Shock!

Mi jut eszedbe, ha azt mondom, Lenny Kravitz? Elsősorban – értelemszerűen – az Ultimatív Sláger, amit mindenki kívülről fúj és minden zenészpalánta el akart játszani valamelyik/bármelyik/mindegyik hangszeren. Pont olyan lazán, ahogy azt a klipben láttad. Elárulom: nem fog sikerülni. Másodsorban eszedbe jut az is, hogy egy nagy sikerű mozifilm-sorozatban is kapott egy figyelemreméltó szerepet, Cinna karakterét jelenítette meg, kiválóan. Ez azért is érdekes, mert ANNYIRA sok film- és sorozatszerepe egyébként nincs, és azokban is többnyire saját magát alakítja, valahogy mégis van egy generáció, akik szemében Kravitz = Cinna = színész. Harmadsorban mi jut még eszedbe? Nos, az utóbbi hónapok hírei kapcsán kizárólag a kockás hasa és a hatvanéves kora ellenére (vagy éppen annak javára) irigylésre méltó megjelenése. Na meg az rövid videó, ahol bőrgatyában emelgeti azt a hatalmas súlyzót az edzőteremben.

Időközben megjelent egy újabb lemeze is, a Blue Electric Light, ami kimondottan laza, kellemes zenét rejt. Én is csak a napokban hallgattam meg, és pont azt a fajta finom popos, funkos zenét rejti, ami egy jó hangcuccon gyönyör a fülnek, így biztos, hogy elő fog még kerülni, tökéletes chill-muzsika nyugis estékre. Lenny Kravitz 2018-as koncertjéről mindezek mellé kellemes emlékeim maradtak, tehát úgy futottam neki az estének, hogy egyszerűen nem lehet rossz. Vérprofi zenészek, isteni dalok, pont az a fajta nyáresti szórakozás, ami akkor is mély nyomokat fog hagyni, ha nem pörgeted éjjel-nappal Kravitz lemezeit, netán csupán a kockás has megvillantásának reményében mentél megnézni, mint ahogy láthatóan jó néhányan így tettek aznap este.

Mindezek előtt még át kellett esnünk az előzenekar megtekintésén, ami ilyen eseményeken lutri. Devon Ross neve nem sokat mondott, és elsőre gyanús lett, hogy Craig Ross (Kravitz gitárosa) lánya lehet, rövid kutatás után kiderült, hogy tényleg. Valószínűleg a lelkes apuka úgy gondolta, hogy a modellből lett most épp zenélgető kislányát mindenképpen arénaméretű színpadra kell ereszteni, nos, ezt egy kevéssé elhamarkodottnak érzem. Klasszikus gimizenekaros megjelenésű, szenvelgős, kicsit grunge-os alter zenével nyomasztották a már bent lévőket, végig azon drukkoltam, hogy a dobos képes ne essen ki nagyon a kettőnégy ritmusból. Ezzel a kicsit korai (demós) Nirvanához hasonlító zenével, amelyben monoton hangon dalol a gitárjával tipródó kiscsaj, sokak számára negatív élmény lehet, főleg ha nem húszfős klubban zenélnek, hanem egy arénányi színpadon. Ráadásul nem is szóltak jól. Én nem annyira mozgok együtt egy ideje az ilyen depresszív zenékkel, szóval számomra rém kellemetlen volt sok szempontból, ne is pazaroljunk több szót rá.

Kilenc után nem sokkal indult, amire mindenki várt, és Lenny Kravitz a bulihangulatot már az elején felpörgette, ma mivel? Az Ultimatív Slágerrel. Simán elhiszem, hogy Lenny végtelenül unja már az Are You Gonna Go My Wayt, és az mozgatja, hogy inkább az elején túlesik ezen a mindenki által várt dalon, és nem kell a koncert szépen felépített ívét a legvégén lerombolnia. És mivel (sajnos) fotózással most nem kellett foglalkoznom, így igazából mindegy is volt, mivel indít, és legalább megalapozta a jó hangulatot, mondhatni, hogy masszívan berobbantotta a házibuli ajtaját az első percekben. Mindezek mellett néhány dalcserétől eltekintve a hat évvel ezelőtti koncert kétpetéjű ikertestvére is lehetett volna (bár most volt Always On The Run, nagyon helyesen), még a koncert végi MILF-fürdő koreográfiája is megvolt – kicsit kibővítve.

De ne szaladjunk ennyire előre! A puritán látvány – olykor némi háttérvetítés, vagy a diszkósabb daloknál a színpadot fénykeretbe foglalva vagy diszkóvilágítást ráhúzva a téglatest elemekre – számomra nem okozott csalódást, Kravitz dalai önmagukban jók, a show-t meg ugyan elviszi egyedül is a hátán, ennek ellenére olykor slipknotos mennyiségben hemzsegtek a színpadon a jobbnál-jobb zenészek. Akiket nyilván nem csak hangszeres tudás, de megjelenés alapján is castingolt valaki, máskülönben nem lett volna az egyik szaxofonos srác (Michael Sherman) majdnem annyira dögös, mint a főhős, és hát a férfiszemnek is legyen jó, a dobos hölgy (Jas Kayser) csodálatos hajkoronája külön életet élt (egyébként csodálatosan dobolt). George Laks billentyűs szépen a produkció alá dolgozott, a Fearben villantotta meg tán először magát, illetve a többi fúvós is, elég szép kis freejazz jammelés kerekedett a színpadon jó pár percig. Lehet, hogy ez mások számára ez leültette a hangulatot, vagy talán Kravitz hegyibeszéde a szeretetről is sok lehetett, nálam abszolút belefért mindkettő, mert ANNYIRA perfekt volt minden más szempontból az előadás a jól válogatott táncra indító slágerekkel - Low, The Chamber, vagy a már említett Always On The Run, amelyben anno egyébként Slash gitározott, vagy az RHCP-hangulatú Fly Away.

A friss lemezről az első részben a kicsit Muse/Prince-ízű TK421 mozgatott meg mindenkit, és aki látta a klipet, ahol Kravitz szinte mindent megmutat a testéből elég részletgazdag formában, az színpadra vizionálhatta ugyanezt. Nyilván nála most jöhetett elő valami kései kapuzárási pánik, hogy így kipattintotta magát (újra vagy inkább még mindig) és annak eredményét nem is rejtegeti túlságosan. A borongós, füstös hangulatú Paralyzed is előkerült, amire ismét csak azt tudom mondani, nagyon helyesen, a friss lemez egyik húzódala hangulatban számomra, rockos, pszichedelikus hangulata a hetvenes évekbe dobott vissza. A ráadásban a laza Humanre mozdították be a közönséget, ami ismét a könnyedebb vonalat erősíti, viszont elképesztően fülbemászó (bár az új dalok nagy része elsőre fülbetapadós). A közönség vette is a lapot, végig óriási volt a hangulat, és ez tán nem csak Kravitz mellkasvillantásának szólt, hanem mert egy végtelenül, profi szórakoztatóipari csúcsterméket láthattunk-hallhattunk (ne feledjük: perfekt volt végig az ének is), és ezt értsétek jól.

A mára megszokottá váló koncertes gegek – telefonok elkérése, gyerekkel bohóckodás – hálistennek most nem kerültek elő. Viszont a záró Let Love Rule-nál lehetett tudni, hogy Kravitz bemerészkedik a közönség közé, végigmegy kétoldalt, hagyja magát „tapogatni”. Mivel a fotós csajbanda épp a keverő körül helyezkedett el, és végül oda ment be Kravitz még egy körre, „véletlenül” hozzáértünk, amivel a sztárfogdosós tinirajongó belső énünknek dobtunk egy kis kavicsot (ha már Springsteent nem sikerült megérintenem, haha). Viccet félretéve annyira jó bulihangulat áramlott végig, hogy a koncert nagy részét a fotós bagázzsal végigtáncoltuk, kellett ez már nagyon. Egy-egy koncertnek életmentő hatása lehet bizonyos helyzetekben, nos, a Lenny Kravitzzal eltöltött két óra is életmentőnek bizonyult. És akkor a végén ízlelgessük azt a dolgot, hogy Lenny Kravitz hatvanéves. De őt elnézve a hatvan az új ötven (vagy nála inkább negyven), szóval jöhet egy újabb kör ebből minél előbb!

A képek mobiltelefonnal készültek.