Shock!

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Yes 90125 című albuma. A lemezzel a megújult felállású progresszív csapat kissé fonák módon került fel a rockszakma csúcsára, az anyag ugyanis eredetileg nem is Yesnek készült, csupán a munkafolyamat során alakult úgy, hogy végül a bejáratott, patinás néven jelent meg. Utólag azonban aligha történhetett volna ennél jobb velük: Trevor Rabin zenei vezérletével a zenekar a '70-es évek Yesének minden erényét átörökítette az új évtizedbe, ám olyan formában, hogy azzal a régi hívek mellett az akkori tizenéveseknek és az egyszeri slágerhallgatóknak is tudtak mit mondani. Ezzel egyidejűleg pedig a 90125 a zenekar továbbélését is megalapozta.

Közhelyszámba megy: a punkmozgalom, majd a nyomában kibontakozó new wave-őrület nyomán kevés irányzat számított cikibbnek a '70-es évek és '80-as évek fordulóján, mint az előző évtized progresszív rockja. A közönség megfogyatkozott, a zenei sajtóban valóságos közellenségként tekintettek az előző éra már dinoszaurusznak tekintett bandáira. Utólag persze nevetséges belegondolni: a King Crimsonban, a Yesben, az Emerson Lake & Palmerben és társaikban maximum még ekkortájt is csak harmincas éveik elejét taposó zenészek játszottak. Az egymást váltogató zeneipari trendek közepette kibontakozó címkézésben azonban már ekkoriban sem igazán volt értelme racionalitást keresni, márpedig a szakma ítészei kimondták a fatvát: a progrock ciki, a jövő pedig a poszt-punk és new wave muzsikáké.

A globális zenei átalakulások természetesen nem hagyták érintetlenül a szóban forgó csapatokat. A Yes eleve komoly személyi változások után fordult rá 1980-as Drama lemezére, hiszen a bandában új énekes debütált a Jon Anderson helyére került Trevor Horn személyében, és itt mutatkozott be a Rick Wakeman posztjára állított Geoff Downes billentyűs is. Az album magas zenei minőségben, korhűen reflektált az aktuális new wave-es hullámokra, de emellett is megmaradt Yesnek – a két alapember nélkül azonban a közönség nem fogadta jól. A Drama 1971 óta először nem jutott be az amerikai Top 10-be, és végül nem érte el az aranylemez fokozatot sem a tengerentúlon. A személyi feszültségekkel terhelt turné után a zenekar úgy döntött: itt a vége.

A feloszlást követően Steve Howe és Geoff Downes közösen megalapította az Asia szupergroupot John Wettonnal és Carl Palmerrel. A szétszéledt zenekar ritmusszekciója a továbbiakban szintén együtt kívánt zenélni. Chris Squire és Alan White először – új menedzserük, Phil Carson terelgetése mellett – a Led Zeppelin-sztori befejeztét követően szintén céltalanul hányódó Jimmy Page-dzsel jammelgetett, de az XYZ néven futó projektből végül semmi sem lett. Squire-t és White-ot az ekkor már a rockszakma egyik legkeresettebb producerének számító Robert John „Mutt" Lange mutatta be a hozzá hasonlóan szintén dél-afrikai születésű multihangszeres-stúdióguru gitárzseninek, Trevor Rabinnak. Eleinte nehezen hangolódtak egymásra, de mindenki egyetértett benne, hogy a közös zenélésben van potenciál, így nem adták fel, és együtt mentek tovább. Rabin: „Phil Carson úgy érezte, szükségem lenne egy ritmusszekcióra, így rábeszélt, hogy találkozzak Chrisszel és Alannel. Egy londoni szusibárban ültünk le, Chris késett – mint később kiderült, szokás szerint. Végül nála jammeltünk egyet, és nem sikerült valami jól a dolog, de egyértelmű volt, hogy van köztünk bizonyos összhang, és érdemes tovább kísérletezni."

Negyedik tagnak felhívták a Yes alapfelállásának billentyűsét, Tony Kaye-t, a Cinema munkanevű formáció énekese pedig az eredeti tervek szerint Horn lett volna, ő azonban végül kifarolt a projektből, és csupán producerként terelgette társait. Rabin: „Emlékszem, először azt gondoltam: popproducerként Horn teljesen alkalmatlan ehhez a projekthez. El sem tudtam képzelni, mit kezdhetne velünk. A végén azonban kénytelen voltam elismerni, hogy nála alkalmasabb embert nem is találhattunk volna." A csapat elsősorban Rabin szinte kész demóit vette alapul a formálódó dalokhoz. Minden idők leghatalmasabb Yes-lemezének alapjai tehát úgy születtek meg, hogy eredetileg nem is Yesnek szánták őket. Squire: „Trevor óriási gitáros és billentyűs volt, de inkább amolyan virtuóz, így aztán kellett mellé egy masszív billentyűs alapokat hozó zenész is, fokozni a hatást. Olyasvalaki, aki két lábbal áll a földön, es különböző textúrákkal gazdagítja a hangzást. Egyből Tony jutott eszembe."

Mivel a Cinema énekes nélkül maradt, így jobb híján Rabin és Squire osztották meg egymás között a feladatokat. A kavarások azonban még nem értek véget: noha kimondottan feküdtek neki Rabin klasszikus progresszív rockvonalhoz képest sokkal modernebb, egyszerre rádiósabb és new wave-esebb ötletei, Kaye úgy döntött, inkább mégsem kíván részt venni a zenekar tevékenységében, mivel Hornnal egyszerűen képtelen volt megtalálni a hangot. A szintetizátorok véglegesítése így szintén a formáció egyértelmű zenei vezérévé előlépett Rabinra maradt: „Trevor Horn és Tony abszolút nem mozogtak egy hullámhosszon kreatív tekintetben, így aztán bekövetkezett a törés. Trevor akkor odajött hozzám, mondván, a demókon javarészt én billentyűztem, és megkérdezte Christ is, hogy felnyomná-e a többi billentyűs témát. Tony iránti lojalitásomban persze egyből azt kérdeztem, hogy akkor vele mi lesz, akárcsak Chris, de aztán rá kellett jönnünk, hogy Trevor és Tony nem fér össze egymással. Szóval alapvetően én nyomtam fel a billentyűs témákat, bár valamennyi – nem túl sok – azért megmaradt a demókról. De ettől még Tony szellemisége így is áthatja a lemezt, és ezt most nem az udvariasság mondatja velem. Őszintén úgy vélem: ha Tony nem vesz részt a dalszerzési szakaszban a munkálatokban, kissé más lett volna a végeredmény. Az Owner Of A Lonely Heartnál ez mondjuk nem számított, mert azt később véglegesítettük."

A zenekar ekkor már nyakig ült a munkában, és ha hihetünk a korabeli forrásoknak, mintegy 300 ezer fontot költöttek a Cinema majdani első lemezére – az Atlantic kiadó illetékesei azonban fél év munka után benyögték, hogy nem tetszik nekik az ének. Mindezt persze jó okkal tették: a formálódó lemezanyag sokkal komolyabb slágerpotenciált rejtett, mint a Yes bármelyik korábbi munkája, és ehhez képest az éneket egyszerűen nem érezték elég karakteresnek a korszak etalon rádiórock-torkai, így Steve Perry, Lou Gramm vagy az Asia első lemezével egyből a sztratoszférába katapultáló John Wetton mellett. Carson így utolsó mentsvárként dobta be Jon Anderson nevét.

Ha hinni lehet a zenekari legendáriumnak, Squire az énekes háza előtt, az autóban ülve hallgattatta meg Andersonnal az aktuális demókat. Jonnak szerencsére bejött, amit hallott, és igent mondott: „Chris felhívott, hogy nincs-e kedvem belehallgatni az új zenéikbe. Úgy érezték, komoly dolgok formálódnak a kezük alatt, de valahogy mégsem sikerült beindítani a dolgot. Mivel a kilépésem óta nem is találkoztunk, leugrottunk a helyi pubba, aztán megmutatta a felvételeket, és egyből lázba jöttem a hallottaktól." Anderson gyorsan megtalálta a helyét az egyenletben: „Nagyjából három hetem volt a stúdióban a saját részeim kidolgozására, de mindenképpen megtérült a munka. Megváltoztattam a refrének egy részét, és bizonyos dalokhoz új szöveget írtam. Imádtam Trevor Hornnal dolgozni, mert minden ötletemet roppant nyitottan fogadta."

A zenekar felállása tehát végre megszilárdulni látszott – csak éppen pénzük nem maradt befejezni a lemezanyagot. A kiadó emberei a hatszámjegyű dollárösszeg eltapsolását követően behúzták a satuféket, Carson szintén kiköltekezte magát, így nem maradt más választásuk, mint egyenesen a legilletékesebbhez fordulni. A menedzser vett egy nagy levegőt, és bekopogtatott az Atlantic mindenható alapító vezérigazgatójához, Ahmet Ertegunhoz. Annak idején, a '60-as évek végén Ertegun szerződtette a céghez a Yest, vagyis a rokonszenv és a személyes kapcsolat adott volt. Újabb nagy szerencséjükre a hallott friss felvételek alapján a kiadóvezető is meglátta a fantáziát a készülő albumban, és Anderson szereplése végleg meggyőzte, hogy érdemes kiköhögni a hiányzó összeget a felvételekhez.

A munka tehát folytatódott, és a Cinema végül az MTV egyik hírműsorában mutatkozott be. Ekkor már senki sem mert mosolyogva hátradőlni, és mint kiderült, jó okkal: a kálvária még mindig nem ért véget ezen a ponton. Természetesen már létezett hasonló zenekar ezen a néven, akik természetesen egyből perrel fenyegették meg őket. Némi kínszenvedő vajúdás után üzletileg az tűnt a leglogikusabb lépésnek, ha a Yes nevet használják. Utóbbiról egyébként Rabint bizonyult a legnehezebbnek meggyőzni, a gitáros ugyanis egyáltalán nem szerette volna, ha még emiatt is a '70-es évek klasszikus Yes-albumaihoz mérik a friss művet. Jon: „Már az első találkozás alkalmával figyelmeztettem Christ: ha elkezdek ráénekelni ezekre a zenei alapokra, egyből yesesen szól majd a zene, a ritmusszekció és a vokálok ugyanis nagyon közel álltak a Yes lényegéhez. Elkészültek az első próbafelvételek, és így is lett: amint visszahallgattuk őket, Chris egyből nevetni kezdett, hogy ez bizony tényleg yesesen szól. Ellenkező esetben pedig úgyis mindenki azt kérdezgette volna, miért nem Yesként jön ki a lemez. Bár így meg persze fordított a helyzet..." Squire: „Szerintem a Yes koncepciója mindig is túlmutatott a benne játszó embereken. Bizonyos tekintetben inkább egyfajta szabványról van itt szó."

Rabin végül kelletlenül, de beadta a derekát, és Eddie Jobson billentyűs csatlakozásával a felállás is teljes lett – hogy aztán megint megváltozzon, Tony Kaye ugyanis a névcserét követően kitalálta, hogy mégis részt venne a visszatérésben. Addig rágta Carson fülét, mígnem a menedzser meggyőzte Squire-éket is, a zenekar így két billentyűssel fordult rá a megjelenésre. Az 1983. november 7-én megjelentetett új album címe profán módon jött: ez volt a lemez katalógusszáma az Atlantic regisztereiben.

Nem kérdés: a rajta díszelgő név ellenére a 90125 a '80-as évtized elejének minden határt áttörő, csilivili és übertechnikás AOR-irány szülöttje. A lemez sokkal inkább a Don't Look Back – 4 – Escape – egyes Asia – négyes Toto – Frontiers tengelyre passzol, mintsem az előző évtized progresszív rockvonalára, elképesztő sikere azonban negyven év távlatából is maximálisan érthető. Az album úgy szólt kortárs módon a '80-as évek közönségéhez és a rádiórockra áhítozó fiatalabb rajongóknak, hogy közben minden hangjában őrizte a '70-es évek Yesének kifinomultságát, progresszív szemléletét. Az ekkoriban a csapatban a zeneiség első számú letéteményesének számító Rabin ugyanakkor sokkal inkább hagyományos dalformátumokban gondolkodott, mint a régi Yes. A dalok valósággal hemzsegtek az előremutató, abszolút nem nyilvánvaló hangszerelési, hangolási megoldásoktól, brutálisan összetett és cizellált vokáloktól, ám hallgatásuk közben nem volt szükség tollra és jegyzetfüzetre. Rabin: „Remélhetőleg kicsit sikerült modernizálni a technikás, villantós vonalat. Ott van például a Cinema, ami tizenegynyolcadban indul, majd átvált hétnyolcadba, aztán háromnegyedbe, de mégis teljesen természetesen szólal meg. Modern és áramvonalas, miközben semmiképpen sem egyszerű, roppant komolyan meghangszereltük. Tényleg valami újszerűt szerettünk volna alkotni. Vagy ott a City Of Love azokkal a koszos, súlyos hangszeres alapokkal – Jon még sosem énekelt hasonló témákra, de amint előállt a szöveggel, hirtelen teljesen más perspektívát nyert a nóta."

Andersonnak maximálisan bejöttek Rabin direktebb ötletei és a slágeresebb, első blikkre szimplább tételek: „Igazság szerint világéletemben rövid dalokat írtam, csak aztán összefűztük őket Steve Howe számaival, mert mindig úgy éreztem, hogy egy hétperces dalban több rejlik egy hárompercesnél. Ez a megközelítés azonban bizonyos tekintetben helytelen, és tudnod kell tömöríteni is. Elkezdtem úgy gondolni a dalok nyújtására, mint egyfajta védekezési mechanizmusra azzal szemben, hogy a korai évek progresszív muzsikájának keretei között nem tudtunk slágerdalokat alkotni. Ott volt például az And You And I a Close To The Edge-en, ami egy tök egyszerű kis nótaként indult mindössze négy akkorddal, de aztán jelentőségteljes kompozícióvá bővítettük."

Az album némi elektronikus kalapálás után a '80-as évek elejének egyik legmarkánsabb, legkarakteresebb riffjével indul, és az Owner Of A Lonely Heart száraz, szúrós, mégis ultramodern, hi-tech gitártémája gyakorlatilag a mai napig tökéletes magyarázattal szolgál rá, mitől lett akkora durranás ez a lemez a maga idejében. A dal alapjait egy az egyben Rabin hozta: a szám gyökerei még a '70-es évek végére nyúltak vissza, és ha hihetünk a szerzőnek, a vécén ülve pattant ki a fejéből az alaptéma, illetve a szám váza. A végeredményen mindez nem hallatszott: a gyilkosan fogós riff a kor viszonyaihoz képest maximálisan előremutató billentyűs megoldásokkal és a '70-es évek Yesének minden kiműveltségét őrző, rafinált, leheletfinom hangszereléssel letaglózó összhatást eredményezett. A multivokálokkal megtámogatott Anderson pedig feltette a koronát a műre hajlékony, bármilyen mutatványra képes hangjával.

Furcsa vagy sem, az Owner Of A Lonely Heart tudatosan lett instant sláger: az első pillanattól fogva mindenki tisztában volt vele, hogy ez a dal lesz a lemez nagy durranása. Anderson: „Egyből tudtuk, hogy sláger lesz, mert a menedzsment és a kiadó rögtön közölte, hogy sláger lesz. Kérdeztük, hogy oké, de ezt hogyan lehet ennyire biztosra venni? Ők meg: hát úgy, hogy majd teszünk róla, hogy az legyen, ne aggódjunk emiatt. Ettől még viccből állandóan azt mondogattam, hogy a szám valójában a La Bamba, hiszen az akkordmenet gyakorlatilag ugyanaz, de aztán egy idő után megtartottam magamnak ezt a vélekedésemet, mert sehol sem vette ki jól magát... De ettől még a szám gyakorlatilag a La Bamba! Viccet félretéve: elképesztően jó produkciós munka volt a nóta, nagyon egyedi. Már későn kapcsolódtam be Trevor Horn és a Yes közös melójába, de első hallásra is kiemelkedőnek tűnt a szám. Én is rögtön arra gondoltam, hogy iszonyú menő és egyben előremutató is, tuti sláger lesz belőle." Rabin: „Amikor Trevor Horn először meghallotta a dalt, csak annyit mondott: ez sláger. Én meg: tudom. Onnantól minden erőnket megfeszítve összpontosítottunk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Úgy volt vele, hogy nem is foglalkozik az album többi részével, ameddig nem tettük topra az Owner Of A Lonely Heartot. Elképesztő ösztönösséggel érzett rá a nótára, már az első demó hallatán is pontosan megértette, mit akartam megvalósítani."

A hangzását tekintve is elképesztően letisztult, rétegzett, technikailag a tökéletesnél is tökéletesebb album a Hold Onnal folytatódik, ahol Squire és White gyilkos ritmusszekciója fület gyönyörködtető, cseppet sem nyilvánvaló témákkal támogatja a háttérből Rabin síró, bluesos gitárfutamait és Anderson klasszikusan zengő énektémáit. Nagyon finomak a billentyűs díszítések is, a refrén pedig szinte musicales magasságokba emelkedik. Érdemes megfigyelni, mennyire más irányba fordulnak már a második verzénél is, mint nyilvánvaló lenne, mégis roppant gördülékeny a végeredmény, egy-két hallgatás után ezt is viheti magával mindenki az agy melódiaközpontjában. A szitáros témával induló It Can Happen már nyíltabban merít a progresszív éra hőskorából, a pszichedelikus, elszállós dallamvilág is ezt a párhuzamot erősíti, ám ugyanígy ott kísért a dalban a csillogó-villogó AOR és a '80-as évek new wave-es hangulata is. Anderson hatalmasat alakít, kissé nőies, finom tónusú hangjával még a roppant karakteres hangszeres alapok dacára is uralja az egész dalt. Rabin finom, dzsesszes elemekkel feldúsított gitárszólója már csak hab a tortán...

A Changes a lemez egyik legkülönlegesebb szerzeménye: a White feszülten pattogó ütemere adagolt billentyűk dominálta kezdés vegytiszta, haladó progrock, majd szinte észrevétlenül úsztatják át lágyan valami egészen másba. A bombasztikusan teátrális végeredmény egyfajta átmenet a '70-es évek vokálgazdag, epikusan rockmusicales megközelítése és a modernebb rádiós irány között, és a maga valójában egészen lenyűgöző. Jó érzékkel nem is akarják utána valamiféle hasonló érzelmes darabbal tetézni a hangulatot, hanem az instrumentális Cinema következik – óriásiakat villantanak bennne, ám a csapat önmérsékletét példázza, hogy a lemezen betöltött funkcióját tekintve mégis inkább csak amolyan hangulati felvezetés a Leave It előtt. Utóbbi szintén igazi különlegesség, hiszen a szinte funkos dob-basszus összjáték mellett az egészen briliáns, ezerszólamú vokálok dominálják, a refrén pedig egyértelműen a '80-asok new wave-es hatásait tükrözi. Squire témája kiirthatatlan, miként Anderson és a King's Singerst megszégyenítő vokálok is egészen elképesztőek. Prog-funk-pop-AOR Yes-módra...

Az Our Song direktebb, gyorsabb, rockosabb húzású téma, bár természetesen a csapat csavarjaival, egyszerre dominálják a billentyűk és Rabin gitárjai. Trevor érdemeit nem lehet eléggé méltatni: gitárjátéka mindig, mindenütt ott van, gyakran egészen elképesztő dolgokat játszik, ám mentes mindenféle hivalkodástól. A szám hangszerelési szempontból is komplett tanulmány, ahol ráadásul megint az összes hangszeres tanúbizonyságot tesz kivételes képességeiről – de közben egy mezei rádióhallgató számára is egyből fogható a végeredmény. Tényleg hihetetlenül összeállt a kép ebben a felállásban erre a lemezre... Utána pedig érkezik a City Of Love, ahol a mélyebb hangolással megdörrenő, szinte csak a háttérben ólálkodó, mégis az egész szám arcélét meghatározó riff helyből mindent visz. Ha ez a sound nem volt előremutató 1983-ban, akkor semmi... Talán az album egyik legtökéletesebb példája ez Rabin teljesen formabontó gondolkodására, ugyanakkor a zenei úttörés mellett is megmarad slágerrocknak, miközben tele van apró nüanszokkal, amikről hallgatóként egyszerűen el sem lehet képzelni, honnan jöhettek. A kifejtős-színezős finálé is óriási. Nálam az egyik leghatalmasabb kedvenc a csapattól. A végére pedig a lemez leghosszabb darabját tartogatják a Heartsszal, ahol a döbbenetes multivokálos kibontakozás egyértelműen a '70-es évek progresszív éráját idézi ezzel a kissé középkorias hangulattal, mint ahogy a folytatásban is benne van ez a kissé álomszerű, kosztümös stílus – ám emellett is egészen máshol landolunk a végén, mint ahol felszálltunk.

Bármilyen kiemelkedően előremutatóra és izmosra sikerült, mondani sem kell: a 90125 ilyen előzmények után korántsem tűnt biztos győztesnek. Az iszonyatos gyártási költségek miatt a kiadó emberei és Carson az agyvérzés peremén egyensúlyozva várták az első kimutatásokat. Eközben Rabin cseppet sem örült, hogy a zenekar végül új sztori helyett egy régi folytatása lesz, Jobson pedig nem nézte jó szemmel, hogy Kaye is ott áll mellette, és árnyékával szinte teljesen eltakarja – később viszonylag gyorsan el is tűnt a képből a turné kezdeti szakaszában. A lemez fogadtatása azonban roppant kedvezőnek bizonyult a rocksajtóban: noha minden ítész megjegyezte, hogy a Rabin által dominált Yes más, mint a régi, az album fölényes zeneisége és dalcentrikus megközelítése mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. A '70-es évek Yesének rajongói körében persze okozott némi felzúdulást a váltás és az új éra, de többségük, ha vállat vonogatva is, végül kénytelen volt elismerni: az album bivalyerősre sikeredett. A Yes körül izzani kezdett a levegő – hogy aztán minden berobbanjon.

Mindehhez persze katalizátorra volt szükség, és mivel ekkoriban már vastagon az MTV-korszakot írtuk, természetesen egy potenciális sláger és a hozzá tartozó videóklip bontotta le jóformán napok leforgása alatt az összes falat körülöttük. Az Owner Of A Lonely Heart és londoni háztetőkön forgatott klipje épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy beindítsa a nézők fantáziáját. A még szárnyait bontogató MTV fiatal törzsközönségének java vélhetően soha az életben nem hallott a '70-es évek Yeséről, és ezzel a dallal ismerte meg a zenekar nevét. Az eredmény azonban minden képzeletet felülmúlt: az Owner Of A Lonely Heart megindult felfelé a listákon, és 1984 elején feljutott a Billboard Top 100 csúcsára. A megújult Yes hirtelen nagyobbra nőtt, mint a régi valaha is volt.

A turné közeledtével persze egy másik kérdés is felmerült, jelesül, hogy miként szólalnak majd meg a régi nagy dalok Steve Howe és Rick Wakeman nélkül. Rabin ugyanakkor ebben a kérdésben is az elejétől kezdve markáns állapotot képviselt: „Valahol vicces, hogy noha Chrisszel és Alannel hárman alapítottuk ezt a zenekart, mégis én lettem az új srác a környéken... De sosem éreztem semmiféle nyomást, hogy játsszak úgy, mint Steve Howe, és nagy hiba is lenne, ha így tennék. A régi daloknál is az volt az első dolgom, hogy megtanultam a témáit, aztán a saját képemre formáltam őket, bár nyilván akadnak részek, például a Roundaboutban, amiket egyszerűen nem szabad megváltoztatni. Őszintén szólva sosem tartozott a kedvenc gitárosaim közé. Technikailag persze kiemelkedő játékos... De úgy gondolom, előnyünkre válik, hogy az én játékom teljesen eltér az övéhez képest. Trevor Horn például mindenáron úgy akart énekelni a Yesben, mint előtte Jon, és ez nem jött ki jól. Kifejezetten élveztem, hogy felbikázhattam a régi témákat a 90125 dalaiban is hallható koszosabb, mocskosabb gitárhangzásokkal, mert groove-osabban szólnak így."

Az Owner Of A Lonely Heart a '80-as évek első felének egyik leghatalmasabb slágereként természetesen egyből megdobta a 90125 eladásait: a lemez a Billboard-lista ötödik helyéig mászott, a Yes pedig egyből arénákban kezdhette meg az album turnéit. Valahol pikáns, hogy a '70-es évek felállásainak tagjai külön-külön mind-mind nagyobb sikereket értek el ezekben az években, mint annak idején együtt. Bár a klasszikus Yes is roppant népszerű bandának számított, a progresszív éra kifinomultságát a '80-as évek elejének AOR-jával és new wave-jével összeházasító irány tényleges szupersztárokká tette a tagokat. Miközben Howe és Downes a Heat Of The Momenttel taroló Asia soraiban értékesített lemezmilliókat, az eredetileg nem is Yesnek szánt 90125 minden korábbi Yes-albumnál nagyobb példányszámokban fogyott. Az anyag végül tripla platina lett az Egyesült Államokban, és világszerte összesen több mint 6 millió példányban talált gazdára, miután a Leave It és az It Can Happen is nagyot ment a rádiókban meg az MTV-n. A csapat a Cinemáért besöpörte karrierje első Grammyjét is. Squire saját bevallása szerint egy percig sem kételkedett a lemez életképességében, legalábbis egy korabeli interjúban helyből roppant magabiztosan fogalmazott: „Mindenképpen ez az eddigi legsúlyosabb albumunk, és egyben az eddigi legjobb is. És ezt sok korábbiról biztosan nem mondtam volna el. A 90125 mindenképpen különleges. Az ember egyszerűen tudja, mikor tartozik az aktuális lemeze a különlegesek közé."

A több mint száztíz állomásos világ körüli turné szintén sosem látott nézőszámok előtt futott le, olyan kiemelt koncertekkel, mint a Rock In Rio, vagy egy dupla stadionbuli Buenos Airesben. Az argentin fővárosban ők léptek fel először brit csapatként a néhány évvel korábbi falklandi háború óta, emiatt természetesen súlyos fenyegetésektől övezve. Az éra élő teljesítményét az 1985 végén kiadott 9012Live: The Solos koncertlemez örökítette meg az utókor számára. Anderson: „Elkészült az Owner Of A Lonely Heart klipje, az MTV felkapta, és hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy rocksztárok vagyunk. A turné már konkrétan olyan volt, mint később a Spinal Tap-film! Én mondjuk nem vettem komolyan magamat rocksztárként, de mindenki más annak tekintett. Szóval a következő öt év életem legjobb, legszórakoztatóbb időszakának bizonyult..."

A folytatás elkészítése nem volt mentes a kreatív differenciáktól, de az 1987 szeptemberében kiadott Big Generator a 90125 méltó utódjának bizonyult, és még bátrabban mászott bele bizonyos kísérletekbe. Rabin mélyebb hangolásai például mai fejjel is mellbevágóak: ha korábban nem esett le valakinek, itt már a legrosszabb indulattal sem lehetett elvitatni, hogy a Yes a '80-as években is ugyanolyan úttörő maradt, mint az első évtizedben – csak éppen másként. A Love Will Find A Way és a Rhythm Of Love ráadásul továbbra is az éterben tartották őket, így ez a lemez is beplatinázódott. Ekkorra azonban megjelentek a repedések a zenekarban. Rabin: „A 90125-ra való felkészülési időszakban minden remekül ment: minden nap lementünk a pubba, együtt kajáltunk, és egy roppant egységes album lett a végeredmény. Trevor Hornnal is elképesztően jónak bizonyult az összhang: személyes szinten is közeli barátságba kerültünk, noha menet közben rengeteget vitáztam vele. Csakhogy ezeknek a vitáknak mindig megvolt a maguk értelme. Tényleg minden tökéletesen működött, aztán utána meg kellett tanulnunk együtt élni a mindennapokban. Mert Christ, Alant meg Tonyt a Cinema-próbák eleje óta ismertem, Jon azonban csak később került a képbe, és a turnén derült ki számomra igazán, milyen ember. És persze óhatatlanul felmerült az és most hogyan tovább... kérdése is."

Bár kiváló album volt és remekül fogyott, Rabin már megjelenése után nem sokkal sem volt elégedett a Big Generatorrel, Anderson pedig egyre inkább úgy érezte, hogy kreatív téren nem tud maradéktalanul érvényesülni. Így 1988 végén kilépett a csapatból, és egyesítette erőit a '70-es évek Yesének három oszlopával, Steve Howe-val, Rick Wakemannel és Bill Bruforddal. Az Anderson Bruford Wakeman Bruford – röviden ABWH – formáció 1989-es, első albuma nagy siker volt, ám a másodikkal dalszerzési gondjaik támadtak, így aztán ismét képbe került Rabin. Innen már csak egy lépés volt, hogy némi kiadói sugallatra a két frakció egyesítse erőit az 1991-es Union lemezen. Utóbbi készítése további káoszt és feszültséget eredményezett, de ez már más lapra tartozik.

A 90125 árnyéka mindenesetre egészen idáig elkísérte a zenészeket, ám az 1983-as lemez sikerei végül megismételhetetlennek bizonyultak. Nem meglepő, de mindenképpen említésre méltó, hogy az album jelentőségét a Yes-család azon muzsikusai is elismerik, akik nem vettek részt az elkészítésében. Steve Howe: „Az Owner Of A Lonely Heart elképesztő sikereket hozott a zenekarnak, ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. A klip persze inkább Duran Duran volt, mint Yes... De komolyra fordítva a szót, zeneileg az ott gyakorlatilag egy új banda volt. Legradikálisabban a basszusgitár és a dob tért el a korábbiaktól. Emlékszem, akkoriban úgy gondoltam: még egy kis Asia is rejlik a zenében..." Rick Wakeman: „A Yes tábora igen sokszínű, és sokan a mai napig nem tekintik Yesnek a 90125 meg a Big Generator korszakát: azt mondják, köze sem volt a Yeshez ezeknek a lemezeknek, a név meggyalázását jelentették, és szörnyűek. Én ehhez képest megkockáztatom, hogy a 90125 a Yes valaha készült legfontosabb lemeze. Nem azt mondom, hogy a legjobb, mert nálam a Close To The Edge album meg az Awaken dal világa a meghatározó, de a legfontosabb, mivel ha nem jelenik meg a 90125, egyszerűen nem folytatódhatott volna a zenekar története. Viszont Trevor eredetileg Cinemának írta a lemezt, a kiadó vetette el a nevet, ők dobták fel Jon visszahozatalát, és ők ragaszkodtak hozzá, hogy végül Yesként jelenjen meg az album. Eközben az valójában leginkább Trevor Rabin albuma volt. Ugyanakkor mennyire lenyűgöző, hogy a legsúlyosabb punkkorszakban egy Yes nevű progrock-banda kihoz egy brutális sikerlemezt egy brutális sikerdallal, aztán lenyom egy teltházas stadionturnét! Fantasztikus volt. Trevornak is megmondtam: a 90125 a leghihetetlenebb Yes-albumként minden szabályt felrúgott, és így is nyertesként jött ki a helyzetből."

Trevor Rabin a mai napig roppant büszke az albumra és eredményeire: „Rendkívül elégedett voltam a lemez fogadtatásával. Az Owner Of A Lonely Heart új arculatot kölcsönzött a zenekarnak az MTV-korszakban. Mindenképpen az volt a célom, hogy ne a '70-es évekbeli Yes folytatásaként tekintsen ránk a világ, és sikerült is elérnünk ezt. Nem pusztán új fejezetet nyitottunk, hanem új kezdetet." Tony Kaye: „A 90125 más időket, más évtizedet, más korszakot képviselt, mint a korábbi lemezeink. Tisztában vagyok vele, hogy egyes Yes-rajongók inkább a '70-es évekbeli bandát és lemezeket favorizálják, de rengetegen meg a 90125 irányát szerették. A lemez roppant sikeresnek és népszerűnek bizonyult – mi pedig mindnyájan remekül éreztük magunkat akkoriban."

Talán kockázatos volt ezen a néven kihozni, talán eltért a korábbiaktól, de ez az album negyven év távlatából is kora egyik legjobbja, amelynek hatása a későbbiekben roppant egyértelműen köszönt vissza a színtér egészen különböző területeiről. Produkciós szempontból gyakorlatilag a teljes '80-as évekbeli rockvonal rengeteget tanult a 90125 dalaiból, a lista tulajdonképpen végtelen, ez ugyanis tényleg megkerülhetetlen albumnak számított a maga idejében, amolyan igazi zeitgeist-lemeznek. Nyilván a korai éra jelentősége is felbecsülhetetlen, de talán mindenki megbocsát nekem, ha bevallom: nálam mindig is ez az éra jelentette a Yes munkásságának tetőpontját. Szomorú, hogy a briliáns ritmusszekció két tagja, a 2015-ben, rákban elhunyt Squire és a tavaly tavasszal távozott White már nem érhette meg ezt a gyönyörű, kerek jubileumot.