Shock!

A '80-as évek végén járunk. Világszerte tombol és csúcsra jár a dallamos hard rock őrület: már befutott és hétről hétre újabb százezreket hódít meg a Guns N' Roses, újjáéledt az Aerosmith, zsúfolásig tölti az arénákat a Bon Jovi és a Def Leppard, az MTV naponta vad rotációban játssza a Mötley Crüe, a Whitesnake, a Poison, a Cinderella, a Warrant és társaik videóit. A Guns N' Roses természetesebb hozzáállása sok felesleges sallangtól szabadította meg a színteret, az új irány az utcaibb, kevésbé csicsás fazon és a nyersebb megközelítés, amelyet a zenekarok több-kevesebb sikerrel próbálnak meg követni. Olyan átütő diadalt azonban egyik frissen felbukkant hajmetalos csapat sem tud aratni, mint a New Jersey-i Skid Row, akiket nem részegített meg Los Angeles túlfűtött levegője, így eleve kilógnak a mezőnyből.

A Skid Row korai története sok szempontból a magyar gyökerekkel rendelkező, 1964-ben született sayreville-i gitáros, Dave „The Snake" Sabo, illetve vele egy utcában nevelkedett gyermekkori barátja, John Francis Bongiovi története is egyben. A két tehetséges zenész és elkötelezett rockrajongó fiatal közösen kezdett el zajongani, csajozni és zülleni a '70-es évek végén: Snake egyfajta mentorként nézett fel nála pár évvel idősebb barátjára, az pedig be is vette őt saját, később Bon Jovi nevet kapott zenekarába. Mielőtt azonban a csapat első albuma megjelent, a karcosabb, súlyosabb muzsikákért lelkesedő Dave kilépett a formációból. A válás abszolút baráti maradt: a hamarosan Jon Bon Joviként világsztárrá vált John és a gitáros megegyezett, hogy a jövőben is mindenképpen segíteni fogják egymás érvényesülését.

Sabo éveken át kereste magának a megfelelő társakat, egy időre még Philadelphiába is költözött emiatt, majd visszatért New Jerseybe, ahol társakat verbuvált maga mellé. A leosztásba utoljára a basszusgitáros került, a punkzenéért rajongó James Richard Southworth, becenevén Rachel Bolan személyében, akit Snake abban a hangszerboltban ismert meg 1986-ban, ahol ekkoriban melózott: „Volt egy rakás nótám, de valahogy nem találtunk megfelelő basszert a csapatba. Aztán megismertem Rachelt, aki adott nekem egy demót a felvételeivel, és azonnal rájöttünk, hogy meg kellene próbálnunk együtt dalokat írni. Roppant lelkes volt, és engem is ráébresztett, hogy a másik három srác nem megfelelő partner kettőnknek. Így aztán elkezdtük keresni a többi társunkat." A formáció végleges dobosa, Rob Affuso végül Snake, a szólógitáros Scotti Hill pedig Bolan révén került a csapatba. Affuso: „Már az első meghallgatáson is óriási benyomást tett rám, hogy Dave és Rachel ugyanolyan éhes, mint én. Az előző zenekaromban mindent nekem kellett intéznem, mert a többiek szartak az egészre, pedig ahhoz, hogy egy csapat eljusson valahová, mindenkinek egyformán akarnia kell az eredményeket."

A zenekar egy ideig Matt Fallon énekessel játszott, aki jól ismert névnek számított a helyi színtéren, hiszen még az Anthraxben is énekelt egy ideig, miután Scott Ianék a Fistful Of Metal megjelenése után kirúgták Neil Turbint. E hónapok alatt alakult ki véglegesen a banda stílusa, amelyet Snake és Bolan zenei világa dominált. Affuso: „Amikor elkezdtek együtt dalokat írni, még mindkettő egy-egy szélsőséget képviselt: Dave heavy metalos dolgokat hozott, Rachel pedig punkosakat. Pár hónap alatt azonban marhára összeértek, és sikerült rátalálniuk egy arany középútra a két véglet között." Nagyjából ekkorra kezdtek el kiütközni a zenei nézetkülönbségek Fallon és a hangszeresek között, így 1987 elején Matt távozott a Skid Row-ból. Ahogy az lenni szokott, a csapat a véletlennek köszönhette isteni szerencséjét: a híres rockfotós, Mark Weiss esküvőjén egy alig 18 éves kanadai énekes is énekelt pár dalt, ennek felvétele pedig valahogy eljutott Snake-ékhez.

Sebastian Philip Bierk, művésznevén Sebastian Bach bohém művészcsaládban látta meg a napvilágot Torontótól nem messze. Fanatikus heavy metal rajongóként tinédzserkorától fogva énekelt különböző helyi zenekarokban: ezek közül az első komolyabbat egy Richard Chycki nevű gitárossal hozta össze először Sebastian Hope néven. Emellett működött egy Kid Wikkid nevű metal csapata is, amikor pedig a Skid Row megtalálta egy demófelvétellel, épp a helyi színtér egyik legnépszerűbb formációjában, a Madam X-ben énekelt. De már nem sokáig, a demó ugyanis mindent megváltoztatott. Bach: „Amint meghallottam a Youth Gone Wild demóját, egyből tudtam, hogy ezt a dalt nekem kell elénekelnem!" Az ekkoriban egy kanadai sörgyár reklámszpotjainak rendszeres felénekléséből élő Sebastian válaszul szintén elküldött egy felvételt Snake-éknek, rajta a Saved By Love című dallal, amelyet még a Hope-ban énekelt. (Ha netán alapos hajmetal-komplettisták számára ismerős Chycki neve és a dalcím, az nem véletlen: a Sebastian távozása után Winter Rose-ra átkeresztelkedett bandában Bachot egy bizonyos James LaBrie váltotta, akivel ezt a bizonyos szóban forgó számot is újravették, és utóbb, 1997-ben amolyan kuriózumként meg is jelent egy adag korabeli felvétellel egyetemben.) A rokonszenv kölcsönösnek bizonyult, így Bach gyorsan New Jerseyben találta magát – és utána gyakorlatilag már csak legfeljebb látogatóba utazott vissza Torontóba: „Átrepültem hozzájuk, és egyből passzolt minden. Elég sok ajánlatom volt akkoriban amerikai zenekaroktól, de egyik sem illett hozzám igazán. A Skid Row-nak sem menedzsmentje, sem kiadója nem volt, de a pénz abszolút nem érdekelt, csak a zene." A már ekkor is döbbenetes egóval rendelkező énekest még az sem zavarta, hogy kreatív szempontból nem nagyon tudott belefolyni a korai dalokba, hiszen azok teljesen készen álltak mind zene, mind szöveg tekintetében: „Tiszta szívvel tudtam elénekelni a nótákat, mert mindegyik rólam szólt. A Youth Gone Wildról tényleg azonnal éreztem, hogy a világon senki más nem lenne képes úgy elnyomni, mint én."

A zenekar már Fallonnal a fronton is adott egy-két koncertet Snake szupersztárrá vált gyermekkori cimborájának csapata előtt, így az sem volt kérdés, kinek kell megmutatni a Skid Row friss demóit. Jon Bon Jovi természetesen azonnal ráérzett a zenekarban rejlő potenciálra, és leigazolta a bandát Richie Samborával közösen üzemeltetett produkciós cégéhez, a Jambcóhoz. A Skid Row ezzel szinte egy időben aláírhatta szerződését a Bon Jovi legendás menedzserével, Doc McGhee-vel is, akinek segítségével leigazoltak az Atlantic kiadóhoz.

Némi bökkenő ebben a fázisban is adódott: azonos néven már működött egy ír rockzenekar a '60-as évek végén és a '70-es évek elején, történetesen egy Gary Moore nevű gitárossal a soraiban, akinek ez volt az első komoly csapata. Sebastian: „Amikor az Atlantic leszerződtetett minket, Gary Moore megneszelte a dolgot, és azt mondta, 35 ezer dollárért a miénk lehet a név. Ezt aztán ki is fizettük, és később sem bántuk meg a dolgot, mert ez egy óriási név. Emlékszem, egyből azt mondtam: hűha, ez rengeteg pénz, de ki kell csengetnünk!" Brendan „Brush" Shiels, az ír Skid Row basszusgitárosa és főnöke, a név jogtulajdonosa ezzel szemben a mai napig állítja: a New Jersey-i Skid Row ösvényét egyengető Jon Bon Jovi soha nem fizetett neki egy vasat sem, a banda pedig mindenféle engedély nélkül használta a nevet. Shiels saját bevallása szerint annak idején sikertelenül próbálta elérni Jont és Doc McGhee-t, így a probléma megoldatlan maradt, és az a mai napig is. „Az MTV-n láttam, amint Sebastian Bach arról beszél, hogy annak idején 35 ezer dollárt fizettek Gary Moore-nak a Skid Row névért, ez azonban szemenszedett hazugság", mondta pár éve Shiels. „Utána kapcsolatba léptem Sebbel, akinek saját bevallása szerint meggyőződése volt, hogy igazat beszél. Az igazság azonban más. A néhai Gary Moore mesélte nekem, hogy Jon Bon Jovi valóban megkérdezte őt, használhatja-e a nevet a zenekar. Gary erre azt válaszolta: a döntés joga nem az övé, hanem az enyém, így Jonnak engem kell felhívnia. Valami miatt azonban Jon hozzám már sosem jutott el. Pedig bizonyosan tudta, hogy rajtunk kívül senki más nem használhatja a Skid Row nevet. Az a bizonyos 35 ezer dolláros összeg pedig soha nem érkezett meg hozzám..."

Akárhogyan is történt, a Skid Row 1988 közepén egy igazi stúdiós profival, Michael Wagenerrel láthatott neki első albuma rögzítésének, méghozzá szó szerint az isten háta mögött, Wisconsinban. Affuso: „Az az igazság, hogy Doc nem mert minket Los Angelesbe küldeni a felvételekhez, mert pontosan tisztában volt vele, mennyire szeretünk bulizni. New Yorkban mi nem akartunk dolgozni, nehogy bármi is elvonja a figyelmünket a melóról, így aztán fogalmam sincs, hogyan, de megtalálták nekünk ezt a helyet Wisconsinban, ami egyből megtetszett Michael Wagenernek. Egy régi Playboy Hotelről beszélünk – ha azok a falak beszélni tudnának! Michael egyből ott akarta rögzíteni a dobokat a jó akusztika miatt. És elég félreesőnek tűnt a hely ahhoz, hogy kimaradjunk a balhékból. Ez végül nem jött össze maradéktalanul, de a hely marhára bevált, és ideálisnak bizonyult. Tényleg oda tudtunk figyelni a munkára." Ezt maga Wagener is így látta: „Hihetetlenül jól szórakoztunk, egyetlen másik munkámat sem élveztem annyira, mint azt a lemezt. A srácok szuper-őrültek voltak, iszonyat jó nótákat írtak, és mindenkit csak az érdekelt, hogy erős lemez szülessen. A stúdióban pedig meg is tettek mindent ennek érdekében. Biztos vagyok benne, hogy sikerült is teljesíteni ezeket a célokat – az album későbbi elsöprő fogadtatása is ezt igazolta."

A zenekar több szempontból is elütött a korszak nagy hajmetal-sztárjaitól: akár azt is mondhatjuk, hogy ugyanazt a sallangmentes, arcbamászó hozzáállást képviselték, amit a Guns N' Roses tett ismét uralkodóvá az Appetite For Destructionnel. Keleti parti csapatként azonban a Skid Row megszólalását nem lehetett összekeverni a kaliforniai bandákéval: a zenekarnál a kezdetektől fogva a klasszikus amerikai rockzenékkel (KISS, Aerosmith, Ted Nugent, Van Halen), egyenrangú hatásnak számított a szikárabb brit és kontinentális európai heavy metal vonal (Judas Priest, Motörhead, Iron Maiden, Accept – a zenekar teljesen meg is őrült attól, hogy utóbbi egyik alapítójával, Wagenerrel dolgozhatnak), illetve a '80-as évek elejének amerikai és kanadai metal színtere (Anvil, Exciter, Riot). A punkrajongó Bolan hatásai emellett további fésületlenséget vittek a zenébe. A Skid Row debütálása ennek megfelelően ha nem is feltétlenül számított arcbamászóan töménynek a maga idejében, de mindenképpen riffesebb, metalosabb, valódibb hatást keltett, mint a futószalagon érkező MTV-sztárcsapatok produkciói. A Wagener által kreált természetesebb, lélegzőbb hangzás is erre a dögösebb, utcaibb oldalra erősített rá. A banda debütálása az ekkori átlagnál kicsit rövidebb, ám a maga nemében kerek egész: kilenc szikrázó rocknóta és két tökéletesre formált ballada a fenti összetevőkből.

A lemez két elementáris erejű himnusszal indul: a vagány Big Guns nagyívű refrénje egyből az ember bőre alá kúszik, a tempósabb Sweet Little Sister pedig ha lehet, még sodróbb, még magával ragadóbb – nem is igazán értem, utóbbit miért nem igazán játszották a koncerteken. Mindkét téma tökéletesen reprezentálja, mivel is emelkedett a Skid Row a kortársak nagyobbik része fölé: mindenféle felesleges zsírtól mentes, kerekre formált dalok ezek, amelyekben Bach szinte szétrobban az energiától, mégsem nyomja agyon az ízes riffeket, utóbbiak mindvégig dominánsak maradnak. Érdemes megfigyelni, mennyire üvöltenek már a Big Gunsban is azok a bizonyos acceptes ízek, amelyeknek bizonyára Wagener is a letéteményese lehetett amellett, hogy Snake-re bevallottan óriási hatást gyakorolt az Accept. (Szólópályáján, már jóval később nyilván Bach sem véletlenül dolgozott együtt Wolf Hoffmannal.) A Can't Stand The Heartache némiképp kevésbé maradandó az első két számnál, és bár Snake később azt nyilatkozta, ezt tartja minden idők legrosszabb Skid Row szerzeményének, azért messze nem tragikus a helyzet: a hatalmas rágógumi-refrén itt is gyorsan beül a fülbe, a szimpla riff is pofás, nincs vele gond. A rosszfiús Piece Of Me azonban kétségtelenül ütősebb, ebben hallhatók a lemez talán legszögletesebb, legmetalosabb gitártémái, bár a csapat utóbb nem volt annyira elégedett a stúdióverzióval, mondván, élőben sokkal dögösebben, súlyosabban dörrent meg a dal. De a slágerek után azért így is ez lett az anyag minden bizonnyal legismertebb témája...

Többször leírtuk már mi is, hogy még a hajmetal csapatok körében is kevesen érezték annyira a lírai fogalmazásmód lényegét, mint a Skid Row – az első ballada, az 18 & Life tökéletes példát szolgáltat erre. A nóta emlékezetes szövegét valós események ihlették: Snake valóban látott a híradóban egy tudósítást egy Ricky nevű fiatal srácról, aki belekeveredett egy lövöldözésbe, és végül életfogytiglant kapott. Akár túljátszott, akár nem, a dal fantasztikusan erős: dallamait és hangszerelését tekintve egyaránt csodálatosan építkezik, Bach teljesítménye pedig párját ritkítja – vicces belegondolni, hogy alig húsz éves volt, amikor rögzítették... Az 18 & Life igazság szerint olyannyira mély benyomást tesz a hallgatóra, hogy ha egyvégtében hallgatod a lemezt, a Rattlesnake Shake óhatatlanul is szürkébbnek tűnik utána. Pedig önmagában amúgy ezzel sincs semmi gond, a szennyesen csikorgó riffeket nagyon eltalálták, és a sikamlós szöveg is passzol hozzájuk. De az 18 & Life és a már említett Youth Gone Wild közé ékelve igazából nincs sok esélyük: utóbbi téma az album központi tétele, perfekt ars poetica, amely méltán vált az egész éra egyik emblematikus dalává. Nem kérdés, hogy ez a lemez legsodróbb, leghatalmasabbat robbanó szerzeménye: a szöveg naivitásán nyilván felnőtt fejjel már mosolyog az ember (bevallom, én tizenöt évesen is mosolyogtam rajta...), mégis arra termett, hogy torkod szakadtából üvöltsd a sorokat. Amikor pedig a második körben, közvetlenül a bridge előtt elérkeznek a „Park Avenue leads to Skid Row" részhez, nos, az bizony mai fejjel is felállítja az embert a fotelból.

A Youth Gone Wild után két szintén jellegzetes korai Skid Row téma következik, amelyek azonban nem érik el a nagy himnusz színvonalát. A Here I Am kezdőriffje az anyag egyik legütősebbje, de maga a dal inkább a Can't Stand The Heartache kategóriája nálam, amolyan aranyos-de-nem-sokkal-több-ennél, noha Bach például a mai napig műsoron tartja, sőt, gyakran egyenesen nyitószámként szerepelteti a szólóbulijain. A Makin' A Mess gyorsabb téma, lendületében a Sweet Little Sistert idézi, de azzal szemben azért alulmarad. Viszont ez a két nóta tökéletesen ágyaz meg a második balladának, az I Remember You-nak, amely talán még az 18 & Life-nál is erősebb: csodaszépen meghangszerelt, hatalmas ívet leíró darab. Erről többet nem is kell mondanom – sokan elvből elutasítják az ilyesmit, én viszont soha nem voltam képes elfogadni azokat az egysejtű vélekedéseket, amelyek szerint egy lírai dal automatikusan csak giccses, nyálas szemét lehet. A zárás pedig egy igazi éjszakai rockernóta, a Midnight / Tornado (az egyetlen szám, amelyben még Fallon is társszerző volt), az album egyik legkevésbé ismert, ám számomra egyik legkedvesebb és egyben legmaradandóbb darabja, hihetetlen sodrással és megigéző hangulattal. A csapat egyébként nem tett fel minden korai számot a lemezre, amelyek közül leginkább talán a Forever hiánya fájdalmas, amit amúgy rögzítettek is a stúdióban, de csak az 1998-as Forty Seasons válogatáson jött ki utóbb, noha szerintem erősebb, mint több, a lemezen végül helyet kapott társa (bár a kezdőtéma az illendőnél lényegesen jobban hasonlít a Van Halen Hang 'Em High-jára, szóval el tudom képzelni, hogy ez lehetett az ok, amiért lemaradt).

A Skid Row első albuma végül 1989 januárjának végén került a boltokba, méghozzá komoly kampány kíséretében. Bon Jovi és McGhee eleve stabil hátországot biztosított a bandának, de az Atlanticnél is mindenki érezte, hogy az ötösfogatban ott rejlik az a bizonyos X-faktor. Ezt a lehető leghatékonyabban persze egy turnén lehetett az emberek arcába dörgölni, és mivel a Bon Jovi épp ekkor, két héttel az anyag kiadása előtt kezdett bele az 1988-as, listavezető New Jersey album turnéja, a Jersey Syndicate észak-amerikai körébe, nem volt kérdés, ki kíséri el őket nyitózenekarként. Ilyen alapozás után nem lehetett meglepő, hogy a zenekar első klipdala, a Youth Gone Wild azonnal hatalmasat robbant az MTV képernyőjén.

Miközben Amerika-szerte teltházas arénákban és stadionokban zajlott a Bon Jovi turné, a Skid Row szinte hetek leforgása alatt vált szupersztárrá. A Youth Gone Wild vad MTV-s és rádiós rotációja eleve megtette hatását: az album mindössze két hónap alatt átlépte az aranylemez fokozathoz szükséges 500 ezres eladási példányszámot az Egyesült Államokban. A dal minden kétséget kizáróan a hajmetal-korszak egyik elsőszámú generációs himnuszává vált, ám mindez semmi sem volt ahhoz az őrülethez képest, amit az 18 & Life eredményezett: a szívszaggató ballada az amerikai listák negyedik helyére került, és tovább húzta magával a nagylemezt is. Az anyag innentől kezdve hosszú hónapokon át az élbolyban állomásozott (Billboard Top 200-as csúcspozíciója a hatodik hely volt), és már júliusban beplatinázódott, mire pedig a Skid Row szeptemberben befejezte a Jersey Syndicate turnét, dupla platina lett. Az 18 & Life által kirobbantott lázról nagyjából mindent elmond, hogy egyes források szerint az MTV egyetlen 1989-es videót sem játszott le nála többször: ennek köszönhetően a csapat igazi tinisztár is lett, amiben persze poszterekre kívánkozó kinézetük is nagyban közrejátszott (különösen állt ez Bachra, aki a korabeli kiscsajok egyik elsőszámú álomlovagjává avanzsált). A Skid Row augusztusban már részt vett a Doc McGhee drogügyből való kimosdatását célzó, világméretű médiaeseménnyé vált Moscow Music Peace fesztiválon, majd pár nappal később Európa nyugati felén is debütáltak az angliai Milton Keynes-ben, ahol a Bon Jovi vendégeként közel 100 ezer ember lehetett tanúja az egyik új rockzenei szupersztár mennybemenetelének.

A banda ekkortájt már kezdte kapisgálni, hogy kissé mellélőttek a Jambco szerződésével, hiszen az album eszméletlen pénzeket termelt, ezek legnagyobb részét azonban a kiadási jogokat közvetlenül birtokló Jon Bon Jovi és Richie Sambora tette zsebre. Nehéz utólag rekonstruálni, pontosan mikor robbant ki a nagy nyilvánosságot kapott sajtócsata a felek között, de a közönség számára kétségtelenül az volt az első jele annak, hogy valami nincs rendben, amikor Jon és Bach összeverekedett az egyik zárókoncerten, a média pedig – természetesen – meg is szellőztette az esetet. Snake: „A turné utolsó előtti estéjén a Bon Jovi stábja a tipikus turnévégi szórakozásoknak hódolt: tejet locsoltak ránk, tojással dobáltak, csupa ártalmatlan dolog... Ezután Sebastian kiszólt a közönségnek, hogy Jon Bon Jovi nyugodtan feljöhet a színpadra, ha bunyózni akar („and get a piece of me" – D.Á.), aztán szépen belecsaptunk a dalba. De semmi rosszindulat nem volt ebben, csak viccelt, mert mind azt hittük, hogy Jon áll a tréfák mögött. A koncertünk után aztán hátul már azt láttam, hogy közeleg Jon. Röhögni kezdtem, és mondtam neki: haver, ez remek volt! Ő viszont simán elment mellettem egy bizonyos kifejezéssel az arcán, és haladt tovább Bas felé. Rossz érzésem támadt: láttam, hogy Bas vigyorog, és pacsira nyújtotta a kezét Jon felé, aki viszont ahelyett, hogy belecsapott volna, bevágott neki egyet. Bas meg persze visszaütött. Persze egyből odaugrott egy rakás biztonsági ember, és szétválasztották őket, de még közben is üvöltöztek egymásra, hogy az öltözőik felé szorították mindkettejüket. A mai napig nem értem ezt az egész incidenst. Szerintem annyi történhetett, hogy Jonnak semmi köze nem volt a turnévégi szívatósdihoz, és simán csak azt hitte, hogy Bas beugatott neki a színpadról, miközben ő csupán a Piece Of Me-t vezette fel így... A mai napig muszáj megvédenem Sebastiant ebben az ügyben, mert tényleg semmi rosszat nem tett."

Ilyen előzmények után mindenesetre jót tett a feleknek, hogy a Skid Row már nem a Bon Jovi, hanem a frissen megjelent Dr. Feelgood lemezt promotáló Mötley Crüe nyitószámaként tért vissza Európába 1989 októberében. Az album ezzel párhuzamosan kiadott harmadik kislemezével, az I Remember You-val újabb megaslágert produkáltak: a ballada a listák hatodik helyéig jutott a tengerentúlon, de a csapat két amerikai Top 10-es lírai sikerdal után sem veszítette el frissen megszerzett hitelét az igazi rockközönség előtt. A fogadtatás láttán nyilvánvaló volt, hogy a zenekar Európát is térdre kényszerítette – érdemes előkeresni Lénárd Laci korabeli beszámolóját az egyik ősrégi Metal Hammerből, mert tökéletesen érzékelteti azt a pezsgést, ami akkortájt kialakult a Skid Row körül –, ráadásul a két csapat kiváló baráti viszonyban rótta az utat (Bachék korábban vokáloztak is a Dr. Feelgood dalaiban).

Minden haladt tehát a maga útján, főleg, hogy a Skid Row a Mötley turné után szinte azonnal az Aerosmith elé társult be egy újabb észak-amerikai körre. Itt azonban, a december 27-ei springfieldi koncerten óriási botrány tört ki a csapat körül: valaki odalentről feldobott egy üveget, amivel eltalálta Sebastiant. A lobbanékony frontember egy pillanatot sem teketóriázott, és a Civic Centert zsúfolásig megtöltő tízezer néző szeme láttára, káromkodások közepette azonnal visszahajította a tárgyat több méter magasból, majd beugrott és simán fejberúgta azt, aki szerinte megdobta. Ez már eleve gondot okozott volna, ám az, hogy az üveggel Sebastian pont egy ártatlan, 17 éves lányt talált fejen, akinek eltört az orra, védhetetlen volt. Bach maga is elég ronda fejsérülést szenvedett az incidens során, de a koncert után a rendőrség vitte el, a sajtó pedig szanaszét cincálta a Skid Row-t az eset miatt, amely egyben végleg besorolta a frontembert a szakma W. Axl Rose-féle kiszámíthatatlan figurái közé.

Sebastian büntetőjogilag végül megúszta a történteket két év próbára bocsátással és 16 ezer dolláros büntetéssel, az orrát tört Elizabeth Meyers azonban beperelte a zenekart, és százezres nagyságrendű kártérítést gombolt le róluk. Snake: „A dolog végeredménye bőven hatszámjegyű összeg lett, amelynek a felét Bas fizette ki, a többit pedig mi, illetve Doc McGhee. Bas egyébként a mai napig nem köszönte meg nekünk, hogy kisegítettük. Úgy érezte, ennyivel alapból tartozunk neki..." „Ezerszer elmondtam, hogy hatalmasat hibáztam, és szörnyen megbántam a dolgot", mondta Bach egy tíz évvel az incidens után készült interjúban. „Emellett pedig hihetetlen összegeket kellett kártérítésként kifizetnem, majdnem az összes pénzemet elvitte a dolog, amit akkoriban kerestem. Ehhez képest két héttel ezelőtt az MTV-ben még mindig beleszaladtam a felvételbe, amint az Uncensored műsorban a kibaszott Kurt Loder és az MTV vezérigazgatója rólam és az üvegdobálós esetről beszélget, és közben persze legalább tízszer lejátszották a felvételt. Baszd meg, tíz éve történt az eset! Soha az életben nem fogom lemosni magamról már ezt..." (A Skid Row egyébként néhány héttel később ismét játszott a Civic Centerben, de ez a buli már atrocitások nélkül ment le, és aligha csak azért, mert Sebastian hegesztőmaszkban ment ki a színpadra.)

Ha az üvegdobálás miatt a zenekar körül álló bál nem lett volna elég, Sebastian mindössze néhány héttel az incidens után egy AIDS kills fags dead („az AIDS kinyírja a buzikat") feliratú pólóban volt képes nyilatkozni az MTV kameráinak, amit saját bevallása szerint egy rajongótól kapott. A springfieldi eseményeket még talán lehetett az énekes meggondolatlanságának, forrófejű természetének számlájára írni, ez a lépés azonban már a csapat tagjait is megosztotta, és egyben az első – de távolról sem utolsó – komoly nézeteltérésekhez vezetett Bach és a hangszeresek, így különösen Sabo és Bolan között. Snake: „Az egész karrierem legszörnyűbb emléke, amikor Bas felvette azt a pólót. És mivel ő volt a középpontban, a dolog mindnyájunkra ráégett... A mai napig felhúzom magam a sztorin, mert rengeteg meleg barátom van, és többen közülük HIV pozitívak. Szívszaggató látni, min mennek keresztül nap mint nap... Rettenetesen dühít, hogy Sebastian hülyesége ránk, többiekre is rossz fényt vetett." A Skid Row ezzel a húzással sokak szemében ugyanúgy örökre elásta magát, mint nem sokkal korábban a Guns N' Roses is a One In A Million dal szövegével. „Óriási hülyeség és egyben helytelen, rossz döntés volt tőlem, hogy arra a bizonyos fél órára magamra húztam azt a bizonyos pólót", szögezte le hosszú évekkel később az énekes. „Ezt is ezerszer elmondtam már, mégis a mai napig emlegetik. Azt persze már nem teszik hozzá, hogy 2000-ben, amikor a Jekyll & Hyde-ban szerepeltem, egy Broadway Cares alapítványi aukción például 12 ezer dollárral támogattam az AIDS elleni harcot..."

Botrányok ide, botrányok oda, a Skid Row alig több mint egy évvel a lemez kiadása után a világ egyik legnépszerűbb hard rock zenekaraként fejezte be a turnézást. Az album bekerült a tíz legnagyobb példányszámban elkelt 1989-es kiadású lemez közé (rockvonalról mindössze az Aerosmith Pumpja és a Mötley Crüe Dr. Feelgoodja tudta megelőzni), és végül ötszörös platina lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 8 millió példányt adtak el belőle napjainkig. Nem csoda, hogy ekkorra a Skid Row végérvényesen rájött: lényegesen többet is zsebre tehettek volna az anyag után, ha annak idején másként kötik meg Jon Bon Joviékkal azt a bizonyos szerződést. Mindez egyre elmérgesedő, nyílt vitához vezetett a felek között a sajtóban, amelyben – természetesen – Sebastian járt az élen, akit az emlékezetes verekedős turnézárás után egyébként sem kellett különösebben hergelni Jon ellen. Talán Bach szokásosan arrogáns üzengetései, interjús beszólásai is közrejátszottak abban, hogy miközben Richie Sambora viszonylag gyorsan engedett Snake-éknek, és utólag módosított a megállapodás rá eső részén, Jon mindvégig hajthatatlan maradt. Snake: „Richie kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy mennyit keresett az első lemezünk után, ám azt a pénzt ennek ellenére sosem juttatták vissza hozzánk. De alapvetően arról volt szó, hogy egy szar szerződést írtunk alá. És mindannyian aláírtuk. Szóval akárki akármit mond, pontosan tudtuk, mit csinálunk. Csak éppen akkor döbbentünk rá, mi mindenről mondtunk le, miután beütött a siker, mivel előzetesen senki sem gondolta volna, hogy mekkorát robban majd a lemez. És ez azért elég kijózanító volt. De igazság szerint még így is igen szép összegeket kerestünk."

Dave és Jon mindenesetre már nem sokkal a történtek után kibékült, és megegyeztek, hogy a gyermekkori barátság többet ér bármilyen pénznél. Bach és Bon Jovi azonban csupán nemrég, 2012-ben ásta el a csatabárdot, amikor Sebastian és nagy cimborája, W. Axl Rose betévedt egy londoni étterembe, ahol történetesen éppen Jon is ott volt. Bas: „A pincérnő kijött az asztalhoz, és azt mondta: találjuk ki, ki ül a sarokasztalnál. Mi meg: na, ki? Hát Jon Bon Jovi! Egyből mondtam Axlnek, hogy húzzunk innen a faszba, mert Jon tényleg ott ült, nekem pedig fogalmam sem volt, mit csináljak most. Annak idején elég ocsmányság hangzott el köztünk, és a legtöbbet én mondtam... Aztán meggondoltam magam: bassza meg, odamegyek és köszönök neki! Mert azelőtt jó cimborák voltunk, jártam karácsonyi vacsorán az otthonában, meg ilyenek... Amikor odaléptem az asztalához, láthatóan ő sem tudta, mire számítson. Szürreális helyzet volt... Én azonban csak annyit kérdeztem: hé, haver, mi újság? Aztán felálltunk, megöleltük egymást, végül pedig átült az asztalunkhoz, és hárman Axllel megittunk vagy tizenöt üveg vörösbort. Remekül éreztük magunkat. Ami pedig a múltat illeti, senki sem gondolta, hogy a Skid Row-ból akkora zenekar lesz, mint amekkora lett. A zeneipar természete már csak ilyen. Jon azt mondta, elvisznek minket turnéra, de ha megcsináljuk a szerencsénket, ő is kér egy szeletet a tortából. Évekig keserűséget éreztem emiatt, de aztán én is rádöbbentem: ha nem karol fel bennünket, aligha vittük volna olyan sokra, sőt, az is lehet, hogy egyáltalán nem visszük semmire."

Bach botrányai ide, piszkos anyagiak oda, a Skid Row ezer fokos tűzzel égve, hihetetlenül jó helyzetből fordult rá a második album munkálataira, és az 1991-es Slave To The Grind be is váltotta a reményeket: az elődjénél súlyosabb, metalosabb, kiérleltebb album egyértelműen a zenekar magnum opusza lett, és egyben a hard rock/metal történelem első kiadványa, amely megjelenésének hetében azonnal az amerikai listák első helyén nyitott. Az anyag minden tekintetben túlnőtt az első lemezen, utóbbi érdemeit azonban ennek ellenére is ostobaság lenne elvitatni: az 1989-es album mindenképpen a műfaj legemlékezetesebb bemutatkozásai közé tartozik. Vannak gyermekbetegségei, akadnak rajta nem feltétlenül tökéletes dalok is, de méltóképpen mutatta be a világnak a hard rock történelem egyik legdögösebb, legellenállhatatlanabb zenekarát, amely aztán ebben az eredeti formájában sajnos jóval hamarabb állt bele a földbe a kelleténél.