Shock!

Talán soha nem foglalkozott még annyit a sajtó a FEZEN Fesztivállal, mint az elmúlt egy hétben. A szombati nap végét gyakorlatilag elmosó vihar, illetve a zárás előtti utolsó percekben lezajlott tömegverekedés a fesztiválra állította a média célkeresztjét, a különböző orgánumok pedig előszeretettel cikkeztek a „botrányról." A valóság ezzel szemben az, hogy a FEZEN még mindig az egyik legélhetőbb fesztivál, változatos, de minőségi programmal, ahol idén ugyan valóban több volt a szervezési gikszer és a technikai probléma, mint az előző években, ettől függetlenül személy szerint nekem még mindig ez a kedvenc fesztiválom.

Az idei év rendhagyó volt abból a szempontból, hogy a szerdai nap kvázi nulladikként funkcionált, hiszen a két főszínpadon (Harman és Fehérvár) még egyáltalán nem volt program, és a szolgáltatások is inkább csak félgőzzel működtek. Hiába üzemelt már mindegyik vendéglátóipari egység, a sörpadok nagy részét például még nem rakták ki, így ez volt az a nap, amikor leülni nem nagyon tudtál. Jó koncertekből persze már ekkor is akadt, elsőként pedig Rudán Joe-t és csapatát néztem meg a Fezen tán leghangulatosabb helyszínén, a pici Captain Morgan kertben. Nagyon rég láttam már Joe-t élőben, azóta pedig határozottan összeszedte magát az öreg. Úgy látszik, gyermekének megszületése őt is megfiatalította, az életművét teljes egészében átfogó programot ugyanis kifogástalan minőségben hozta le. Ugyan szólódalaiból is szép számmal válogatott (Ütni kell, Gyönyörűségek völgye, Én ez vagyok, Léghajó), de a legnagyobb üdvrivalgást az olyan, vele már összeforrt alapvetések kapták, mint A harang értem szól, az Így szép az élet és a záró Hol van a szó. Meg persze a Tunyó emlékének ajánlott Menj tovább és a Highway Star. Mivel ekkor még viszonylag szellős volt a fesztivál programja, rengetegen zsúfolódtak össze az aprócska színpad előtt, Joe-ék pedig olyan hangulatot teremtettek, ami tökéletes megnyitóként szolgált számomra.

Az Airbourne előtt még pár számot elcsíptem a Leander Kills bulijából, akik a szokott profizmussal és vehemenciával hozták a kötelezőt, rendesen meg is töltve a fesztiválon idén debütált Rockmaraton XXX sátrat. Bár ezen koncerthelyszín meglehetősen furcsa alakú volt (maga a sátor borzasztó széles, viszont a nézőtere meglehetősen kicsi) a fesztivál végére egyértelműen ez lett a kedvenc helyszínem, hiszen valamennyi általam itt látott produkció remekül szólt, nem mellesleg pedig mindig gyorsan lehetett piát szerezni az itteni pultban.

A 2019-es FEZEN első (és szerdán az egyetlen) nemzetközi fellépője is itt mutatta meg magát, az Airbourne pedig ugyanazt a mániákus boogie-őrületet hozta, amit megszokhattunk tőlük. Az O'Keeffe-tesók által vezetett csapat bivalyerős élőben, így annak is egy perc alatt eladják magukat, aki esetleg még sosem hallott róluk. Ez az AC/DC emlőin nevelkedett zene eleve nem agysebészet, viszont iszonyat feelingesen lehet tolni élőben, náluk pedig piszok erős dalok is társulnak mindehhez. A FEZEN-en is alaposan feladták a leckét már a kezdéssel is: az intróként használt Terminator 2 betétdal után rögtön robbant a színpad a Ready To Rockkal, majd jött a Too Much, Too Young, Too Fast, és ezen a ponton már mindenkit megvettek. Sorjáztak az igazi parti-himnuszok (Girls In Black, Breakin' Outta Hell, Stand Up For Rock 'n' Roll stb.), emellett pedig folyamatosan hergelték is a közönséget. A Girls In Black előtt például egy Lemmy feliratú ládát toltak be a színpadra, amit a frontember arra használt, hogy bekeverjen öt pohár Jack-kólát (vagyis Lemmyt). Mikor aztán kiosztotta a tagok között, komolyan elgondolkodtam, hogy ha ezek ezt itt most mind megisszák, abból komoly széthullás lesz, de végül mindegyik pohár a közönségnél landolt, a buli pedig pörgött tovább. Később aztán jó néhány korsó sört is szétdobáltak közöttünk, Joel pedig egy kólásdobozt is szétvert a fején, azaz bár ezúttal nem mászott fel a koncert közben sehova az őrült showelemeket így sem kellett nélkülöznünk. A tökéletes, esszenciális rock and roll buli a Running Wilddal ért véget, amelybe a Paranoid és a Let There Be Rock riffjeit is beleszőtték. Ősszel ismét nálunk lép fel az Airbourne, ha jót akarsz magadnak, ott a helyed.

(K.G.)

Mindent összevetve talán a csütörtök ígérkezett a legsűrűbb napnak, amiről ugyanakkor – mivel nem kevésbé sűrű napokat élet e sorok pötyögésekor – csak kutyafuttában tudok megemlékezni, ezzel együtt persze igyekszem átfogó keresztmetszetet nyújtani. Kedvenc Slowmeshünk ezúttal is a korai sávot preferálta, ők nyitották aznap a Cabrio kerthelységet, és ennek ellenére – vagy éppen ezért - sikerült jól felpörgetni a nem túl nagyszámú, de talán a zenének köszönhetően is egyre gyarapodó közönséget. Ezzel a már általunk is definiálni próbált tökös stoner-southern-grunge-hajmetal mixszel nyilván nem nagyon lehet mellényúlni egy rockos rendezvényen, pláne ha ennyire jó dalokat hoznak össze vele, és mint megtudtam, a zenekar számára a FEZEN-fellépés már tavaly is afféle „kellemeset a hasznossal" kombó volt, tekintve, hogy gitárosuk Ákos stábjának tagja. Őt mondjuk idén szinte teljesen ignoráltam, bár nem kevés ismerősöm számára a nap abszolút fénypontja volt Nemzethy Művészünk fellépése, de azt azért egy áthaladás alkalmával idén is megállapíthattam, hogy továbbra sem nagyon akad ilyen komolyan megszólaló hazai produkció.

Persze délután 5-kor még elég messze volt mindez, és különben is, egy tisztességes metálos számára a csütörtök Dream Theater-nap volt, muszáj volt tehát Age Of Nemesisszel hangolni az immáron lakossági látványossággá avanzsált Progmetal Ikonra. Nemesisre menni már-már közhelyszerűen eseményszámba megy, tekintve, hogy régi hagyományaihoz híven továbbra is kábé szökőévente játszik a zenekar, most azonban nemcsak két kiváló új dalt hoztak magukkal (ebből az egyik minimum negyedórás volt), hanem mert – a Dream fellépésnek köszönhetően talán, avagy sem, de igazából nincs is jelentősége, miért – igen tisztességes számú közönség előtt tolhatták le a programot. Számomra és progos baráti körünk számára Fábiék ismeretlenül is régi ismerősök, kvázi családtagok, mint annak idején Kertész Zsuzsa és Tamási Eszter (leszámítva, hogy őket minden nap láttuk), AON-koncerten tehát otthon érezzük magunkat, és ezzel szerencsére még mindig sokan vannak így rajtunk kívül is, ideje lenne tehát azokat az új dalokat bármilyen formában közkinccsé tenni.

Ami pedig a nap hátralévő részét illeti, én a magam részéről a Dream Theater koncertet leszámítva nagyrészt már csak socializingoztam, tekintve hogy sem az Arch Enemy nem kötött le különösebben (a Harman színpadon valahogy afféle egybedarálás benyomását keltették, pedig három éve tökre tetszettek a Trackben) és a már említett Dalcsináló Úrból sem hallottam annyit, hogy érdemben nyilatkozzak róla. A Dream Theaterre pedig már ugye elejtettem egy sokatmondó célzást, ami tulajdonképpen a koncertet is tökéletesen jellemzi: profi, hibátlan, látványos, rutinszerű. Ami ugyanakkor távolról sem azt jelenti, hogy nem tetszett, mert amúgy nagyon is élveztem a bulit, pláne, hogy baromi régen láttam őket élőben. Fenn lehetne persze akadni olyan dolgokon, mint Mike Mangini értelmezhetetlen méretű, parasztvakító dobcucca és hasonlók, de minek, mikor alapvetően jól szóltak, James LaBrie – szerintem – jól énekelt (és fekete hajfestékéből még Casey Grillónak is jutott szombatra), és jó szokásukhoz híven az életműből sem unalmasan válogattak, mint ahogy azt amúgy kortársaik és idősebb kollégáik teszik általában. Mindig is bírtam bennük, hogy bármelyik turnén simán kihagynak kötelezőket a programból, ugyanakkor odafigyelnek arra is, hogy fontos dolgok elhangozzanak.

Idén persze a Scenes From A Memory húszéves jubileuma miatt lehetett agyalni azon, mi is kerül majd elő, nem mellesleg az Awake is huszonöt éves, mindkettőt meg is idézték a Dance Of Eternityvel meg a Lie-jal (és mint kiderült, jövőre lesz megemlékező turné, legalábbis előbbi kapcsán biztosan). A többi „újabbkori" téma volt, beleértve a négy frisslemezes dalt is, de igazából a Dream tényleg azt játszik ma már, amit akar, húzónevek bármilyen fesztiválon, önálló bulikon PEDIG tutira baromi sok a néző, akiknek egy jelentős részét már rég nem érdekli az „aranykort". Aki pedig "vájtfülű" régi rajongó és/vagy Images-en, Awake-en nőtt fel, eldöntheti, hogy ennek ismeretében is kíváncsi-e a bandára. Én az voltam, és nem bántam meg, bár a nagy szerelem már nálam is elmúlt: manapság, ha Dreamet akarok hallgatni, akkor valamiért mindig a Falling Into Infinityt indítom el, vagy az annak a turnéját megörökítő Once In A Livetime-ot. Ugyanakkor a „bezzeg a Sons Of Apollo így meg úgy" mantrát is rendkívül fárasztónak tartom, mert az ő zenéjük valóban izgalmasabb jelenleg, mint a Distance Over Time, de öt év és három újabb lemez múlva ott se nagyon lesz már puskapor, hiába játszik ott „Richie Kotzen és Billy Shane" - ahogy egy rockertestvérünk lelkesen megjegyezte kedélyes társalgásunk közben, amíg kajára vártunk.

(P.V.)

Kétségtelen, hogy rockzenei szempontból a pénteki nap volt a leggyengébb az idei fesztiválon. A Punnany Massif, a Wellhello és a Halott Pénz hatalmas tömeget vonzott be persze, a rockzenét szeretőket azonban aznap viszonylag kevés izgalom várta. A sors szerencsétlen fintora, hogy a Cradle Of Filth is ezen a napon lépett volna fel, ők azonban egyszerűen nem tudtak kijutni Londonból, így az egyébként is kissé foghíjas felhozatal még le is rövidült egy igen komoly húzónévvel.

Az Alestorm nem feltétlenül passzol hozzám, így inkább csak távolról, üldögélve figyeltem kétségkívül hangulatos és profi bulijukat, amit egyébként kifejezetten jól is vett a Fehérvár színpad előtt szép számmal megjelent sereg, számomra azonban a Life Of Agony volt aznap a főattrakció. A New York-i brigád amellett, hogy első lemezével a műfaj egyik megkerülhetetlen klasszikusát tette le az asztalra, egyike a legjobb koncertzenekaroknak, akikhez valaha volt szerencsém, így mindig hatalmas élmény élőben látni őket, ezen pedig az sem változtatott semmit, hogy frontemberük, Keith Caputo már hosszú évek óta Minaként él. Sajnos a koncert előtti dedikálásra Mina nem jött el, mivel Joey Z elmondása szerint rá akart pihenni az esti bulira. Nincs okom, hogy kételkedjek ebben, azonban feltételezem: benne volt a dologban az is, hogy nem akarták megkockáztatni, hogy a fesztiválozók közül esetleg beszólogasson neki valaki. Ha így volt, sajnos alappal tették, a koncerten is akadt ugyanis egy rövid közjáték, ami ugyan nem zavarta meg látványosan a bulit, de annyi eredménye volt, hogy az addig az első sorokhoz folyamatosan lemászkáló, a kordonra felkapaszkodó Mina a továbbiakban inkább maradt odafent. Nem tudom, pontosan mi történt, annyit láttam csak, hogy egy nagydarab, az első sorban mozdulatlanul álló arc magyarázott valamit Minának, aki ezután felment a színpadra, és néhány keresetlen szót intézett a fickó felé, aki ezután ott is hagyta a bulit. Ha mindez nem tőlem két méterre történik, talán fel sem tűnik az egész, a banda ugyanis kizökkenthetetlenül tolta végig az egész koncertet, hatalmas energia-cunamit áramoltatva a színpadról. Míg a múltkori találkozásunkkor nekem kicsit még hiányzott Sal Abruscato, mára nagyon összeértek Veronica Bellinóval, akinek játékán nyoma sem volt a múltkori darabosságnak, eszméletlen jól dobolta végig a bulit.

Kezdésnek rögtön egy masszív River Runs Red-blokkal nyitottak (Underground, Through And Through, Bad Seed), majd jött a Love To Let You Down és az Other Side Of The River. Érdekes, hogy az utolsó lemezről semmit nem játszottak (ahogy a Broken Valley-ről sem), viszont előkerült két Soul Searching Sun-tétel, meg két tök új dal is, amelyek közül a másodikként érkezett Empty Hole kifejezetten marcona, régisulis benyomást keltett, tökéletesen illett is a Method Of Groove elé. Az ismét csak hibátlan, energiával maximálisan feltöltő bulit a This Time és a River Runs Red katartikus kettőse zárta, majd a csapat egy tonna pengető elosztogatása után szépen elvonult, hogy a Cradle Of Filth kiesése miatt három órán keresztül – a Vulgar Display of Cover érkezéséig – ne történjen ezen a színpadon semmi. Az új LOA-lemez elméletileg már itt van a kanyarban, és csak remélni tudom, hogy az ahhoz kapcsolódó turnén is eljönnek errefelé.

(K.G.)

Az utolsó napra kissé lehűlt a levegő, ami elviselhetőbbé tette a fesztiválterületen tartózkodást, de strandolni aznap már nyilván nem tudtunk, ellenben brutális vége lett a napnak, lásd az első bekezdést. Nyilván persze sok mindent kicsit klikkvadász módon túldramatizáltak, és a szervező közleménye is árnyalta a képet, de délután, amikor kifelé tartottunk, még sehol nem voltak a negatív energiák, épp ellenkezőleg. Persze nem volt jó hír, hogy a Firewind későbbre tolódott (közúti baleset miatt akadtak el), de végül is a késő esti Rockmaraton sátras időpont egy fokkal még jobban is hangzott, mint a kora délutáni Fehérvár színpad. Így legalább nem kellett annyira sietnünk és Horváth Tamás művészetéből is kaphattunk ízelítőt az első aznapi italok mellé. Róla amúgy lövésem nem volt, hogy kicsoda, csak annyi, hogy teltházas Budapest Park-bulit is csinált már (azt is onnan tudom, hogy azután mentem egyszer oda bulizni), de cseppet sem lepett meg, hogy kamufolkos romapopban utazik, amit általában családosan imád a nép falunapon, de ugyanúgy beindítja a kimenős milf-brigádokat is a trendi fesztiválokon (mit nekünk népies-urbánus ellentét!), és amit amúgy profin tálaltak a zenészei.

Nyilván itt csak az volt a cél, hogy kibekkeljük valahogy a Hobo+Billként meghirdetett buliig, ami persze cseles volt, mert a háttérlogó alapján gyaníthatóan eredetileg „sima" Bill-koncert lett volna, aztán valahogy hozzászerveződött Hobo is. Mindez pedig – persze nyilván csak spekulálok – tulajdonképpen egy komolyabb reunion nyilvános főpróbájaként is szolgálhatott, hiszen szeptember elején ugyebár Vadászat 35 koncert is lesz, amiről a Facebook-eseményen kívül kábé nulla infó elérhető. Igaz persze, hogy nem különösebben követtem a két főember viszonyának közelmúltbeli alakulását, de a logika és a józan ész ma már a legtöbb nagy öreget abba az irányba tereli itthon és külföldön egyaránt, hogy pályafutásuk alkonyán, de még erejük birtokában nagyokat menjenek ahol és amikor csak lehet. Szóval simán el tudom képzelni, hogy Révész-Závodi módon valamiféle hosszabb távú projekt indult el a FEZEN-fellépéssel, amit csak támogatni tudok, lévén igazi win-win-win helyzet (úgy értve, hogy előadó, közönség és szervező egyaránt jól jár). Ugyanakkor a két nagyágyú saját dolgai sem kell, hogy háttérbe szoruljanak, pláne, hogy külön-külön is korát meghazudtolóan aktív úgy Hobo, mint Bill. Együtt pedig ugyanolyan zseniálisak, mint régen, mintha csak el sem teltek volna a köztes évtizedek, mi több, még azt is simán el tudták hitetni a lelazult közönséggel, hogy ők maguk is kellően lelazultak. Ami egyébként simán lehetséges ennyi év ambivalens viszony után, pláne fent a világot jelentő deszkákon. Játszaniuk pedig bőven volt/van mit az elmúlt negyven év terméséből, és Bill zenekaránál jobb partnerre nem is lelhetnének ebben, később pedig majd úgyis kiderül, terveznek-e valami nagy dobást régi arcokkal. Na, nem mintha az általam is nagyra tartott régi tagok bármelyike hiányzott volna...

Sajnos a másik nagy hazai legenda, a Karthago átfedésben volt a Queensryche-hal, akik amúgy az Archaic-ékkal is egy időben játszottak. De a két magyar csapatot kis túlzással – szerencsére – tényleg bármikor megnézhetjük itthon, az én ízlésemnek tökéletesen megfelelő setlisttel kiálló, egykoron Gondolkodó Emberek Metálzenekarának nevezett seattle-i legendát viszont jóval ritkábban, nem volt kérdés tehát, hogy a Rockmaraton sátorban a helyünk. Nyilván megnéztem előre a műsort a megfelelő helyen, azért is voltam lelkes, hiszen abban a pillanatban, hogy megláttam az I Am I-t második dalként, biztos voltam benne, hogy kilóra megvesz majd a banda, és így is történt. Emellett pedig NM156, Screaming In Digital és Take Hold Of The Flame is volt, mindezt pedig nagyon frappánsan keverték további klasszikosokkal és a La Torre-érával, elmondható tehát, hogy tartalmilag talán az utóbbi évek legjobb Queensryche-koncertjét láttuk.

És persze ma már ők is sokkal görcsmentesebbek, mint ahogy Geoff Tate-en is látszott legutóbb a kiegyensúlyozottság. Scott Rockenfield távozása (?) persze sajnálatos, de őt főleg az amúgy korrektül sikerült új lemezről hiányoltam, élőben teljesen jól pótolja Casey Grillo. Michael Wilton és Eddie Jackson mint alapemberek abszolút hozzák a feelinget, Tate egykori veje, Parker Lundgren is veterán tag már, Todd La Torre pedig kiváló frontember, noha a hangja nekem – legalábbis lemezen – még mindig kicsit olyan, mintha egy Tate-generátor által alkotott szoftvert hallgatnék. Ahogy mondani szokták: klón, de legalább annak jó. És tényleg mindent megtesz a színpadon, nem is volt soha gond az elfogadásával. Nekem baromira bejött a buli, még ha nem is éreztem soha szükségét a mostani Queensryche agyonmagasztalásának, amit sokan nem bírnak megállni, csak azért, mert végre újra metalt játszanak. Helyén kell ezt az egészet kezelni, pontosan úgy, ahogy a zenekar teszi: ez itt egy a régi, néhány korszakalkotó lemezt megalkotó nagy bandák közül, amely most ismét jobb korszakát éli, de tisztában van azzal, hogy a fénykor már a múlté.

Ezután még több barátom is részt vett egy elmondásuk szerint remekbe szabott Moby Dick-koncerten (Testament előtt én is megnéztem ugyanezt a műsort azért), én némi bandázás céljával egy, a Harman színpadhoz közeli sátorba vettem az irányt, ahol éppen Thomas Anders bandája csapott a húrok közé. Sajnos azonban a mindenkiben (legalábbis a '80-as években gyerekéveiket taposókban) ott lappangó Modern Talking-rajongó már nem törhetett ki belőlem, mert a vihar elmosta a koncertet, mint ahogy az Ignite-ot is, illetve az már kapásból el is maradt. Megérkezett viszont a Firewind legénysége a Rockmaraton sátorba, tehát az ő kezdésükre visszavergődtünk az ad hoc mocsáron át, és végigasszisztálhattuk, ahogy magasba emelték a Heavy Metal zászlaját, Henne Basse kiénekli a lelkét is, a gitárosok ujjai pókként szaladgálnak a húrokon, és mindemellett Fred Nunez a szart is kiveri a bőrökből egy remek metal bulit élvezhettünk végig jó 50 percben egy rövidített bestoffal. Mondjuk a Maniac feldolgozás helyett én jobban örültem volna egy saját zúzdának, de hát mégiscsak szombat este volt, vagy mi. Itt pedig lényegében véget is ért az idei fesztivál érdemi – tudósítandó – része. Lehet, hogy most kicsit rövidebbre sikerült a beszámoló, de remélem, kiderül belőle, hogy még mindig az egyik leghangulatosabb, legtartalmasabb nyári rendezvényről van itt nagyba szó. Úgyhogy jövünk jövőre is.

(P.V.)

Fotó: FEZEN