Shock!

Hiába ajánlgatták már nekem többen is a Mercenaryt, hogy így jók meg úgy jók, továbbra sem tudott lenyűgözni a dán csapat. Feszesen, profi módon zenélnek, energikusan nyomulnak a deszkákon, de most is ugyanolyan kiszámítottnak éreztem az egész műsort, mint annak idején a Nevermore és tavaly a Death Angel előtt.

Vastag riffek ide, nagyonnagyondalolós refrének oda, valahogy az egész zenében érezni egyfajta műanyag, megcsinált jelleget, és a túlgondolt, láthatóan előre megkoreografált színpadi akciók csak tovább erősítik ezt a benyomást. Egyébként a Manowar-féle Nessun Dormát használták intrónak, utána pedig nagyjából 35-40 percen át sorjáztak a hol gyorsabb, hol középtempósabb szerzemények. Mikkel Sandanger és a nagydarab René Pedersen basszer profi módon osztották meg egymás között a frontemberi teendőket és rutinosan hozták a jellegzetes váltott témákat is, habár Sandangernek valaki szólhatna, hogy szépen el kellene felejtenie a sikolyszerű magasakat.

Halfordi csúcsokat kiénekelni nem puszta elhatározás kérdése, a keményen hízásnak indult derék Mikkel is csak röhejes fejhangokat volt képes kiereszteni magából. A szólókért felelős Martin Buus megmozdulásaira viszont minden egyes alkalommal felkaptam a fejem, ő ugyanis egyszerre volt virtuóz, dallamos és ízlésesen hatásos. A közönség levette a csapat előadását, objektíven nézve tényleg nem is nagyon lehetett beléjük kötni, az azonban nem véletlen, hogy a Mercenary még folyamatos turnézás mellett sem volt képes magát felverekedni a másod-harmadelőzenekarok köréből az igazi tényezők közé a ’90-es évek közepe óta. Vélhetően ez már így is marad…

Ha kissé kacskaringósan és az ideálisnál talán pár évvel később is, de végre Budapestre is eljutott az évtized egyik kiemelkedő brutál underground bandája, az Arch Enemy, nem is csoda, hogy szépen megtelt rájuk a klub. Mike Amottékat eddig egyszer láttam koncerten, de egy fesztiválturné második nyitóbandájaként, cirka 25 percben, a rossz akusztikájú bécsi Gasometerben nem igazán domboríthattak. Az első pár dal alatt még itt sem volt igazán jó a hangzás – kásás gitárok és túl hangos ritmusszekció berezonáló basszussal –, de nagyjából a Dead Eyes See No Future-re összeállt a kép, és innentől kezdve semmi sem állíthatta meg az ötösfogatot. Az Arch Enemy lemezen is jó sűrű, de ilyen ideális körülmények között azonban élőben mutatkozhatott csak meg, micsoda gőzhenger a banda: pár kis lélegzetvételnyi szünetet ugyan engedélyeztek, de összességében bő egyórányi agyzúzó ipari préselés volt az egész koncert, méghozzá iszonyatos hangerővel.

Máig a Burning Bridgest tartom a legjobb Arch Enemy lemeznek, az utolsó igazán sokat hallgatott kedvencem pedig az Anthems Of Rebellion volt tőlük, de így koncerten nem volt üresjárat. A rendezői balon vöröslő Mike Amott és öccse, a műegyetemista fejű Chris lélegzetelállító összjátékának köszönhetően még az albumokon kevésbé kedvelt dalok is tökéletesen működtek, ám itt kellett rádöbbennem, hogy a tesók mellett a bandának van még egy páratlan fegyvere Daniel Erlandsson személyében. Azt persze eddig is tudtam, hogy remek dobos, amit azonban itt nyújtott, az valóban világligás elsőosztályba kívánkozó teljesítmény volt: nemcsak gépiesen precíz és letaglózóan erőteljes, de baromi feelingesen is játszik, tényleg le a kalappal előtte. A nagydarab Sharlee D’Angelo kicsit ugyan hízásnak indult, ám láthatóan nagyon élvezte a bulit, és tagbaszakadt, barbáros fazonja is jót tesz a színpadi látványnak.

Az persze előzetesen sem volt kétséges, hogy zeneileg a hangszeres szekció simán hozza majd a szintet, így inkább arra voltam kíváncsi, mit alakít majd Angela Gossow, aki legutóbb nem nagyon győzött meg el-elfúló hangjával. A miniatűr szőke csajszi torka ezúttal hálistennek erőteljesebbnek tűnt, szóval lehet, hogy másfél éve éppen csak egy rossz napját kaptam ki. Angela amúgy nem tartozik a szószátyár frontemberek táborába, de ő is jól érezte magát, nagyokat mosolygott a terepszínű arcfestés mögött, és még az sem volt vállalhatatlan, amikor a buli második felében megkérte a közönséget, hogy lehetőleg ne dohányozzanak, mert füstben sokkal kevésbé bírja hanggal… Ezen a ponton egyébként hallhatóan fáradtak már a hangszálai, meggyőződésem, hogy miatta játszanak ennyire röviden.

A program összeállításába beleköthetnék, mondván, hogy ez a csapat három Angela nélkül készített kolosszális lemezzel alapozta meg a hírnevét, és ehhez képest döbbenetesen nem játszanak abból a korszakból, de a következő nekifutásuk úgyis egy újravett album lesz első korszakos nótákkal. Ennek persze önmagában az égvilágon semmi értelmét nem látom, de legalább visszakerülhet a koncertműsorba pár olyan klasszikus, mint a Beast Of Man, a The Immortal – fel nem fogom, hogy hagyhatják ki pont ezt! –, a Dead Inside vagy a Silverwing… A buli elején elhangzott nagy favorit Ravenous, a Dead Bury Their Dead vagy a kvázi-sláger We Will Rise ugyanakkor valamelyest kárpótoltak a mellőzött nagy kedvencekért, sőt, még a nem annyira kedvelt Nemesis zárást is elvitte az iszonyatos lendület, amivel nekiveselkedtek. Ezt követően a csapat kis búcsúzkodás után lelépett, és noha tényleg alig lépték túl a 60 perces játékidőt, így is egy közel perfekt klubbulit láthattunk tőlük. Lehet, hogy lemezfronton elférne némi frissítés, színesítés az Arch Enemynél, de hogy élőben nagy császárok, az egészen biztos.

További fotók:
Arch Enemy
Mercenary