Shock!

Némiképp rendhagyó beszámoló lesz ez, mint szinte bármi, ami a Fekete Zajjal kapcsolatos, a sorok között számos elmesélhetetlen dologgal, amit a helyszín és a hangulat ad bele a közösbe. Zenei felhozatal szempontjából számomra a Zaj mindig is egy hatalmas (stílszerűen) fekete doboz, és mint ilyen, továbbra is az egyetlen hely a kontinensen, ahol vakon megbízok a szervezők ízlésében. Természetesen nincs minden esetben találkozási pont, de a zenei és egyéb (off) programok választéka immár olyan széles ilyentájt a Mátrában, hogy tényleg csak az nem talál magának kikapcsolódási lehetőséget, aki nem is keresi. Az sem akadály, ha tőled is olyan távol áll a Zaj alapelemeként funkcionáló gót/dark szubkultúra, mint tőlem. Nem csupán itt fogod azt olvasni, hogy ha egyszer ráéreztél erre a világra, függő maradsz.

Tavaly a komplett fesztivált végigtoltam, ott voltam a napernyők felállításától a székek összeszedéséig, nem is voltam képes kompakt, írott formába önteni az emlékeimet arról a négy napról. Idén viszont ugyanúgy csak a zárónapra érkeztem, mint 2021-ben, és idén is Kátai Tamás volt az egyik első ember, akit megpillantottam a fesztiválterületen. Nem árulok vele zsákbamacskát, ahogy két éve, úgy idén is a Thy Catafalque-dalok jelentették a meghatározó hívást számomra. Persze jó lett volna több napot itt tölteni, több csemegét felfedezni, tavaly szinte minden napra jutott egy-egy olyan rácsodálkozás, ami aztán a későbbiekre is velem maradt (Kælan Mikla, Master Boot Record, Entrópia Architektúra stb.). Idén ezt megint egyetlen napba kellett beleszorítani, ami mindig kétesélyes zenei szempontból, és itt vissza is értünk a bevezetőben említett „skizofrén" állapothoz: ez a szombati nap is úgy vált felejthetetlenné, hogy zenei szempontból különösebb katarzist nem éltem át.

Sőt, biztosra mondhatom, hogy idén töltöttem a legkevesebb időt a színpadok előtt, ami részben annak is köszönhető, hogy az ez alkalommal a vártnál több galibát okozó eső jobbára megkímélte a szombaton vigadókat. A tökéletes fesztiválidőben mi is szívesebben beszélgettünk zenészekkel, figyeltünk zenészekkel folytatott beszélgetést vagy mentünk le a tó partjára, ha nem győzött meg az adott előadás. Az Osztálykirándulás színpad előtt kezdtük a napot, lévén a zenei program is ott indult, és ez a színpad nekem tavaly nem sok maradandó pillanatot hozott (hogy aztán zárszóként a Gire megidézése mindent feledtessen ezzel kapcsolatban). Nos, a dolgok néha változatlanok, Tamást és Zolcsit is más színpadon találtuk idén, szóval nem is szeretnék senkit külön felemlegetni az Osztálykirándulás lineupjából, most sem sokat forgolódtunk errefelé. Megnéztük/-hallgattuk inkább a TC beállását, aztán hirtelen már el is kezdődött a program a Fanyűvőn (aka Nagyszínpad).

Nevük alapján egészt mást vártam Autumn Nostalgie-tól, a somorjai banda klasszikus, hörgős black metalban utaztatta az erre fogékonyakat, némi folkos/ambientes fűszerrel, szépen felöltözve fekete ruhába a tűző napon. Utóbbiért max respekt, van az a zene, ami nem tűri a trikó + bermuda kombót, ez is ilyen, kár, hogy izgalmi faktorában nem érte el azt a szintet, ami a színpad elé szögezett volna. Oldalról, a fák árnyékában hallgattuk tehát az őszi nosztalgiát, miközben ők fent izzadtak, elnézést ezért.

A norvég Kalandrának már nem kellett ilyen kihívásokkal megküzdenie, rájuk különösen kíváncsi is voltam, miután annyian fájlalták, hogy nem léphettek fel tavasszal a Barbában a Leprous előtt. Nem mondom, hogy Sturle Dagsland-i értelemben, de náluk is megkínzott a vokál, Katrine Stenbekk szopránja szabályos árkokat szántott az agyamba, míg a középföldei varázslóknak öltöztetett zenésztársak szépen hozták azt az álmodozós hangulatot, amivel sokakat megnyert már magának a banda. Itt szeretném megjegyezni, hogy bármennyire is egyneműnek tűnik a Zaj törzsgárdája, idén is volt kire/mire rácsodálkozni, még egy „menyasszony" is felbukkant a tömegben. Néha elegendő volt csak leülni az egyik padra, és bámulni az embereket, akik a fesztivál utolsó napján is felpakolták a sminket és a bőröket, ahogy kell. És amennyire kötetlen vigalomról van itt szó, amikor ráuntál az ücsörgésre, persze hogy a Hocico két tagját fedezted fel a mögötted lévő padon...

Na de vissza a színpadokhoz, a Kalandra eljátszott szépen csaknem mindent a 2020-as The Line albumukról, amit láthatóan sokan és jól ismertek már, a két gitáros közül az egyik vonóval, a másik kalapban húzta a talpalávalót, ami afféle szereted-vagy-gyűlölöd, mélyre vonszoló hangulatzene, mint a Sólstafiré. Nem én vagyok ehhez a célközönség, de ezúttal is megerősítést nyert, mennyire egymásra tudnak hangolódni az efféle skandináv muzsikák előadói és a magyar közönség, ezt mindig öröm látni. A végére még egy Wardruna-feldolgozás is belefért, vagy azt már csak álmodtam?!

A Kalandrára a konferenciateremből estünk be, ahol a Lángoló szervezésében zajlott egy podcast-felvétel Kátai Tamás és Pócsi Botond (Hundred Sins) részvételével, és a papíron izgalmas leosztás a bőven negyvenen túl komolyabb léptékű koncertezésbe fogó TC-főnökkel és a 25 évesen már a visszavonulással kacérkodó sztárproducerrel működőképesnek is bizonyult. Szórakoztató szűk egy óra volt, talán nem a legszerencsésebb időpontban, egy rogyásig megtelt teremben, amely során persze a Kátai-blokkhoz tudtam inkább kapcsolódni. Ráadásul ebben – mintegy mellékesen – elhangzott egy hivatalosnak tűnő megerősítés arról, amit az interjúnkban még nem írhattunk meg: Tamás és Juhász János újra felveszik az első TC-lemezt, a Sublunary Tragediest! A beszélgetésről bővebben nem is írnék, hiszen az elvileg hamarosan felkerül majd a Lángoló megfelelő csatornáira. Kedvenc színpadomon, a Deltán közben kompletten lemaradtunk a ZSÜD-ről (bocs), a Zanias pedig a vacsorához szolgáltatta a megfelelő háttérmuzsikát ugyanott.

Szerintem jobb dolog nem is történhetne annál, hogy Kátai Tamás gyakorlatilag hazajár a Fekete Zaj Fesztiválra, vagy legalábbis az utóbbi három évben fellépett itt. Amikor ezeket a sorokat írom, aznap múlt két éve, hogy a Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról projekt megszólalt ugyanazon a színpadon, ahol idén, immár headliner minőségben a Thy Catafalque zenekar játszott. Ez a zene egyszerűen ide való, szerintem erről senkit nem kell meggyőznöm, aki valaha is betette a lábát a Mátra ezen csücskébe. Szívből remélem, hogy a két évvel ezelőtti teltházas nap résztvevői közül sokan eljuthattak most ide, és egy az egyben összevethették, hová is fejlődött időközben a történet. A fesztiválos 8+1 fő, akik a TC standard élő tagságát alkotják (a WMD-s Veres Gáborral, immár „állandó vendég" szerepkörben) az utóbb megszokott módon vezényelték le ezt a bulit is, a konkrét muzsikálásról pedig számos koncertbeszámolóban írtunk le mi is minden szépet és jót.

Logikus módon előtérbe került az új album, az Alföld, a már a Budapest Parkban is megcsodált Néma vermeken kívül itt debütálhatott intróként a Szíriusz, majd immár élőben a Csillagot görgető és a Testen túl is. Utóbbi elsőre talán kevésbé sikerült meggyőzőre, de ezt rögtön feledtette az Embersólyom, ami a Mátra tiszteletbeli dala is lehetne. Vidám volt látni, hogy Dudás Ivett immár állandó attrakcióként száll be hörögni Bokodi Bálint mellé, illetve amúgy Steve Harris-módra Tamás is folyamatosan dúdolja a dalokat a basszusgitár takarásában. Sütött a társaságból a nyári jókedv, a feszengésmentes profizmus, és adtak megint egy olyan koncertet, amin nem volt támadási felület. Volt viszont hangerő és olyan brutális sound, ami túlzás nélkül átrendezte a sejtjeinket, a Fanyűvő előtti katlan pedig valódi Csillagkohóvá avanzsált. Egy kicsit magáénak is érezhette ezt a sikertörténetet most minden zajos, ahogy legszebb reményeink sorban valóra váltak ezen a színpadon.

Hasonló muzsikáknak ezek után nyilván esélye sem lehetett, ezért következett valami egészen más: Kátaiék levonulása után percekkel máris a szomszédos Delta színpadon termett a mexikói elektro-indusztriál legenda, a Hocico duója. A brigád idén ünnepli megalakulásának harmincadik évfordulóját, és az idei Zaj talán legnagyobb zenei csemegéjét jelentették. Bevallom, én eddig csak a hírüket hallottam, plusz egy-két dalukat itt-ott, de annál nagyobb élményt jelentett végre élőben látni a mozgáskényszeres Eric Garciát és unokatestvérét, Oscar Mayorgát, ahogy szó szerint a jelenlevők fejébe kalapálták a dalaikat. Sokat nem kellett tenniük az emelkedett koncerthangulatért, már a kezdésre felrobbant a nézőtér, én ekkora őrületet a Zajon talán még nem is láttam. A fesztivál egyik utolsó fellépőjeként mindent meg is tettek a kuzinok azért, hogy aki akar, velük együtt dobhassa el az agyát erre a pár percre. Konkrét dalokról ne kérdezz, az biztos, hogy az újabb lemezekről (Artificial Extinction, Hyperviolent) sokat játszottak, és bár zeneileg sok változatosságot nem kínáltak, egyszerűen nem lehetett letörölni az idétlen vigyort a környékbeliek arcáról.

Olyan szavakba foglalhatatlan, letaglózó élményt nyújtottak Garciáék, mint tavaly a Master Boot Record (ők pár hónap múlva visszatérnek a TC vendégeiként!), és én ezen a ponton nyugodt szívvel mondtam búcsút erre az évre a Zajnak. Tudom, hogy felét sem láttam azoknak, akiket illett volna, nem is sikerült megtisztelni mindenkit az őket megillető módon, de ez az élmény attól is szép, hogy mindenkinek mást jelent. Lényeg a lényeg: jövőre is legyen Zaj!

Fotók: Bands Through The Lens, Földesi-Bene Andrea (macska)