Shock!

David Gilmour világéletében maximális igényességgel állt mindahhoz, amit csinált. Úgy zenéjében, mint kiadványainak külalakját tekintve is igyekezett valami különlegeset, valami extrát adni a rajongóknak. Első blikkre az, hogy meglehetősen nyúlfarknyi Európa-turnéjának bécsi állomásait (merthogy kettő is volt belőle, június 27-én és 28-án) a festői Schönbrunni Kastélyban tartotta, akár még giccsesnek is tűnhet, de őszintén szólva számomra a helyszín, valamint Gilmour zenéjének eleganciája tökéletesen passzolt egymáshoz.

Annak ellenére hogy a különleges hely extra vonzerőt jelentett ezen bulival kapcsolatban, szervezői oldalról nem lett tökéletes a végeredmény. A kastély főépülete előtt, a kapuval szemben elhelyezett színpadhoz ugyanis több bejáraton keresztül lehetett bejutni, ez azonban nem azt jelentette, hogy az épp hozzám legközelebb esőn besétálhattam. Miután az egyik steward leolvasta a jegyemet, kiderült, hogy bizony a sárga bejárat az enyém, ahol épp állok, az pedig a vörös, úgyhogy meg kellett kerülnöm a fél Schönbrunnt, hogy végre beengedjenek. Ez erőltetett menetben is nagyjából negyed órámba került, majd jött a következő küzdelem, a több ezer ember számára felállított egyetlen merch-pult. Itt kábé fél órát szorongtam a többi heringgel, mire megszereztem az áhított szuveníreket, ez az összes hercehurca összességében pedig azt eredményezte, hogy hiába parkoltam le valamivel fél hét után a kocsival, épp hogy sikerült leülnöm a helyemre, amikor David Gilmour mindennemű csinnadratta nélkül, 20.02-kor belekezdett a 5 A.M.-be.

Mivel kissé későn ébredtem, azaz hetekkel a koncert meghirdetése után döbbentem csak rá a bulira, az egyik szélső , ülőhelyes szektorba tudtam csak jegyet venni, ami azt eredményezte, hogy a jobb oldali, kifordított hangfal-sor teljesen kitakarta előlem a színpad közepét uraló, kör alakú kivetítőt, amiért már a sokadik rosszpont járt a szervezőknek. Mindezt azonban egy szempillantás alatt elfelejtettem, ugyanis a sound az első pillanattól kezdve eszményi volt. 1996 óta járok rendszeresen mindenféle koncertre, de ilyen tökéletes hangzású előadáson még talán sosem voltam. Az az elegancia ugyanis, amit a bevezetőben említettem, a hangzásnak is sajátja volt, ahogy pedig megláttam David Gilmourt a rá jellemző, egyszerű fekete pólóban, tudtam, hogy különleges élménynek leszünk részesei.

És ezúttal szándékosan nem a koncert kifejezést használtam, mert ennek az estének nem sok köze volt ahhoz, amit általában az ember koncertélményként elképzel. Sokkal inkább volt ez előadás, vagy ha úgy jobban tetszik: hangverseny, annak ellenére is, hogy az alap szettet záró Run Like Hellnél már nem bírta tovább a közönség, és szép lassan mindenki felugrált a helyéről, a ráadás Time-ot és Comfortably Numbot pedig a helyét elhagyva, a színpad előtti gombócként tömörülő embermassza énekelte végig.

Az este forgatókönyve nagyjából úgy nézett ki, hogy gyakorlatilag a közönséggel való kommunikáció nélkül sorjáztak egymás után Gilmour szólódalai és a Floyd alapvetések (kissé utóbbi felé döntve a mérleg nyelvét), amelyekben a mestert adott esetben akár kilencen is kísérték. A persze természetes, hogy a dob és gitárok mellett rézfúvósok, billentyűs hangszerek, illetve a háromfős vokalista kórus kezében különböző ritmushangszerek is előkerültek, azaz a dalokban hallható beszéd-foszlányokon kívül valóban minden élőben szólalt meg. Gilmour persze nem akárkiket gyűjtött maga köré: Chester Kamen már több mint harminc éve gitározik az oldalán, az egyik billentyűs, Greg Phillinganes anno még Stevie Wonder bandájában kezdett muzsikálni, de olyan arcokkal is dolgozott később, mint Eric Clapton, George Harrison, Rod Stewart, Andrea Boccelli vagy a Toto. A bőgős Guy Pratt 1987-ben turnézott a Pink Floyddal is, de Madonna és Michael Jackson zenekarában is találkozhattunk vele, valamint Steve DiStanislao (lásd Neil Young, Paul Anka) dobos és a billentyűk mellett harmonikán is játszó Chuck Leavell (Rolling Stones, Eric Clapton, The Allman Brothers Band) sem kispályás arcok. Amikor pedig Gilmour vezetésével ezek a figurák együtt muzsikáltak, kiegészülve a remek vokalistákkal, akkor tényleg csak tátott szájjal bámulni lehetett.

A világ ebben a három órában persze így is Gilmour körül forgott, de amellett, hogy a többiek meglehetősen háttérbe húzódva muzsikáltak, némi reflektorfény nekik is jutott. Amellett, hogy a dobos Steve kivételével mindannyian énekeltek szólóban is, szimpatikus húzás volt, hogy a turné programfüzetében is kaptak valamennyien egy-egy oldalt, amivel Gilmour vélhetően azt kívánta hangsúlyozni, hogy ez az este egy igazi zenekari élmény, nem pedig one man show. Ennek ellenére azonban mégis az volt, hiszen az emberek azért jöttek, hogy David Gilmour érzelemgazdag, százezer közül is azonnal felismerhető gitározását, valamint nem kevésbé jellegzetes énekét hallják, mindezt hiánytalanul meg is kaptuk a programtól. A legnagyobb ováció természetesen a Floyd-alapvetéseket fogadta, de nincs is azon semmi csodálkoznivaló, hogy egy High Hopes, egy Astronomy Domine vagy egy Wish You Were Here kollektív borzongást vált ki az emberekből, főleg úgy, ha azt a ma elérhető legautentikusabb formában hallhatják. A borzongásban sajnos az is segített, hogy ahogy szépen ment le a nap, fokozatosan csökkent a hőmérséklet is, így a koncert második részét már 15 fokban üldögélve vacogtuk végig. Azt persze aláírom, hogy David zenéje nem feltétlenül gerjeszt mozgásigényt a közönségben, de a magam részéről még akkor is sokkal jobban el tud ragadni egy előadás, ha az állóhely nem jelent egyet a kavargó mosh-pittel.

A koncert felénél, úgy negyed tíz körül beiktattak egy tizenöt perces szünetet, majd ismét csak mindennemű felhajtás nélkül tértek vissza az Astronomy Domine-nel, számomra pedig ez volt az a pont, mely után úgy éreztem, ha most rögtön vége a koncertnek, már boldogan megyek haza. Megértem, hogy sokan eleve fenntartásokkal közelítenek a Pink Floyd zenéjéhez annak elvontsága, illetve „agyassága" miatt, de ha akár csak felületesen is ismered a zenekart, tudod, hogy pofátlanul nagy slágereket tudtak írni, ezekből pedig nem volt hiány a koncerten. A már említetteken kívül volt Money, Shine On You Crazy Diamond és Us And Them is, amelyek mindegyikére igaz, hogy ha egyszer elkapott a hangulatuk, örökre beléd ivódnak. Amellett pedig, hogy Gilmour ma is egyike a legnagyobb gitáros istenségeknek, végtelenül bársonyos, kissé vékonyka hangja is ugyanolyan gyönyörű, mint régen. Zárásul pedig még egy dolog: ha eddig netán nem tudtad volna, minden idők gitárszólóinak legnagyobbika is az ő nevéhez fűződik. A szünettel együtt háromórásra hizlalt programot pedig pontosan ez, azaz a Comfortably Numb zárta.

Fotók: Gavin Elder (a június 26-ai wroclawi koncertről)