Na végre, elvetődtem egy IHM bulira, és végre lemez után is láttam az "ebszensz"-t! De kezdjük az elején: Gödöllő, Trafó, enyhe szél, mínusz száz fok, de a hajam még így is erős és csillogó. Sajnos a Trafó nem az a hely, ami tele szokott lenni, most sem volt másképp, de aki volt, nagyon jól szórakozott - aki nem, most sírhat.
A Last Chance egy szlovák és cseh tagokból álló death-szerű társulat, akik érdekes módon valamiért mégis megfogtak egy csomó gyermekbetegségük ellenére. Egy gitárral death metalt nyomni érdekes vállalkozás, de ez a része annyira nem volt gond, inkább a dobossal voltak problémáim, néha olyan ritmusképleteket ütött, ami teljesen elvitte a többieket az erdőbe - ha direkt csinálta volna, isteníteném, de sajnos... Mindenesetre én mégis reménykeltő társulatnak nevezném őket, tele vannak lelkesedéssel, csak így tovább.
Na, most jön a vigyorgós rész, az Isten Háta Mögött. Gyerekek... Palika egy lökött mini-isten! Aki még esetleg nem tudná, kikről van szó: Az IHM egy teljesen kategorizálhatatlan zenét játszó bagázs, ahol van egy Palika, aki alapvetően ének/üvöltés/gitár (és erő-)szakos, van egy power-jazz dobos, egy hihetetlen bőgős figura, akit külsőleg mintha valami neo-alternatív csapatból szalajtottak volna, és egy kirívóan normálisan kinéző másik gitáros - a zene pedig... Stoner-power-jazz-AOR-progmetal.
A Trafó zsebkendőnyi színpadán áll Palika, kissé alkoholos (vagy bármilyen) behatás alatt, fején egy fekete fejpánt-szerűséggel (!) és a nagyon-nem behangolt gitárján játszik olyan nagyon jó és erős témákat, hogy a fejem szakad le. A többiek meg profin hozzák a nyakatekert alapokat, amik mégis egyetlen nagy sodrássá állnak össze... És én ott zúztam az első hangtól az utolsóig, akkora vigyorral, hogy a fülem csak egy porcogón fityegett. Erre nem tudok mit mondani: Ezt látnotok, hallanotok kell. Világbajnok.
No, azért a mosoly és a nyakficam nem hagyott alább, mikor az Aebsence végre belecsapott a lecsóba. Az énekes, Budai Péter arcára természetesen ismét felkerült a festék, a gitár dohogott, mint annak idején egyik patinás pártunk is megmondta ("a nyugodt erő"), a dob és a bőgő pedig feszes és trükkös alapokat hozott az összes dal alá. Mert a Dalok, így nagy dével, jöttek egymás után, gyakorlatilag az arcunkba kaptuk az összes lemezes nótát.
A régebbről is ismertek, mint az Old Black Song, vagy a 7/4 ugyanakkorát ütöttek, mint az újabbak, a Sick Days vagy társai. A lelkes közönség folyamatosan énekelte az itt-ott felbukkanó magyar népzenei motívumokat és bevallom, jómagam is össze-vissza hajnananajoztam... De hát ezt másképp nem is lehet. Volt a szokásos Only az Anthraxtól és a végén egy Sober a Tooltól, de mivel az audiencia folyamatos visszázása nem akart alábbhagyni, mosolyogva, felszabadultan nyomtak még egy Wouldot is a láncba vert Aliztól. Teljesen személyes okokból kifolyólag eléggé nekiszontyolodva indultam neki ennek a koncertnek és az, hogy ezt valami iszonyat nagy vigyorra sikerült változtatni, azt jelenti, hogy igenis, jó koncert(ek) volt(ak), és legközelebb is 100%, hogy ott leszek, ha tudok!!! Hajnananaj!
