Shock!

A Pink Floyd nevű feltörekvő, rendkívüli kísérletező kedvéről híres/hírhedt londoni banda először csaknem pontosan ötven éve, 1966. december 12-én állt a Royal Albert Hall színpadára, ekkor még Syd Barrett vezérletével, de David Gilmour gitáros nélkül. Egy év múlva ugyanide már Jimi Hendrix társaságában érkeztek, hogy aztán Gilmour 1968-as csatlakozását követően, 1969. június 26-án „örökre" kitiltassanak a Hall eredendően klasszikus zenei előadások befogadására tervezett falai közül. A The Final Lunacy néven futó koncertet lezáró füstbombás incidens következményeit persze nem sokáig – ez esetben mindössze nyolc hónapig – kellett elszenvednie az áttörés küszöbén álló zenekarnak, az ott bemutatkozó fiatal gitárost pedig ma már öt (!) estés koncertsorozaton ünnepli a minden létező ülőhelyet felvásárló közönsége. Ahogy tette ezt tavaly ugyanilyenkor is.

Már csak a fentiek miatt sem kell különösebben hangsúlyozni, hogy mennyire ikonikus helyszínnek számít a londoni művészeti események látogatói számára a Hyde Park szélén álló, Viktória királynő által 1871-ben, a funkcióját tökéletesen kifejező Royal Albert Hall of Arts and Sciences néven megnyitott épület és annak koncertterme. Nem véletlen az sem, hogy Gilmour (a tavalyi évhez hasonlóan) az összes (!) 2016-os hazai fellépését ezen a színpadon ejtette meg. Mi pedig az utóbbi hónapokban abszolvált sorozatos kudarcok után, harmadik rárepülésre végül sikeresen csíptük meg az egyik legnagyszerűbb helyet (a színpaddal szembeni felső páholyok egyikét), hogy egy újabb must-see élményt pipálhassunk ki a bakancslistán. A patinás, operaházi hangulatú teremben közel ötezer hasonlóan lelkes és megilletődött sorstársunkkal együtt vártuk tehát, hogy minden gitárhősök legközvetlenebb modorú professzora megtiszteljen minket idei első londoni előadásával.

Gilmourra várva persze nem is lehet nem meghatódni, így aztán minket is éppolyan emelkedett, nosztalgiával is alaposan kibélelt hangulat kapott el a helyszínhez közeledve, mint amit már Kiss kolléga is érzékletesen megfogalmazott a schönbrunni előadás kapcsán. Nem mellesleg szinte mindenkinek ott motoszkál valahol a tudatalattijában, hogy talán az utolsó lehetőségek egyikét ragadja meg most, amikor az idén 70 esztendős énekes/gitáros főhőst még színpadon láthatja. Mindezt ráadásul olyan formában nyújtja át nekünk, hogy szemernyi hely sem marad fanyalgásra, a főszereplőre váró, remélhetőleg boldog nyugdíjas évek felemlegetésére, hiszen az élmény tényleg teljes és makulátlan. Az egyetlen nagyobb szünettel három órás időtávot lefedő dalfolyam valódi ünnepe volt e helyen is a valaha írt legnagyszerűbb könnyűzenei szerzeményekből szemezgető válogatásnak.

Bár a Rattle That Lock album immár bő egy éve jelent meg, mégiscsak lemezbemutató turnéról beszélünk, ennek megfelelően a Pink Floyd alapvetései mellett a negyedik Gilmour-szólólemez dalain volt itt a hangsúly – nem is kis mértékben. Egyfelől nevezhetjük totális biztonsági játéknak, hogy a műsoridő kétharmadában a Floyd legnagyobb klasszikusai szóltak, önálló anyagai sorában pedig a gitáros mindössze az On An Islandig nyúlt vissza (onnan is mindössze két dal, a címadó és a The Blue erejéig). Másrészről viszont természetesen pontosan ez az, amit a többség hallani akar, „újdonságként" pedig tökéletesen megfelelnek a legutóbbi anyag klasszikussá ugyan nem vált, de utóbb megszeretett dalai. Nem volt tehát abban semmi zavarba ejtő, hogy az előadást mindjárt három új nóta nyitotta, az elmaradhatatlan, kör alakú vetítővásznat is bevetve, hogy ne csupán a fül találjon táplálékra.

Nem ismételném a bécsi program kapcsán a Gábor által elmondottakat a zenészek és a megszólalás méltatása kapcsán, tény, hogy ha nem hallom azt a néhány bizonytalan gitárhangot az intróban, a sound minőségét tekintve akár playbackre is gyanakodhattam volna, annyira pazar módon szólalt meg a zenekar, mindjárt az első pillanatoktól kezdve. A leállíthatatlan, nagybőgőn is közreműködő basszusgitáros, Guy Pratt az oly' sokszor látott módon, ismét afféle második frontemberként vonzotta a szemeket, de persze a kiemelt figyelem Gilmourt illette, aki eredendő introvertáltságával együtt is mindenkor a középpontban tud maradni. Amikor már komolyan azt hittem, hogy egyetlen konferansz nélkül vezeti le a műsort, a szünet előtt azért mégis hajlandó volt néhány szóban biztosítani minket arról, hogy remek közönség vagyunk, ők pedig éppen ezért biztosan visszatérnek még.

Az estére visszaemlékezve – teljesen nyilvánvaló módon – kizárólag ordas közhelyek jutnak az eszembe arról, hogy legkedvesebb gitárosomat végre élőben is láthattam, hogy sokmilliomodik alkalommal visszahallgatva is elvarázsolt a Comfortably Numb, vagy hogy olyan klasszikusokat sem szégyelltek némi zenekari jammeléssel felpörgetni, mint az örökbecsű Time. Bizonyosan elfelejtem viszont, hogy mennyire nem értettem (ahogy a lemezen sem) a zenésztársak bemutatását követő The Girl In The Yellow Dress bárzenés hangulatának létjogosultságát (pláne, hogy a rákövetkező alkalmak közönsége az Us And Themet kaphatta meg ugyanitt), hiszen ez is mindössze pár pillanatig bántott. Az én több évtizedes álmom megvalósulása itt úgyis csak a dolgok kevésbé lényeges részét adja, a legfontosabb, hogy a Gilmour-jelenség ma is tökéletesen kortalannak hat, az ősz hajszálakat leszámítva semmi sem utal a múló időre.

Ma még persze nem tudhatjuk, hogy valóban búcsúturnéról van-e szó, ugyanakkor beszédes tény, hogy a Rattle That Lock Tour immár hivatalosan is a valaha volt leghosszabb Gilmour szólóturné címét viselheti. Hősünk tehát távolról sem tűnik megfáradtnak, ami a lehető legjobb hír, amit ezen az őszi, mégis derült londoni napon tőle kaphattunk.