Shock!

Nem árulok zsákbamacskát: enyhén szólva sem én vagyok Leonard Albert Kravitz legnagyobb rajongója a földön, sőt, a stílszerűen 5 címet viselő ötödik stúdiólemeze óta nem is igazán hallgattam a szupersztárt, márpedig annak megvan már vagy húsz éve. Mint ahogy annak is egy évtizede, hogy hősünk utoljára lépett fel a magyar fővárosban (még ha egy debreceni koncert be is figyelt később), úgyhogy borítékolható volt, hogy újra megtöltik a Sportarénát a pop-rock-funk-blues-soul-jazz-R&B-stb. dalszerző elkötelezett hívei, és végül úgy alakult, hogy – engedve kíváncsiságomnak – némileg idegen elemként ott álldogáltam közöttük én is.

A kezdésnél mondjuk konkrétan úgy éreztem magam, mint amikor Alice kíváncsian, ám semmit sem értve csúszott mind jobban befelé a Fehér Nyuszi barlangjába. Az előzenekar MF Robots (ami nem Motherfucking, hanem Music For Robots) neve nekem bizony első hallásra semmit sem mondott, de utánanézve a dolgoknak megtudhattam, hogy egy, a debütalbumát nemrégiben világra szabadító duóról van szó, aminek az agya a The Brand New Heavies egykori főnöke, Jan Kincaid, az énekesnője pedig az ugyanott megfordult, Dawn Joseph névre hallgató, igencsak excentrikus és módfelett jó hangú fekete hölgy. Aki nem is hazudtolta meg magát, hiszen méretes pávatollakkal (vagy mikkel) a fején lépett színpadra, ami által egészen olyan benyomást keltett, mint a lenge öltözetű táncosnők a riói karneválon (csak rajta több textil volt). Én pedig ekkortájt még egy pillanatra sem tudtam levetkőzni magamról a „mi a francot keresek én itt egyáltalán?"-érzést, pláne, hogy a fúvósokkal bőven felturbózott zenekar pont azt a funk-R&B-jazz keveréket vezette elő, amit ha megfelelő ideig hallgattatsz velem, akár még azt is bevallom, hogy igazából egy Kelet-Timorból származó tizenkét éves kislány vagyok, akit politikai okokból operáltak férfivá.

Így aztán nem is kísértettem a sorsot, hanem inkább jó három szám elteltével, kifelé vettem az irányt a Papp Laci belső teréből, ami egyébiránt már ekkor is szépen megtelőben volt, hogy végül teljes teltházat ugyan ne hozzon (hiszen voltak azért üres széksorok itt-ott), ám a kiemelt állóban és a plebs sima állójának egy részén még így is hering-effektus uralkodott. De a főműsorig bizony még előttünk tornyosult egy megoldhatatlannnak látszó feladat: sört kellett vételezni, ami bő félórás sorban állás elteltével sikerült, mivel sem a kiszolgáló személyzet, sem pedig a rockrajongói szemmel nézve igencsak jólöltözött és meglehetősen feminin túlerőt mutató vásárlóközönség sem tudott csont nélkül megküzdeni azzal a körülménnyel, hogy kizárólag kártyával lehet fizetni. (Kedvencem az a lenvászon öltönybe burkolt örökifjú amorózó volt, aki egy olyan bankkártya segítségével kívánta elvarázsolni szíve választottját, amin volt vagy háromszáz magyar forint, majd ezen tény napvilágra kerültével zavart vigyorgáson túl sok mindenre nem tellett tőle.)

Na de vissza a „küzdőtérre", ahol már javában füttyögnek az emberek, várják Lenny Kravitzet, aki tíz perccel kilenc után meg is jelent, és húzott egy meglepőt: egy friss dallal, a We Can Get It All Togetherrel kezdett, hogy a füstgomolyagból szép lassan öltsön testet alakja, amint egy magas emelvényen állt, amit csak hátulról – a voltaképpeni színpadképként szolgáló, óriási reluxa mögül – világítottak meg fények, miközben zenekara magabiztosan tolta a lüktető nótát. Már ekkor kiderült az egész koncert legfájóbb hiányossága: kivetítő bizony nyista, így ha kellően messze álltál (mint ahogy én is), jobb esetben éppen még láttál valamit a színpad történéseiből. A Bring It On alatt már előrébb (és lejjebb) jön a főhős, jobban meg is világítják, így aztán jól kivehető, hogy még 54 évesen (!) is halál laza és dögös figura, akiről mondjuk nem tudnám száz százalékos bizonyossággal kijelenteni, hogy a fején lévő minden szőr a saját haja-e, de a lényeg nem is ez, hanem hogy az American Woman bitang jól megdörren, pláne az a rész, amikor a gitárszólót követően a háromtagú fúvósszekció segedelmével átváltanak Bob Marley Get Up, Stand Upjába. A koncert elejéről nekem simán ez a tétel vitte el a prímet, hiába érkezett utána egy egész korrekt kis slágerparádé.

Úgymint előbb a Low dizsije, majd a szenvelgős It Ain't Over 'Til It's Over, hogy a régi harcostárs, a Demjén Rózsi-imitátor Craig Ross remek szólójával felturbózott Believe, és az általam mindig is rühellt, itt ráadásul totálisan soul-ba hajló I Belong To You alatt már azon agyaljak, hogy egészen hihetetlen, de minden egyes dalt ismerek! Azonban éppen ez az a pillanat, amikor már eléggé el is kezdem unni a banánt: csak jönnek a lassú/lassú középtempójú dalok sorra, most éppen a Can't Get You Off My Mind szívettépő balladája, hogy egy új dal, az It's Enough alatt már én is éppen ugyanerre gondoljak. Pedig ez a picit politikusabb szövegű darab nem is rossz. A Where Are We Runnin'? azonban hála az égnek ismét felpörgeti a műsort, Lenny szépen bemutatja remek kísérőzenészeit, és innentől fogva valahogy én is sokkal jobban fogom az adást, a szétszólózott The Chamberen és Dig Inen át egészen a kimondottan remekül elsült, együtténeklős Fly Away dögéig, majd az Again szintén össznépi örömködést hozó zárásáig.

A ráadásban aztán multiinstrumentalista, fekete és zsidó felmenőkkel egyaránt rendelkező hősünk a zongorához ül, érkezik az I'll Be Waiting, és Kravicc bácsi hangja bizony valami bitang erősen száll még ekkor is, pedig már nyomja egy ideje a bulit. A ráadás ráadásában végül két legnagyobb himnusza jön: előbb a Let Love Rule, amit valami iszonyatosan és indokolatlanul sokáig elhúznak (ugyan nem mértem stopperrel az időt, de egy jó negyedóra tuti lett!), nem mellékesen annak köszönhetően, hogy hősünk menet közben – sikongató milfek hadától övezve – megjelent a közönség soraiban. Lenny egyébként is elég közvetlen volt az egész fellépés alatt: hol egy szőkeséget invitált a színpadra egy szelfizés erejéig (miután felfigyelt a nála lévő „I have a dream, a selfie with you" táblára), hol egy kislányt hívott a színpadra csörgődobozni. Szóval minden pillanatban szépen eladta a showt, mint ahogy a koncert legvégén is, amikor a lehengerlően eufórikus Are You Gonna Go My Way ütött bele egy nagyot az arcunkba. Mi más is lehetett volna a zárás, ha nem ez?

És igen, sajnos kimaradt kedvenc Kavics-dalom (naná, hogy az Always On The Run), és igen, a koncert közepénél eléggé ásítoztam is, de a végén mégiscsak jó szájízzel poroszkálhattam kifelé. Hiszen nem volt ez más, mint egy bő két órás, minden ízében profi produkció, ami még egy ilyen, nem feltétlenül LK-célközönségnek való renitenst is bőven el tudott szórakoztatni, mint én. Ráadásul kár lenne elhallgatni, hogy ennyi jó nőt is ritkán látni egy rakáson! Mindez pedig bőven elég volt egy ilyen fülledt nyárestén az üdvösséghez.