Shock!

1. „A Sex Pistols a legnagyobb zenekar a Beatles óta"

A fenti kijelentés nem tőlem származik. Nem is Jello Biafrától, Joe Strummertől, Billie Joe Armstrongtól, vagy éppen Vigitől az Aurorából. Nem, a dolgokat a nemrégiben hazánkba is újra ellátogató Gordon Matthew Thomas Sumner látta így, valamikor a '80-as évek elején. Jaja, a Sting. Mert egykoron bizony ő is a punk forrásvidékéről indult, olyannyira, hogy egyik első mozifilmes felbukkanása éppen a Pistols történetét megjelenítő Julien Temple-filmben, A nagy rock 'n' roll svindliben esett volna meg, ha történetesen nem vágják ki a jelenetét. És olyan nagyot nem is lőtt mellé a mellékesen a Brit Birodalom Parancsnoka megtisztelő címet is viselő énekes/zenész. A négy (öt) faragatlan, provokatív, gusztustalan és agresszív bunkó, akiket Sex Pistols néven ismert meg a világ, ugyan soha nem lett a Brit Birodalom Parancsnoka, ám valamit végérvényesen megváltoztatott a rockzene történetében.

Tényleges működésük alig két és fél évig tartott (!), a banda feloszlásakor a legidősebb tag sem töltötte be huszonharmadik életévét, és hivatalos nagylemezük is összesen egyetlenegy jelent meg, mégis, hatásukat nehéz lenne eltúlozni. Azon kevés banda egyike, ami nem azért nincs beiktatva a Rock And Roll Hall Of Fame-be, mert nem találtattak érdemesnek rá, hanem mert visszautasították a lehetőséget. (A múzeumot „húgyfoltnak", a döntéshozókat pedig „szarrágóknak" nevezve. Nyilván, nem is nagyon tehettek volna másként – magukhoz nőtt szerepük erre kötelezte őket.) Van, akik szerint egy zseniális, ám végtelenül becsvágyó menedzser machinációi következtében, jó időben jó helyen lévő senkiket emelt piedesztálra a világ, mások úgy látják, tényleg ők voltak minden idők legfontosabb punkzenekara. Szerintem az igazság valahol félúton van, de azért nézzük át együtt, mi is bújik meg a lemez mögött, amelynek címe szerint ne törődjünk a faszfejekkel (más értelmezésben: az üres dumával meg a porhintéssel), itt van a Sex Pistols! Előre szólok: hosszú utazás lesz!

2. „Pénz a káoszból"

Állítólag ez volt a Sex Pistols menedzsere, Malcolm McLaren kedvenc mondása, és igazság szerint e vezérelv mentén is építette fel egész munkásságát. A folyamatos butikosdit a londoni Kings Road közepén, ahol a boltot – a később világszerte ismert divattervezővé váló egykori barátnőjével, Vivienne Westwooddal karöltve – hol Let It Rocknak, hol Too Fast To Live, Too Young To Die-nak keresztelte el, végül pedig nemes egyszerűséggel csak SEX-nek. És árultak ők bármilyen stílusú ruházatot, attól függően, hogy éppen merre is fordult az uralkodó szélirány: rockereknek, teddy boyoknak való göncöket, vagy éppen S&M szerkókra hajazó lakk- és bőrcuccokat. Míg végül ki nem kötöttek egy új stílus, a punk mellett. Amihez az inspirációt McLaren abból a nem túl hosszú és nem is túl sikeres, '75 elején lezajlott New York-i kiruccanásából merítette, amikor megpróbálkozott az addigra már bőven leszállóágba kerülő New York Dolls menedzselésével. A projekt nem jött be, McLaren azonban sokat tanult az éppen akkoriban felfutó Ramones, Television, Patti Smith-vonaltól. Különösen a Television excentrikus énekese, Richard Hell tépett frizurája és még tépettebb ruházata fészkelte be magát csökönyös koponyájába.

Ugyan utólag McLaren már úton-útfélen arról nyilatkozgatott, hogy ő bizony a Sex Pistols felépítésének (és lerombolásának) minden egyes lépcsőfokát jó előre végigzongorázta magában, minden lépést következetesen megtervezett, és szántszándékkal provokálta az erre birkamód egyből ugró brit közvéleményt, de ez bizony gyakorlatilag kizárt. Még akkor is, ha a jó Malcolm bizony olyannyira komolyan gondolta, hogy a Pistols kizárólag az ő kreálmánya, hogy nemcsak a szerzői jogok után járó bevételek nagy részét, hanem a névhasználatból eredő jogosítványokat is megtartotta magának. Illetve csak tartotta volna, ha az addigra vele már nem is beszélő Johnny Rotten („Nekem már az is túlzás, ha Malcolm egyáltalában levegőt vesz.") vissza nem perelt volna tőle mindent a '80-as évek közepére.

McLaren sokkal inkább csak a megfelelő alkalomra várt, ami akkor jött el, amikor betévedt a Too Fast To Live, Too Young To Die-ba az addigra már jelentősebb zsebes- és autótolvaj-karrierrel rendelkező Steve Jones és villanyszerelőként dolgozó Paul Cook nevű cimborája, akik rávették, hogy vállalja el The Swankers (korábban The Strand) nevű, elég embrionális állapotban lévő bandájuknak a menedzselését – a csapatban Jones volt az énekes/gitáros, Cook pedig a dobos. A hétvégenként a butikban melózó, művészeti sulis Glen Matlockot már ő ajánlotta be basszerként a bandába (mint ahogy későbbi eltávolításában is benne volt a keze), de a játék akkor vált igazán komollyá, amikor beesett az addigra már SEX-re keresztelt boltba egy John Lydon nevű, zöld hajú és kiállhatatlan modorú figura.

3. Az okos seggfej

John Joseph Lydon munkásosztálybeli ír emigráns szülők gyermekeként látta meg a londoni napvilágot, akinek már kiskölyökként sem jutott szokványos életút: az amúgy is ideggyenge fiú hétévesen fertőző agyhártyagyulladást kapott, melynek következtében majd egy teljes évet kórházban töltött (sokszor élet-halál közt lebegve), és a betegség közvetlen tünetei még bő négy évig kísértették. De későbbi kontrollálhatatlan dühkitörései, heves kedélyállapot-ingadozásai is nagyrészt ehhez vezethetőek vissza, mint ahogy az is, hogy rendkívül rosszul találta meg a hangot az emberekkel. Tizenöt évesen kicsapták az iskolából, és igazából ekkortájt más nem is érdekelte, csak kedvenc csapata, az Arsenal, meg hogy legjobb barátjával, John Simon Ritchie-vel lógjon. Akit egyébiránt éppen ő nevezett el Sid Viciousnek, azaz Gonosz Sidnek. (Nem is akármiért: a nevet azután kapta, hogy Lydon hörcsöge – akit Sidnek hívott – megharapta az ujját, ő pedig dühödten kiáltott fel: Sid igazán gonosz dög! Nem valami echte punklegendákhoz illő sztori ez, de állítólag igaz.)

Szóval ez a neurotikus fazon vágódott be 1975 augusztusában az anarchista provokátor-machinátor McLaren üzletébe, aki azonnal meglátta a nagy dobás lehetőségét. Nem is volt túl nehéz dolga, nemcsak a rikító hajszín és a fülben lógó biztosítótű miatt, hanem azért is, mert az akkor alig tizenkilenc éves fickó egy olyan Pink Floyd pólót viselt, amin a tagok szemét kiszurkálta, a zenekar neve fölé pedig az I HATE (Gyűlölöm) feliratot pingálta. McLaren rapid módon rábeszélte, hogy találkozzon a Jones/Cook párossal, akik addigra már konkrétan bárkit leszólítottak az utcán, akinek nem volt hosszú haja, hogy vállalná-e náluk az éneklést, amit az addig frontemberkedő Steve már semmi pénzért sem akart tovább művelni. A találka nem járt egyértelmű sikerrel. Steve Jones: „Johnban volt valami különleges, de amikor megszólalt, egyből kiderült, hogy egy hatalmas seggfej. Tényleg az volt, de okos. Egy okos seggfej."

A próbaéneklésre aztán McLaren üzletében került sor, oly módon, hogy Lydonnak a wurlitzerből szóló dalra (Alice Cooper – I'm Eighteen) kellett ráénekelnie, csak hát hősünk nem igazán vágta a szöveget, így aztán mindenféle marhaságot üvöltözött. Jonesék állítólag jól ki is röhögték az önjelölt énekest, de a menedzser meggyőzte őket: John a megfelelő ember a feladatra. Hiába, McLaren már akkor is inkább figurákban, mint igazi zenészekben gondolkodott. Már csak egy jó művésznév kellett, amit végül Steve Jones adományozott neki, meglátva Lydon nem éppen tökéletes állapotban lévő fogsorát: Rohadt Johnny. Az együttes neve is ekkoriban lett Sex Pistols, az egymás közt poénból használt QT Jones And The Sex Pistols rövidítéseként.

4. „Valójában minket nem a zene érdekel, hanem a káosz"

Az újdonsült banda első fellépésére 1975. november 6-án került sor, a Saint Martin's College-ban (Matlock ott tanult), ahol a banda bő negyedórát töltött a színpadon, többnyire The Who és Small Faces számokat játszva, iszonyat hangerővel és vehemenciával, a főbanda Bazooka Joe kölcsön-hangszerein és erősítőin, amíg azok meg nem elégelték a zajongást, és ki nem húzták a kábeleket, félve, hogy tönkremegy a cuccuk. A koncert végül emiatt a két banda bunyójával zárult, a helyszínen lévő McLaren pedig elégedetten dörzsölhette a tenyerét: rendben lesznek a dolgok! Az elkövetkező év balhékkal tűzdelt fellépésekkel és fellépésekkel tűzdelt balhékkal telt, volt, hogy verekedést provokáltak, volt, hogy erősítőket tettek tönkre, vagy éppen levonultak a színpadról és a közönség soraiban játszottak. Ekkoriban mondta egy NME-interjúban Steve Jones később elhíresült kijelentését: „Valójában minket nem a zene érdekel, hanem a káosz."

A csapat általános trendektől mindenben elütő kinézete és friss, agresszív zenéje pedig kezdte megtenni hatását: gombamód szaporodtak nemcsak London, de egész Anglia-szerte a punk zenekarok (csak a legnagyobbak: The Damned, The Clash, The Buzzcocks), akik közül ráadásul nem is egy éppen a Pistols hatására kezdte meg a zenélést, és sokszor még kinézetében is őket utánozta. Az új zenék központjának számító Oxford Street-i 100 Clubnak ők váltak az egyik leggyakoribb fellépőjévé, koncertjeiken ott zsibongott a '70-es évekvégi Anglia kilátástalan, jövőkép nélküli, jellemzően munkásosztályból származó fiatal punk generációjának „színe-java", miközben mindenki a mikrofonra görnyedő, vicsorogva-acsarkodva éneklő, rettentően gunyoros frontembert próbálta utánozni. Ráadásul a zenészek egyre magabiztosabban bántak a hangszerekkel: Matlock amúgy is tanult zenélni, márpedig a legtöbb ötlet ekkoriban még tőle származott, Jones és Cook pedig végre nem csak kölcsönkért/ellopott hangszereken zajongtak, hanem beruháztak saját felszerelésbe. És ha ez nem lett volna elég, éppen ekkoriban lépett fel Londonban az első nagylemezét nemrégiben megjelentető jenki Ramones is. Bár Johnny Rotten utólag tagadta a hatásukat, azért az elég árulkodó, hogy a fellépéseken bizony ők is ott voltak – miként a későbbi punkszcéna apraja-nagyja is. Néhány hónappal később pedig a Sex Pistols egy manchesteri koncerten eljátszotta első valóban teljes mértékben készre csiszolt saját dalát, az Anarchy In The U.K.-t.

5. Anarchia a tévéstúdióban

A dalról nincs mit mondani. A kiáltványszerű-szöveg, Rotten gúnyosnál is gyúnyosabb éneke, Jones géppuskatűz-szerűen ropogó akkordjai mindenki előtt ismertek, aki valaha hallgatott rockzenét, túlzás nélkül csapatok ezrei dolgozták fel és dolgozzák fel mind a mai napig. Akkoriban pedig hatása felért egy nyugodt vizű tóba dobott robbanó cukorkáéval, leginkább is az, hogy valaki anarchista-nihilista élt húzott rá az alapvetően még mindig az egykori hippi hagyományokra építő rockzenei alapokra. (Nyilván a balos aktivistaként is működő McLaren hatására.) Nem is csoda, hogy az EMI már ez alapján az egyetlen dal alapján – 1976 októberében - kétéves szerződést írt alá a csapattal. Terelik is őket szépen befelé a stúdióba, hogy felvegyék az Anarchyt, elég ironikus módon éppen azt a Chris Thomast leszerződtetve producernek, akinek az addigi leghíresebb munkája éppen a John által olyannyira utált Pink Floyd The Dark Side Of The Moonján való keverősi közreműködés volt. Johnny Rotten nem is hajlandó énekelni „ennek a kibaszott hippinek", csak azt követően, hogy McLaren borotvahabbal fújja tele a producert a stúdiótól elválasztó üvegfalat, így megszüntetve a csapatra való rálátást.

A kislemez hatalmas balhénak és még hatalmasabb sikernek ígérkezik, mint ahogy az eredetileg totál fekete borítóba csomagolt anyaghoz készült, a McLaren baráti köréhez tartozó anarchista képzőművész, Jamie Reid-kreálta (a későbbi kiadásokon már ténylegesen borítóként funkcionáló) plakát is, rajta a szétszaggatott és biztosítótűkkel összetartott brit lobogó képével. És akkor eljött 1976. december 1-je, amikor is a Sex Pistols országos ismertségre tett szert, valaki ugyanis a Thames Televisionnél jó ötletnek találta, hogy a fellépést az utolsó pillanatban lemondó Queen helyett a Pistols tagságát hívja meg a Today című műsorba. Ahol pedig Bill Grundy műsorvezető (aki később elismerte, hogy a felvételkor ittas volt) direkt provokálta beszélgetőpartnereit és a szintén jelen lévő néhány (jellemzően nőnemű) rajongójukat, köztük azt a Siouxsie Sioux-t, aki később ismert punk-énekesnő lett. (Kis érdekesség: a korai rajongói had prominens alakja volt Billy Idol is, igaz, ő a felvételen nem szerepelt.) A hatás persze nem maradt el: Jones és Rotten négybetűs szavak tömkelegét vágta Grundy fejéhez, amin aztán a brit sajtó még hetekig jóízűen el tudott csámcsogni.

Az országos botrány mindenben McLaren elvárásait tükrözte: a Daily Mirror szerint több mint kétszáz dühödt telefonhívás futott be a Thames-hez az alig háromperces „beszélgetés" adásideje alatt, James Holmes teherautósofőr egy jól irányzott mozdulattal kirúgta televíziókészülékét az ablakon, csak, hogy a gyermekeinek ne kelljen ilyen szemetet hallgatnia. Grundyt hónapokra levették a képernyőről, az EMI pedig – az országos botrány láttán – összecsinálta magát, és februárban inkább szerződést bontott a csapattal, akiknek előtte még az is a bűnlajstormára került, hogy egy amszterdami út előtt másnaposan/részegen szálltak repülőre, és végighányták/köpködték az utat. Ráadásul a csapat megvált talán legmuzikálisabb tagjától, Glen Matlocktól.

6. Csillogó páncélba bújt lovag, jó nagy ököllel

Matlock eltávolítását később a legkülönfélébb dolgokkal magyarázták, attól elkezdve, hogy túlzottan szerette a Beatlest, egészen odáig, hogy túl sokszor mosott lábat (!), de az igazság talán valóban az lehetett, amit később maga Glen is a legtöbbször említett, nevezetesen, hogy Rotten marta el őt, egyrészt azért, hogy beprotezsálja a bandába gyerekkori barátját, Sid Vicioust, másrészt azért, hogy ezzel is növelje saját befolyását Steve Jones ellenében. McLaren pedig bőszen támogatta ebben, pláne, hogy Vicious addigra már körülbelül a punk szó szinonimájává vált Londonban, „hőstettei" között olyan balhékkal, mint hogy ő találta fel a pogót, „dobosként" fel próbált lépni egy-két punkbandával (szerény sikerrel), vagy éppen egy biciklilánccal ellátta egy firkász baját, aki megítélése szerint túl sok rosszat hordott össze a Pistolsról. Legkeményebb cselekedete azonban mégis az volt, hogy lényegében miatta tiltották ki a punkokat addigi törzshelyükről, a 100 Clubból, mivel egy nagyobb lélegzetvételű szeánszon összeveszett a Damned énekesével, és egy sörösüveget hajított felé. Az üveg azonban célt tévesztett, és a falon szétrobbanva, egyik szilánkja megvakított egy jelen lévő fiatal lányt.

Vicious mellett szólt az is – mármint a menedzser szempontjából – hogy nem túl magasan szárnyaló elmebeli képességei okán rendkívül könnyen irányítható személyiség volt, később ezt használta ki a saját maga és a basszer számára (nem mellékesen a csapat számára is) az igazi végromlást elhozó heroinista barátnő, Nancy Spungen is. És McLaren hiába áradozott a srácról, miszerint ő egy igazi, csillogó páncélba bújt lovag, jó nagy ököllel, a csapat zenei motorját jelentő Jones/Cook páros a kezdetektől nem szívlelte igazán, konkrétan bolondnak tartották, mely véleményüket ráadásul nem is feltétlenül rejtették véka alá. Ja igen, még egy apró dolog: Vicious még csak minimálisan sem tudott basszusgitározni, ezért aztán hangszerét a koncerteken nem is igazán dugták be, és a későbbi Bollocks lemezen is mindössze egyetlen dalban hallható a játéka. „A mi dalaink a szokásos dob/basszusgitár alapok helyett dob/gitárra épültek, egészen prózai okból. A basszusgitárosunk ugyanis nem tudott basszusozni, bár igaz, hogy sokat gyakorolt. A dalok ereje talán pont ebből a sajátosságukból ered", így Paul Cook. „A Bollocks lemez környékén Sidnek éppen hepatitisze volt, így aztán még csak nem is nagyon járt a stúdió környékén. De ez volt a szerencse. Ha mégis arra tévedt, aig tudtuk elzavarni onnan, mert mindenáron játszani akart volna a lemezen", tette hozzá Jones.

7. Isten, óvd a királynőt!

A kiadók által is jól felismerten addigra már az éppen „gazdátlan" Sex Pistols volt a lehető legnagyobb fogás az Egyesült Királyságban, így aztán nem is kellett sokáig várni arra, hogy újfent leszerződtessék őket. Az A&M kiadóval megkötött szerződés aláírására hatalmas sajtónyilvánosság előtt, a Buckingham-palota előterében került sor (Sid vér szerinti apja egyébként éppen itt dolgozott palotaőrként), '77. március 10-én. Hogy aztán hat nap múlva (!!) már ki is tegyék a szűrüket, köszönhetően annak, hogy egy fogadás alkalmával részegen törtek-zúztak a kiadó irodájában, molesztálva a női alkalmazottakat. Az igazi ok azonban nem ez volt, hanem az, hogy a kiadó fejesei nem merték felvállalni a Pistols új kislemezének kiadását, amely pedig eddigre már – újfent a "kibaszott hippi" Chris Thomas közreműködésével – elkészült, és huszonötezer példányban le is gyártották. Az A&M aztán az első kiadás valamennyi példányát meg is semmisítette, de a csapat természetesen vitte magával a dal jogait, amely egyébként azt a címet viselte, amit az angol himnusz is: God Save The Queen. És amely végül is a Virgin Records általi kiadását követően – bő fél év alatt ők a banda harmadik kiadója! – akkorát szólt, mint kábé soha semmi a rockzenében előtte. A tradicionálisan monarchista beállítottságú brit közvélemény nem akart olyan sorokat hallani, mint hogy a Királynő nem is emberi lény, rezsime fasiszta, és nincs semmi jövő Anglia álmaiban. A BBC és valamennyi rádióadó tiltólistára tette a számot, a Virgin gyárának munkásai sztrájkba kezdtek (!) és bő két hónapon keresztül nem voltak hajlandóak becsomagolni az újfent Jamie Reid borítójába rejtett – ikonikus ábrázolásán a királynő szemét és száját a szöveggel elfedő – kislemezt.

Ennél is fontosabb azonban, hogy ekkoriban állandósultak a banda tagjai és a holdudvaruk ellen elkövetett atrocitások. Valamennyi tagot, a menedzsert, de még a borítót kreáló Reidet is megverték az utcán, a legcsendesebb Pistol, Paul Cook baját például acélbotokkal látták el egy metróálllomáson. De a legrosszabbul Johnny Rotten járt, akinek előbb bal karját, majd arcát is összevagdosták idegenek, „Ideje megborotválkozni!" felkiáltással. Steve Jones szerint Johnny ekkoriban vált végleg embergyűlölővé, és egy idő után már ki sem mert menni az utcára, ha nem voltak vagy harmincan körülötte.

1977 ráadásul nevezetes év volt Angliában: II. Erzsébet trónra lépésének husznötödik évfordulója, amit a maga módján a Sex Pistols is megünnepelt. Kibéreltek a Temzén egy sétahajót, hogy azon koncertet tartva emlékezzenek meg szeretett uralkodójukról. Ám a londoni rendőrség résen volt: kikötésre kényszerítette a járművet, és – miközben pont csak a zenekar tagjai tudtak elszökni egy oldalkijáraton át – minden résztvevőt le is tartóztattak. Ez a hatalmas hírverés aztán oda vezetett, hogy alig két hétvége alatt majd kétszázezer példány kelt el a God Save The Queenből, és csak azért nem ez lett a koronázási ünnepségek hetének vezető kislemeze, mert a Brit Lemezkiadók Szövetsége rendkívüli határozatot hozott arra a hétre, hogy a Virgin általi lemezeladásokat átmenetileg nem lehet figyelembe venni!

Ehhez képest a további két – és a Top 10-be egyaránt bekerült - kislemez kiadása szinte fáklyásmenetnek volt tekinthető: a szövegileg a Television Blank Generationjének témáját átdolgozó, zeneileg általában a Pistols egyik legsikerültebb dalának tartott Pretty Vacant (amúgy még Matlock szerzeménye) ,és a zenekar berlini kiruccanásának emlékeiből táplálkozó, gunyoros hangvételű Holidays In The Sun (a német fővárosban mindvégig esett, amíg ott voltak) viszonylag nagyobb balhék nélkül futott le. Az elsővel még karrierjük során először és évtizedekig utoljára a Top Of The Pops zenei tévéműsorba is bekerültek, bár igaz, ami igaz, itt azért azt kicsit nehezményezték, hogy Rotten a vacant szó második szótagját következetesen cuntnak (pina) ejtette.

8. Ne törődj a seggfejekkel!

A csapat tagjai 1977 márciusa óta folyamatosan bejárkáltak a londoni Wessex Sound stúdióba, hogy – nyilván újfent az őket már egészen jól ismerő és kezelő Thomas irányítása mellett – minden újabb dalötletüket rögzítsék. Különösen Steve Jones vette mind komolyabban a feladatát, az egyre magabiztosabban játszó gitáros az akkori punk-közvélekedéssel szemben simán hajlandó volt szólózni, sőt, folyamatosan újabb és újabb gitársávokat játszott fel, melyeket később egymásra csúsztattak, mind teltebbé téve a hangzást. Paul Cook sokkal inkább a szikárságra és az energiára ment rá, míg Rotten csak akkor jelent meg a stúdióban, ha az végképp szükséges volt.

A végül 1977. október 28-án (basszus, éppen negyven éve volt már ez is!) kiadott egyetlen Sex Pistols-nagylemezen az akkori trendekkel ellentétesen szerepet kapott mind a négy korábbi kislemezes sikerdal (Britanniában ezt akkoriban szinte íratlan szabály tiltotta, mert a vásárló átverésének tartották többször is eladni ugyanazt a számot!), és mindössze két olyan szerzemény szerepelt, amiben még csak minimálisan sem volt benne Glen Matlock keze. Ezek egyike az album leggyorsabb és legkeményebb dala, a mondanivalójában sem gyenge Bodies, amely az abortusz-ellenességről és a nők ellen elkövetett erőszakról szól, a banda egyik lányrajongójának történetén keresztül. Ez amúgy az egyetlen dal, amiben Sid Vicious „basszusjátéka" hallható. „Eljátszotta azt a szaros, ócska basszus-szólamot, mi meg hagytuk, hadd csinálja. Amikor elment, egy másik verziót kevertünk be, az övét egészen halkra vettük. Azt hiszem, alig hallható a lemezen, amit csinált", mondta később nagy szeretettel Steve Jones, akitől amúgy az összes többi basszustéma származik, kivéve azokat, amikre visszahívták Matlockot, mint bérzenészt.

A lemez unalomig ismert dalai közé tartozik még a punk ars poeticájának is tekinthető No Feelings, a témájában vele igencsak rokon Problems, de ikonikus a Rotten Amerika- (és ezen keresztül saját menedzserük iránti) utálatát megjelenítő New York, vagy a lemezt záró, korábbi kiadójuk felé odaköpő EMI is. Az albumnak némileg érdekes módon készült egy tizenegy és egy tizenkét számos változata is, az eltérést egy régi Matlock-szerzemény, a szövegében a szerelmes dalokat gúnyoló Submission jelentette, a rocktörténet egyik legismertebb borítóját – rajta a punkra a legkevésbé jellemző citromsárga/rózsaszín színkombinációval és a váltságdíjkérő-levelek újságokból kivágott szavait idéző tipográfiával - természetesen újra Reid követte el, a munkálatok irányításáért pedig újfent Thomas felelt. Legalábbis egy ideig, mivel nyár környékén annyira összebalhézott a srácokkal, hogy inkább hagyta a fenébe az egészet, és átadta a stafétát állandó helyettesének, Bill Price-nak. A lemez amúgy az akkoriban a szcénában általánosan tapasztalható viszonyokhoz képest meglepően jól szól.

9. Voltatok már átverve?

A Bollocks persze – betiltások ide, obszcenitás miatti perek oda, rádióadós tiltólisták amoda – a brit nagylemez-lista élén nyitott, és Angliában mindenfelé átütő sikernek is bizonyult. A gondot viszont az jelentette, hogy a Pistols egyre nehezebben tudott koncertezni a körülötte támadt hatalmas ellenszélben, a decemberre lekötött, mindössze nyolcállomásos turnéjuk fellépéseinek felét nem tudták megtartani a klubok ellenállása miatt, így aztán McLaren meghozta élete talán legrosszabb döntését: a Pistolst elküldte amerikai „turnéra". Pedig az Államokban szinte semmilyen visszhangra nem talált a Never Mind... lemez, a listákon az első százba nem került be, az anyagot a tengerentúlon kiadó Warner Bros. méretes buktát emlegetett. Büntetett előélete miatt ráadásul mind Jones, mind Vicious csak nehezen kapott vízumot, emellett az addigra már masszívan heroinista Sid teljesen kezelhetetlenné is vált. Volt, hogy taxisofőrökkel, volt, hogy testőrökkel, kidobóemberekkel, vagy éppen a közönség tagjaival verekedett össze, és ezekből bizony rendre ő került ki vesztes félként. De olyan is volt, hogy a kórházban találtak rá, mellkasába borotvapengével belekarcolt szavakkal.

McLaren később bevallotta, hogy a turné során a zenekar tagjaival szemben mindvégig meglepően agresszívan fellépő közönség soraiban többször ő maga fizetett le embereket a balhé és a mind nagyobb hírverés miatt, de ezúttal túllőtt a célon. Az addigra már mind táraival, mind a menedzserrel rendkívül rossz viszonyban lévő Rotten a '78. január 14-én megtartott San Franciscó-i koncerten a rendszeresen ráadásként eljátszott Stooges-feldolgozás No Fun után azt kérdezte a közönségtől, hogy „Voltatok-e már átvágva az életben? Jó éjt!", majd földhöz vágta a mikrofont, és kilépett a bandából. A Sex Pistols általános megrökönyödésre – Amerika meghódítása helyett – feloszlott, és külön utakon tért vissza Nagy-Britanniába is.

10. Senki sem ártatlan

A banda feloszlását bejelentő Johnny Rotten később így emlékezett: „A Sex Pistols elhagyott. Partra vetődtem Los Angelesben jegy nélkül, hotelszoba nélkül, egy üzenettel a Warner Bros-nak, hogyha bárki Johnny Rottenként mutatkozna be náluk, az hazudik. Végeztem Malcolmmal – de nem a többiekkel; őket mindig is szeretni fogom.″ Hazajutni is csak a Virgin Recordstól telefonon koldult pénz árán tudott, akik nagy nehezen kiköhögtek neki egy repülőjegyet – úgy, hogy közben nagylemeze még mindig listavezető volt a szigetországban! Később aztán megalapította a Public Image Ltd. (PiL) elnevezésű, poszt-punk bandáját, amivel ugyan megismételni soha nem tudta a Pistols sikereit, de egy egészen megbecsült helyet vívott ki magának a brit zenei életben. Azóta is ott van, lényegében ikonná válva.

Steve Jones és Paul Cook, az egész cirkuszt elkezdő két gyerekkori barát még elég sokáig együtt maradt, még McLaren felügyelete alatt felvételeket készítettek Ronnie Biggsszel, a nagy angliai vonatrablás néven elhíresült bűntény legismeretbb alakjával, No One Is Innocent címen, de részt vettek Sid Vicious kislemez-felvételén is (a Sinatra-feldolgozás My Way). Közösen alapították meg az eléggé visszhangtalan The Professionalst, majd stúdiózenésszé és producerré váltak. Máig is a zeneiparban tevékenykednek, Steve Jones az Államokban, Cook pedig otthon Londonban, mint ahogy így tesz a szintén a rockbizniszben maradó Glen Matlock is, akinek Pistols utáni elsődleges csapata, a Rich Kids elég szép sikereket is ért el odahaza.

A leginkább dokumentált történet természetesen Sid Viciousnek jutott, aki a balul sikerült amerikai „turné" után még rövid időre visszament Londonba, majd hóna alá csapva barátnőjét New Yorkba költözött, ahol „szólókarrierbe" kezdett. Eddigre már neki is bőven elege lett az őt felépítő és végletesen kihasználó McLarenből, csak hát a saját lábán meg nemigen tudott megállni. A kizárólag feldolgozásokból álló, jó pénzért lekötött bulik általában botrányba fulladtak, a közönség egyre többször szándékosan provokálta is, de a kaput az tette be véglegesen a számára, amikor '78 októberében halva találták mellette az ágyban az összeszabdalt Nancy Spungent, és a gyilkossággal az eset körülményeiből alig valamire emlékező basszert vádolták. McLaren újabb balhét szimatolva gyorsan piacra dobott néhány „Sid ártatlan" feliratú pólót, de ez már úl sokat nem jelentett az előzetesbe kerülő sztár számára a lejtőn való lefelé száguldásban. Óvadék ellenében való szabadulása után rögvest öngyilkosságot kísérelt meg, majd újabb balhé következett (egy bárban megverte Patti Smith öccsét), aztán újabb előzetes, ezúttal már két hónapra.

1979. február 1-jén engedték ki, aminek örömére rögvest tartott is egy szabaduló-bulit, amelyen a szintén súlyosan heroin-függő anyja által szerzett drogot túladagolva elájult, és másnap reggelre meghalt. „Mindig azt hittem, hogy ő lesz a punk nagy öregje. Hát, nem lett", mondta róla Jones, míg egykori legjobb barátja ennél is keményebben fogalmazott: „Szegény Sid. Az egyetlen módja annak, hogy azzá legyen, akinek látszani szeretett volna, a halál volt. Tragikus, de ez is Sidre vall. Megvette a közvéleményben kialakult képét."

Márpedig ez bizony az egész Sex Pistolsra igaz, akik az eredeti felállásban időről-időre összeállnak, hogy – bevallottan – a mocskos haszon reményében nosztalgia-haknizzák végig az egész világot. Egykoron tradicionális brit intézményeket szembeköpve és lerombolni vágyva, mára úgyszintén hamisítatlan brit intézménnyé válva. Karrierjük viszont talán éppen emiatt a rockzene történetének egyik legérdekesebbje.