Shock!

Két évvel ezelőtt egy kiváló, ámde nyúlfarknyi koncerten már minden érdeklődő kaphatott némi kis ízelítőt a Death-élményből, az az este azonban rövidített programja miatt hagyott némi keserű szájízt a közönség túlnyomó részében. Mivel ezúttal nem szabadtéri buliról volt szó, nem kellett tartani semmiféle csendrendelettől, így pedig végre azok is igazán alapos merítést kaphattak Chuck Schuldiner életművéből, akik azóta sem tudták elcsípni az Európában elég komoly rotációban pörgő tribute csapatot. (K.G.)

A zseniálisan sikerült bécsi buli után nem volt kérdés (számomra), hogy ez a koncert az év egyik kiemelt metal eseménye lesz itthon (nem csak számomra), és ennek köszönhetően már az Obscura fellépését viszonylag sokan figyelték a relatív korai kezdéskor. Érdekes téma manapság (death) metal körökben, hogy vajon van-e olyan viszonylag fiatal zenekar, amely méltóképp képes továbbvinni Chuck Schuldiner örökségét, és mivel stábunk egy része kimondottan szimpatizál a német zenekarral, valamint tudvalevő, hogy a srácok amúgy is évek óta a DTA körül sertepertélnek, zenéjük meghallgatása előtt is sejtettem, hogy az Obscura valami ilyesmiben gondolkozik. És valóban: ennél deathesebb zenét lényegében a Death óta nem lehetett hallani, ugyanakkor szó sincs másolásról, persze ez Chuck stílusának egyedisége miatt nem is lenne lehetséges. Itt-ott persze egy kis Atheist is befigyel, meg minden más, ami komplex, de nem szükségszerűen elmebeteg death metal.

Német létükre elég jól elcsípték az amerikai vonalat, és a konferanszok akcentusán kívül semmi nem utalt arra, honnan is jönnek, egyébiránt pedig aranyos, szimpatikus, kissé befelé fordulósan zenélő srácok társaságának látszott a brigád. Nagy forradalmat persze nem csinálnak és nem is fognak (persze a szövegeket éneklő rajongók, pláne a 18-20 éves Death-pólós lány tőlem balra lehet, hogy másképp gondolják), de a mai egészségtelen mennyiségű zenefolyamból így is bőven kitűnnek, szóval érdemes rájuk figyelni a jövőben is, még ha meg is maradnak előzenekar-szinten. Bármelyik zúzós banda előtt szívesen megnézném őket megint. és ezzel nyilván nem vagyok egyedül. (P.V.)

Már az Obscura is zajos sikert aratott, de mire a The Philosophert felvezető intro hangjai felcsendültek, komolyan érezhető volt a teremben a várakozás feszültsége. Nemhiába, ugyanis Chuck életében sosem járt errefelé, a csapat ázsiója pedig halála óta sem csökkent cseppet sem, sőt. Így ha teltház nem is volt ugyan, a Petőfi Csarnok kihullása után megmaradt legnagyobb rockhelyszínt azért szépen megtöltötte a publikum. A két évvel ezelőtti koncert arra mindenképpen jó volt, hogy megmutassa: amellett, hogy a Death DTA messze a legautentikusabb Death-tribute, ami csak létezhet, tagjai valóban maximális alázattal és igényességgel vezetik elő a klasszikusokat.

A múltkori szeánszhoz képest a felállás jelentősen változott, hiszen a zenekarvezető Steve DiGiorgio, illetve a Chuck helyén álló Max Phelps mellett ezúttal Bobby Koelble pengetett, a dobtémákért pedig egyetlen ütős, mégpedig Gene Hoglan volt felelős. Mindez pedig azt jelenti, hogy kis csalással összejött a Symbolic-felállás, hiszen bár azon a lemezen Kelly Conlon volt a basszusgitáros, 2008-as újrakiadásán DiGiorgio is pengetett néhány dalban. Azt talán mondanom sem kell, hogy a négy figura eszelős nagyot muzsikált: Gene és Steve hihetetlen virtuóz, de ugyanakkor precíz ritmusszekciót alkotnak, a két hathúros pedig hibátlanul hozta a riffeket. Egyedüli negatívumként annyit tudnék csak felhozni, hogy bár a ritmusokkal nem volt gond, Max néhány szólót bizony eléggé döcögősen és kockán játszott. Ebből a szempontból Bobby köröket vert rá, az ő szólói hallatán ugyanis tényleg tátva maradt a szám.

A napokban a The Skull- vagy épp a Dirkschneider-buli kapcsán többször is szóba került, hogy lehet bármilyen jó egy banda, ha nem eredeti tagok játszanak bizonyos dalokat, azok bizony soha nem fognak ugyanúgy megszólalni. Bármilyen jók is Udo csapatában a fiatal gitáros-kölkök, és bármennyire is sokat próbált veteránok állnak Eric Wagner mellett, sem a Wartell/Franklin gitárduó, sem pedig Wolf Hoffmann soundját nem lesznek képesek soha reprodukálni. A Death To All esetében azonban épp az a nagy szó, hogy az agy, az egész zenekart megálmodó, irányító és abba életet lehelő Chuck Schuldiner nélkül képesek majdnem tökéletesen hozni azt a Death-hangzást, ami a lemezekről már totálisan a fülünkbe ült. Ebben pedig óriási szerepe van Phelpsnek is, aki a tanítanivaló riffelés mellett vokálisan is remekül hozza Chuck fazonját.

A nagyjából 100-110 percesre hizlalt program így pedig természetesen fele annyinak sem tűnt, és hiába ment végig a csapat a teljes Death-diszkográfián, a buli után még bőven tudtam volna sorolni a kihagyhatatlannak tűnő darabokat. Pedig ezúttal is előkerült személyes kedvencem, a Suicide Machine, meg Flattening Of Emotions, Overactive Imagination és Spirit Crusher is, hogy csak a számomra leginkább katartikus pillanatokat listázzam. Mindemellett több alkalommal is spontán jammelésbe kezdtek a fiúk (Bobby még énekelt is kicsit), amit ilyen kaliberű arcok esetében szintén hatalmas élmény volt figyelni.

Bár néhány éve még azt sem gondoltam, hogy valaha hasonló arcok előadásában fogok végigélni egy komplett Death-showt, most már nem vagyok hajlandó ennyivel beérni. Évek óta ígérgetik ugyanis, hogy a Chuck halála miatt befejezetlenül maradt kettes Control Denied, a When Man And Machine Collide is napvilágot lát majd. Amellett, hogy tűkön ülve várom, megjelenése kiváló alkalom lenne arra is, hogy egy hasonló buli keretében a The Fragile Art Of Existence-et is leporolják. Tim Aymar tuti benne lenne, úgysem csinál mostanában semmi különöset. Ha pedig ez a kívánságom mégsem teljesülne, a magam részéről bármikor vevő vagyok egy hasonló tiszteletadó, nosztalgikus, vagy ha úgy tetszik, haknibulira. Legközelebb mondjuk a The Sound Of Perseverance felállásával (ahonnan ugye már sajnos nem egyedül Chuck hiányzik). (K.G.)

Fotó: PZsP Photography, Barba Negra Music Club