Shock!

Tegyük fel: ha valaki kést szegezne a torkomhoz, és arra kérne, hogy nevezzem meg a kedvenc Beatles-lemezemet, alighanem még ebben a szituációban is kérnék némi gondolkodási időt. Azonban ha minden áron az életemért cserébe kellene kiválasztanom az abszolút favoritomat a liverpooli négyes fogattól, nagy valószínűséggel az életmű talán legvitatottabb dalgyűjteményére, a rajongók között csak Fehér Albumként emlegetett műre esne a választásom. Idén lett volna 80 éves John Lennon, akit épp ma gyilkoltak meg negyven esztendeje, így itt az idő megemlékezni e mesterműről is.

Beatles-sorozatunk előző fejezeteiben nagyrészt már kifejtettem, hogy mitől is volt igazán nagyszerű ez a zenekar, így ez alkalommal el is kerülném a magasztos jelzők és a megmagyarázó eszmefuttatások tömkelegét. Képletesen szólva: ha valaki kényelmesen érzi magát a tenger fenekén vesztegelő sárga tengeralattjáró fémkalitkájában, valószínűleg örökre fogságban is fog ott maradni azon meggyőződésével, miszerint Beatles egyenlő Yellow Submarine és Justin Bieber korai kiadása a '60-as években. Nyitottabb és tájékozottabb olvasóinknak meg tulajdonképpen felesleges is nagy szavakkal dobálózni, hiszen többségük alighanem tisztában van vele, hogy milyen jelentőségű zenei forradalmárokról és dalszerzőkről van itt szó, akik nélkül teljesen másképp rendeződött volna el minden a könnyűzene térképén. És akik reményeim szerint osztják azon személyes véleményemet is, hogy egy Beatles nélküli világ nagyságrendekkel szarabb lenne még a mostaninál is.

A '60-as évek vége felé járunk, a helyszín pedig ismét a jó öreg Anglia, ahol az egyaránt jó és rossz indiai emlékekkel hazatért négyes többnyire George Harrison otthonában feldemózott friss szerzeményeikkel egy olyan soron következő album alapjait fektették le, amit megint csak nem lehetett egyik korábbi alkotásaikhoz sem hasonlítani. A korábbi Revolveren és a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Banden megtapasztalt kísérletezés, valamint a Magical Mystery Tour pszichedeliába süllyesztett és LSD-utazások mámorától fűtött atmoszférája után ismét a hagyományosabb megközelítés felé kalandozott el a dalok hangszerelése. Persze ez csak részben igaz, mert hiába van jelen nagymértékben a blues és a rock'n'roll, a zenekar egyszerűen nem lett volna önmaga, ha nem kormányozza az egyre kacskaringósabb utakon haladó szekerét új zenei területekre. Így aztán a folkot, az avantgárdot, a progresszív rockot, a ragtime-ot, a skát, de még az állítólagos metált (erről majd később) is tartalmazó Fehér Albumra ismételten annyi és olyan sok fajta nóta született, hogy végül dupla album lett belőle.

Habár az ötödik Beatle-ként emlegetett George Martin nem igazán ragaszkodott az utóbbihoz, szerencsére a zenekar tagjai gyorsan leszavazták, ami utólag nagyon, de nagyon jó ötlet volt, hiszen gyenge pontokról ugyanúgy nem beszélhetünk itt sem, ahogyan az életmű eddigi momentumaiban sem. Sőt, közmegegyezés szerint is minden idők egyik leghatalmasabb albumáról beszélünk, ami inkább csak azt bizonyítja, hogy a legendásan munkamániás producernek is lehettek néha rossz napjai. A magam részéről talán kettő dalt hagytam volna le a végső változatról, de azokat is inkább csak azért, mert rettenetesen kilógtak a koncepcióból. Valahol persze ez is abnormális, mert ki az, aki egyáltalán beszélhet koncepcióról egy zenei kincsesbányaként és kaleidoszkópként csillogó Beatles-lemez esetében? Mindenesetre a Fehér Album már nem tartalmazott olyan bődületes zenei újításokat és technikailag forradalmi megoldásokat, mint elődei, s talán ez, de érzésem szerint mégis inkább a tagok egyre jobban érzékelhető, személyes önmegvalósítása tette oly szerethetővé és egyedivé az itt hallható nótákat.

A személyes ellentéteket ekkor már nagyban erősítette John Lennon és Yoko Ono egymáshoz fűződő szoros kapcsolata, melynek „köszönhetően" az avant-garde művésznő több helyen is felbukkant a lemezen. A dolog természetesen Johnon kívül senkire sem volt túl jó hatással, legfőképpen Paul McCartney-ra nem, aki még az azóta elhíresült Beatles-dalszövegeiben is kétértelmű utalásokat hintett el vele kapcsolatban, amelyek a mai napig is a konteóhívők egyik kedvenc területének számítanak. A mágikus Lennon-McCartney szóösszetétel tulajdonképpen itt már csak leírva létezett és inkább csak formaságként alkalmazták a szerzők megjelölésénél, mintsem, hogy lefedjék vele a valóságot. Az egyéni teljesítményekre rávetített fókusz és az egymás közötti versengés persze az így megszületett dalokra is óriási hatással volt, sőt, itt valósult meg először az, hogy még Ringo Starr is szerepelhetett egy teljes mértékben saját maga által jegyzett nótával.

Ha hülyén akarnék fogalmazni, úgy írnám le, hogy a Fehér Album talán a Beatles legemberközelibb dalainak a gyűjteménye, többnyire akusztikus és hagyományos rockzenekarban alkalmazott hangszerekkel tálalva, ahol óriási mértékben ott vannak már a sokkal későbbi grunge, stoner, az alternatív pop/rock és ezek alstílusainak a gyökerei is. No, de ne ugorjunk ennyire előre: a lemezfelvétel előtt ugyanis történt még egy s más, ami akár még komolyan meg is akaszthatta volna a banda sikereit. Az egyik ilyen az 1967-ben drogtúladagolásban elhunyt menedzser, Brian Epstein halála volt, akinek hiánya nagyban elősegítette a zenekar szétesését. A turnézással teljes mértékben felhagytak, az egyik legfontosabb összetartó erő tovatűnt, s egyre inkább előtérbe került az egó, ami egyben különös kettősséget is eredményezett: a háttérben érezhető széthúzás mellett óriási szerzeményeket is elővarázsolt a még mindig végtelenül termékeny szerzőkből.

Az album persze most sem jelenhetett meg felvezető kislemez nélkül. Az 1968 augusztusában kiadott Hey Jude a szó legnemesebb értelmében véve is mindent elsöprő műalkotás volt annak idején, melynek elképesztő sikere a mai napig is töretlen. McCartney dallamai előtt leborult a világ, és aki nem volt süket, gyakorlatilag még évek elteltével is csak azon vakarózhatott, mégis hogy a fenébe lehetett ilyen fantasztikusan jó nótát írni. A saját maguk által alapított Apple lemezcég első kiadványaként elhíresült Hey Jude emellett nemcsak eladási és toplistás rekordokat döntögetett meg, hanem történetesen ez volt az első olyan dal, amit nyolcsávos szalagra rögzítettek, valamint hét percet is meghaladó idejével kora leghosszabb angol popdalának is számított. A „minden-egyes-Beatles-nóta-tartalmaz-valami-újdonságot" című folyamat tehát még korántsem ért véget. Pault bevallása szerint Lennon idősebbik fia, Julian ihlette a nóta megalkotásához, miután John elhagyta a fiú édesanyját Yoko Ono miatt, de nem titok, hogy az optimista szöveg sokkal inkább az idősebbik Lennonhoz szól. Az intuitív hallgatóság és a zenész generáció persze a zeneszerzés talán legfontosabb titkát is kihallja a mondanivalóból, amelyet McCartney olyan fondorlatosan beültetett a sorok közé. A kislemez B-oldalán Lennon lázadó rockdala, a Revolution hallható, ami a Hey Jude-dal ellentétben végül a Fehér Albumra is felkerült egy eltérő verzióban.

A lemez pedig szintén egy parádés rock'n'rollal nyit: a Chuck Berry híres Back In The USA dalát imitáló Back In The U.S.S.R. valami olyasmi, amit ha bárhol meghallasz, egyből hatalmába kerít az a bizonyos életérzés. Már a megszólalás is maga mögé utasíthatott mindent 1968-ban, amikor még a Led Zeppelin is csak éppen megjelent a színen, és Jimmy Page megtalálta a potmétereket a keverőpulton. Minden hangszer tisztán hallatszik, és úgy lélegzik a felvétel, mintha egy próbaterembe zártak volna össze a fiúkkal. Ha ki kellene választani Paul legütősebb rocknótáit, ez biztosan benne lenne a Top 5-ben. Ezek után John sajátos atmoszférájú, Mia Farrow húgához címzett Dear Prudence-e egészen más vizekre kalauzol. Csodás hangszerelés, alternatív felhangok, pszichedelia és álomszerű bódulat jellemzi ezt a nagyszerű harmóniákkal feldíszített dalt, azonban az igazi „mélyvízbe" a következő, hippi-korszakra visszatekintős Glass Onionnel vezetnek be minket Lennonék. Habár a játék neve szintén rákenroll, az egyedi dalszöveg és az outróban felcsendülő vonós szekció szintén felrúg minden létező „szabályt", hogy a hallgató megint csak azt a következtetést vonja le: ilyen különös művet sem hallott még soha korábban. Ha kíváncsi vagy arra, hogyan lehet zenében megfogalmazni azt, amikor egy üveghagymán keresztül szemléled az eltorzult világot, itt megkapod rá a választ. És közben milyen jó érzés újra és újra szembesülni azzal, hogy ez a fajta muzsika már nem a sikongató tinilányoknak készült...

De, hogy ne maradjunk igazán megosztó kompozíció nélkül sem, az ütős hármast Paul legbénább dala, a jamaicai nyelvben obszcén kifejezést takaró Ob-La-Di, Ob-La-Da követi, ami nyilván csak egy személyes vélemény, és valószínűleg szemben állok vele a föld lakosságának 97 százalékával, akiknél persze óriási sikernek örvend e ska-ütemekre helyezett, butácska, de fülbemászó dalocska. Persze, ha helyén kezeled az ügyet, akkor minden oké, mégis valahol át tudom érezni Lennon utálatát is e dallal szemben. A szintén Paul tollából származó, nyúlfarknyi és kísérletezős Wild Honey Pie már kicsit érdekesebb: valami olyasmit sugall, hogy a szerző nem volt éppen öntudatánál, és ahogy jött, úgy puffant mentalitással rögzítette teljesen egyedül, ami épp eszébe jutott. Az egyedire sikeredett bohóckodást aztán egy country/western-nóta követi, amolyan együtténeklős stílusban, amiből Yoko Ono is erően kiveszi a részét, de a The Continuing Story Of Bungalow Bill azért nagyon is Lennonra jellemző módon szólal meg, s ha az ember csak úgy utánaszámol, hogy csupán a hatodik nótánál nagyjából hány fajta zenei stílust hallott, igencsak sokszínű lesz a végeredmény. George Harrison While My Guitar Gently Weeps című világhírű balladáját pedig nem hinném, hogy bárkinek is be kellene mutatnom, de talán kevesen tudják róla, hogy itt a szólót nem más, mint a zenekar „Lassúkezű" barátja, Eric Clapton játszotta fel.

Az eredeti A-oldal pedig szintén óriási szerzeménnyel zárul. A hangulati váltásokkal mesterien felépített Happiness Is A Warm Gun Lennon legszebb pillanatai közé tartozik az albumon. Összetettsége és struktúrája tanítanivaló, de a szöveg és a többrétegű vokálok is úgy zseniálisak, ahogy vannak. Örök kedvenc. A B-oldalt nyitó McCartney-szerzemény (Martha My Dear) nem különben, ami egyenesen a '20-as évekig katapultál vissza, és a közhiedelemmel ellentétben nem egy hölgyről, hanem a szerző kutyájáról szól. A ragtime stílus és a bárzongora már nem új dolog Paulnál, de arra azért senki nem számított, hogy ennyire otthonosan mozog ezen a területen is. Lennon lassú tűzön perzselt, mélabús blues rockja, az I'm So Tired a dalszöveg ritmikájával és rímekre faragott dallamaival kápráztat el úgy, hogy itt már arra gondolsz: ilyen kimagasló blues rock nótákat még az így definiált zenekarok sem voltak képesek komponálni akkoriban, és a fejedet fogva döbbensz rá, hogy a Beatles még ebben a stílusban is a legnagyobb. Hiába volt ott Hendrix, a Doors, a Cream és az „ellenpélda", a The Rolling Stones, akik az utcán nevelkedett egykori gombafejűekkel ellentétben jó anyagi háttérrel rendelkező családokból származtak. Az igazi utcagyerekek és a huligánok valójában Lennonék voltak.

Az ízléses akusztikus kíséretre ráénekelt, elvágyódós Blackbird ugyancsak drágakőként ragyog a lemez kompozíció közül. McCartney örökbecsű klasszikusáról tulajdonképpen felesleges is megfejtésekbe bocsátkozni, ez a dal önmagáért beszél, de Harrison politikában eláztatott Piggies-e is ott van a szólógitáros kiemelkedő kompozíciói között. A barokk zenéket idéző csembaló hangszín, a szarkasztikus, kétértelmű mondanivaló, a John által létrehozott disznóröfögések, de legfőképpen a parádés dallamvezetés varázsolja egészen egyedivé e művet, ami szintén csak színesíti az amúgy is sokszínű palettát. Érdekesség, hogy az ismert tömeggyilkos, Charles Manson e dalcímet pingálta rá vérrel áldozatai ajtajára. S ha még nem fáradtál bele a meglepetésekben hemzsegő fordulatokba, akkor McCartney soron következő country-dalát is imádni fogod, amely Rocky Raccoon címen fut, és már abban a pillanatban örökzöldé válik, mikor először végigpörgeted. A már említett Ringo-szerzemény, a fapadosra vett Don't Pass Me By pedig szinte elszürkül a többi dal mellett, de ezen nem hiszem, hogy nagyon el kell csodálkozni. A dobos egyszerűen nem rúghatott labdába a többiek mellett, s már az is csoda, hogy engedélyeztek neki három perc negyvenkettő másodpercet.

Személyes kedvenceim egyike viszont nagyon rendben van: a Why Don't We Do It In The Road másfél percében minden benne van, amiről a rock'n'roll szól. S nem csupán azért, mert Paul egy mámoros éjszakán rögzítette a stúdióban egyedül, amikor épp beesett valahonnan ittasan, hanem mert süt belőle az őszinteség és az elkeseredettség. „Miért nem csináljuk az utcán? Senki nem fog megbámulni minket!" Ennyi a dalszöveg, de ahogy előadják és eléneklik, totál libabőr. Ilyesmit tényleg csak a feka soulénekesektől lehet hallani a legborgőzösebb pillanataikban. Az ugyanennyi időben megfogalmazott I Will pedig ennek a totális ellentéte. Ha úgy tetszik, ez egy sziruposságtól mentes romantika „pólmekkártni-stílusban", ami ugyancsak nagyon szerethető és egyben elgondolkodtató: honnan a fenéből jönnek ezek a makulátlan melódiák? Lennon édesanyjához szóló szépséges lírája, a Julia pedig csak tovább göngyölgeti ez utóbbi gondolatokat.

A „C-oldal" az A-oldal mintájára ismét egy bődületes rock'n'rollal indít. Valódi, klasszikus Lennon/McCartney-szerzeménnyel van itt dolgunk, és megint csak azt tudom mondani, hogy Top 5-ös nótáról beszélhetünk, ha kategorizálnánk a legütősebb Beatles-rockdalokat. A Birthday megszólalása is külön fejezetet érdemelne, ami '68-ban szerintem felérhetett egy szakmának kiosztott lendületes balegyenessel. A gitárok – még ötvenkét év távlatából is – szó szerint hasítanak (!), kiváltképpen a zúzós középrészben, ahol minden egyes alkalommal csak feljebb és feljebb tekerem a hangerőt, annyira hallgattatja magát a téma. Persze a „zúzós" fogalmát azért ne keverd össze mondjuk egy mai Mastodon-féle zúzalékkal. A folytatás pedig színtiszta blues, mégpedig a legnemesebb fajtából. Olyannyira, hogy nemcsak Mick Jagger, de jómagam is a legnagyobb kedvenceim között tartom számon! (Ennyit a két banda közötti rivalizálásról...) Yer Blues címre hallgat Lennon őszinte kitárulkozása, de semmiképpen se hagyományos szerkezetű, amolyan ős-Fleetwood Mac-féle lötyögős, kettő-négyre felépített nótát képzelj el, hanem egy végig izgalmas variácókban és gitártémákban fortyogó kesergőt, ami ráadásul olyan természetes, próbatermi verzióban szól, hogy ilyesmit még mostanában is ritkán hallasz. Talán ez a legnagyobb kedvencem a lemezről, de persze ez nettó hülyeség, mert van, amikor épp egy másik az.

Például mondjuk a Mother's Nature Son, ami egy valóságos kis műalkotás. Maga Claude Debussy vagy Franz Schubert sem fejezhette volna ki szebben, amit itt a természetbe visszavágyó McCartney hangjegyekbe préselt. S bár mindez nagyon elfogultan hangzik, abszolút nem esek vele túlzásokba, ugyanis nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló következtetéseket vont le belőle a történelem során (a süketnek nem igazán nevezhető Leonard Bernstein is például...). Többnyire ezért is bátorkodom előhozakodni ilyesmivel, de a legbiztosabb az, ha mindenki saját maga győződik meg róla. Lennon egyébként még egy ilyen fenséges kompozíció után is képes a babérokra törni egy meglehetősen szokatlan szövegvilágú- és című szerzeménnyel, ami az Everybody's Got Something To Hide Except Me And My Monkey címre hallgat, és amit George Martin valószínűleg kukázott is volna. Nekem viszont ez is a favoritjaim közé tartozik. Azon túl, hogy itt is egy hatalmas, ordibálós rocknótáról van szó, refrén utáni kiállásai, de legfőképp penge megszólalása és a gitárokkal telepakolt „ereszd-el-a-hajam" végkifejlete az, ami mindig magával ránt. A dalcímben egyébként minden kétséget kizáróan a többi tag által folyton kritizált Yoko Onóra vonatkozik a monkey kifejezés.

John bizarr, a rámenősségéről hitelét vesztett Maharishi jóginak címzett Sexy Sadie-je után pedig az arcunkba kapjuk a hivatalosan elsőnek jegyzett heavy metal nótát is a zajos és torz gitárokkal rögzített Helter Skelter képében, aminek nyilván a cáfolata is megállja a helyét. Jómagam nem tulajdonítok nagy jelentőséget ennek, de tény, hogy túlvezérelt riffeket, sípoló, gerjedős gitárokat és energiától kicsapongó nótákat nem a Fehér Albumon hallhattunk először, elég csak a The Who korai lemezeivel példálózni. Ettől függetlenül a részeg ordibálásoktól sem mentes Helter Skelter még így is klasszisokkal jobb szerzemény, mint Pete Townshendék bármelyik korai nótája. Temérdek későbbi fel- és átdolgozása is csak ezt bizonyítja. S közben azt is hozzátenném még, hogy a lekeverés utáni visszahangosodás véleményem szerint sokkal inkább formabontóbb kísérlet volt a zajos gitároknál, amit valószínűleg itt hallhatott először a nagyközönség. A kicsapongó tételt Harrison nem túlságosan kiemelkedő Long Long Longja követi, majd a negyedik lemez a már említett Revolution 1-nal folytatódik. Paul aztán megint visszakanyarodik a fúvósokkal megtámogatott bárzongorához és az első világháború idejére, hogy egy olyan sanzont kanyarintson ki belőle, amit később varieték fő műsoraira tűztek, és számtalan feldolgozást is megért. Annak ellenére, hogy a Honey Pie nem kifejezetten az én szájízemnek készült, mégis kénytelen vagyok leborulni előtte, annyira mesteri kompozícióról van itt is szó.

A fúvosok Harrison Savoy Truffle-jében is megadják az alaphangulatot, amelyeket nagyon pofásan kevertek össze a gitár fémesen csengő hangszíneivel. Az sem titok, hogy a nótát az édességzabáló barátnak, Eric Claptonnak címezték, de a komolytalan mondanivaló ellenére így is hatalmas kedvenc ez is, és ugyancsak bizonyítja, micsoda dalokat volt képes írni a két dalszerző óriás mellett Harrison. A szerényebb Cry Baby Cry még rendben van, azonban a nyolc percet is meghaladó, zajokkal és effektekkel kísérletező Revolution 9 inkább Yoko és Lennon avantgarde művészkedéseiről szól, amit mondjuk én is lehagytam volna a végső változatról, és így talán a Ringóra kiosztott, nagyzenekari hangszerelést kapott Good Night is befogadhatóbb keretbe foglalta volna a produkciót. Ennyi persze még bőven belefér, így is van mit szemezgetni a jobbnál jobb tételek között. És ha már itt tartunk: igazából ezt a lemezt tolnám legszívesebben azoknak a szemellenzős és előítéletes Beatles-megfejtőknek az orra alá, akik még mindig abban a tudatban élnek, hogy a liverpooliak valamiféle nyálas kis popcsapatként tevékenykedtek. Az általánosan elkönyvelt folyamat náluk pont fordítva történt: eladható popzenéből fejlődött ki valami egészen előremutatóan komoly és művészi, nem pedig „trve" demókorszakból valami populáris, ahogyan az általában lenni szokott egy zenekar karrierében.

A hihetetlenül aprólékos munkával rögzített Fehér Album végül öt hónapi munkát követően, 1968. november 22-én jelent meg, s azóta csak az Egyesült Államokban több mint 12 millió példányt vásároltak fel belőle. A zenekari egység viszont a felvételek közben elkezdett szétporladni. A tagok itt már egyre inkább csak a fő dalszerző dalához asszisztáltak, és inkább saját szólódolgaikra kezdtek koncentrálni, amiből végül az lett, hogy Lennonnak és Harrisonnak még ugyanebben az évben meg is jelentek az önálló albumai. A Beatles ettől persze még nem oszlott fel – ahhoz még túlságosan is jól fizető és sikeres vállalkozásnak számított –, de a szétrobbanás egyértelmű jelei már ott voltak a levegőben. Mindez persze semmit nem von le abból a tényből, hogy a Fehér Albumon gyakorlatilag ugyanolyan intenzitással hemzsegnek a bivalyerős kompozíciók, mint a korábbi műveken. Még így is, hogy igazából itt sokkal kevesebb a hagyományos értelembe vett sláger, mint amilyenek például az 1965-ben megjelent Rubber Soul című korongon hallhatók.

A tehetség és a dalírás alfájával és omegájával itt is mindenki szembesülhet, ha belemerül ebbe a csodás zenei utazásba, melyhez azért azt is illik hozzátenni, hogy itt olyan huszonéves fiatalokról van szó, akik elméletileg még nem is élhettek annyit, hogy addigi tapasztalataikból ilyen nagyszerű nótákat teremtsenek. A zenei anyag viszont többszörösen is rácáfol erre, amihez extra adalékként idézzük is fel a Motörhead legendás vezérének, a néhai Lemmynek szavait: „Soha semmi nem lesz olyan, mint a Beatles!" Azt hiszem, ezzel a végtelenül egyszerű, de ugyanakkor bölcs kijelentéssel nem nagyon érdemes vitatkozni.