Shock!

Bár mindenképpen el terveztem menni erre a koncertre, nem feltétlenül ragaszkodtam hozzá, hogy én írjak róla, elvégre a bő két évvel ezelőtti Iced Earth buliról is én emlékeztem meg e hasábokon, és hát mi újat tudnék ugye hozzátenni. Aztán egyfelől főszerkesztőnk az interjú után igazoltan eltávozott, és a shockilag nálam jóval szorgalmasabb Kiss Gábor kolléga rám delegálta a feladatot – másfelől pedig meg kell mondjam, a legutóbb olvasott Jon Schaffer interjú (az aktuális Hammerben) nem csak mulattatott, de inspirált is. A szigorú tekintetű zenekarvezető ugyanis komoly összeesküvéselmélet-hívővé kellett, hogy váljon az elmúlt években (ez a dalszerzéshez tartozó túlzott kutatómunkával járó mellékhatás lehet), máskülönben nemigen nyilatkozna le olyanokat, hogy a metal rajongók intelligensebbek a popzene kedvelőinél, és hogy a világot irányító erők tudatosan nyomják el a műfajt a médiában, nehogy az bárkinek is felnyissa a szemét. Nos, nem tudom, német fesztiválokon ki szokott-e Jon járni a közönség közé napközben, illetve, hogy az új lemez zombis dalcsokrához milyen mértékben szükségeltetik szuperintelligencia, de a publikum többi tagja által vegyes megítélésű, az egész buli során a nézőtéren körbeugráló csatakrészeg (amúgy pedig aranyos és ártalmatlan) rajongó láttán eldöntöttem: mindenképpen a fenti gondolatokkal kezdem majd a beszámolót.

Összeesküvés-elmélet persze arra is van, hogy mi direkt érkezünk későn a koncertekre, hogy agyonhallgathassuk az előzenekarokat. Nos, nem ennek cáfolataként akartam időben megérkezni, hanem mert mindkét nyitóbandára kíváncsi voltam. Az ausztrál Elm Street ugyan már előhallgatva is kétesélyes volt, és a lelkesedésen kívül valóban nem sokat tudtak felmutatni tucatmetaljukkal, de a Warbringer paraszttrash zúzdája úgy stúdiófelvételeken, mint élőben is meggyőzött. Nem véletlen, hiszen Kaliforniában szívták magukba a metal minden ágának kedvező levegőt, és egy fárasztó hétköznap után tényleg mi is kellene több, mint egy jó kis thrash zúzás? Azt hiszem, a Suicidal Angelsen is ott a helyem! Persze ők is és a Warbringerék is örökre megmaradnak ezen a szinten, de nem is hiszem, hogy ennél komolyabb ambícióik lennének. Elképzelhető persze, hogy megérjük, hogy ezek a retrothrash bandák is elkezdenek dallamosodni, mint példaképeik nagyrésze a ’90-es évek elején, de annak úgyis visszathrashesedés lett a vége… Szóval akár az is lehet, hogy jobbnak gondolják kihagyni azt a fázist és majd csak akkor lassulnak le, ha fizikailag nem bírják már tovább a tempót.

Azért is jó thrash zenekart látni az Iced Earth előtt, mert emlékeztet arra, hogy ők is abból az irányból érkeztek, és a power metal határán egyensúlyozva mégis valami teljesen egyedit alakítottak ki – illetve alakított ki mindenkori társai segítségével Jon Schaffer. A terjedelmes életműnek persze akadtak hullámvölgyei is, de sokat elárul, hogy a klasszikus hang mindkét kiválása után újult erőre kapott a zenekar. A Dystopia dalainak ereje az elmúlt két évben semmit nem kopott (bár az tény, hogy az egyik legszarabb hangzású Iced Earth anyag), és bár friss lemezt e sorok írásának pillanatáig sem sikerült meghallgatnom, a róla élőben elővezetett dalok tetszettek – bár többektől hallottam, hogy ez az album most gyengébben sikerült. Igaz, nem vagyok amúgy sem barátja a kétéves lemezperiódusnak, tehát nem lepne meg, ha tényleg így lenne, ugyanakkor még alig jelent meg, tehát talán a kritizálóknak is érdemes lenne még időt szánni rá. Persze az Ashes Of Ares albumának szintjét biztos eléri, elvégre onnan – Barlow ide vagy oda – pont az igazán karakteres dalok hiányoznak, amelyeken ott van Schaffer védjegye…

A műsor gerince persze a Dark Saga / Something Wicked korszakra épült: akkor lett igazán népszerű a banda, és ehhez az érához kötődik érzelmileg legjobban a rajongótábor is. De objektíven is elmondható, hogy ezek a dalok csúcsnóták mind akkori, mind mai füllel hallgatva. Valamit akkor nagyon elcsípett a csapat, és mivel a Dark Saga 1996-os, még csak a „jó időben, jó helyen” effektus sem feltétlenül mérvadó. Más kérdés, hogy az egyre bővülő repertoár miatt most már az örök koncertzáró névadó tétel az egyetlen, amely a korai érából megmaradt, de egyszer-egyszer biztos kapunk majd egy „early years” bulit, netán turnét is. Lényeg, hogy amit játszanak, az megdörren (jobban is szólt a cucc, mint legutóbb), és egyben van a csapat a relatíve új ritmusszekció ellenére is – mondjuk Jon Dette már tényleg megérdemelné, hogy ne örök beugróként számítsanak rá, de lehet, hogy ehhez olyan bandát kellene csinálnia, ahol ő a főnök. Stu Block hangjára és Troy Steele gitárjára ezúttal is adhattak volna több kakaót, de most legalább lehetett hallani a szólókat is. A két évvel ezelőttihez képest szerencsére többen is hallották ezeket, de az is biztos, hogy nehezen értem, mi változott meg azóta – lehet, hogy akkor még nem bízott a közönség Stuban, ma meg már saját jogán is elfogadják. Pláne, hogy még a Red Baronnal is elég jól elboldogult. Szóval jó reggelt!

Na sebaj, aki a múltkor nem jött el, most az is itt volt, és ennek megfelelően a hangulat is kellően a tetőfokra hághatott. Borítékolhatóan az év egyik kiemelkedő fontosságú eseményét láttuk, bármi is jöjjön még ezután. Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint jó évkezdetnek örvendhettem, és úgy tűnik, koncertfronton tényleg nincs aggódnivaló idén…

Fotók: Török Hajni