Shock!

A koncert, ami a felénél kezdődött el. Most persze túlzok, de akkor is, ez a legelső dolog, ami eszembe fog jutni a hajós Ministryről. Mert ugye Alien Jourgensen és díszes bandériuma még mindig legutóbbi lemezét, az AmeriKKKantet turnéztatja, és hát ő bizony annyira komolyan veszi az ilyesmit, hogy úgy döntött, akkor a koncertek első felében csont nélkül, számsorrendben szépen le is nyomja a nagyérdeműnek az egész nagylemezt! Márpedig, ha a fellépés előtt száz embert megkérdeztél volna (legalábbis olyanokat, akik tényleg ismerik a meglehetősen vérszegényre sikeredett, Trump-szapuló anyagot), hogy mennyire tartják jó ötletnek mindezt, maximum egy felelte volna azt, hogy nagyon. És az az egy is maga a jó Uncle Al lett volna.

Mindegy, márpedig így indultunk neki a dolognak, és azt kell mondjam, utólag érteni is vélem a koncepciót. A legutóbbi album filmzene-szerű világa ugyanis élőben sokkal jobban érvényesült, mint otthon hallgatva, és az olyan tételek, mint az I Know Words intrója után tényleges nyitányként berobbanó, bő nyolc perces Twilight Zone, vagy később, az egymás után szoros rendben ledarált We're Tired Of It / Wargasm / Antifa trojka bizony bőven megálltak a saját lábukon. Különösen ez utóbbi volt bitang erős a zászlólengetésekkel, meg a különféle lázadások képeit bemutató vetítéssel. Ja tényleg, a színpad két szélén meg a háttérben mindvégig a köznyugalom megzavarására alkalmas felvételek mentek, többnyire erőszakos, agresszív képekkel, olykor a klipekből kivett részekkel, olykor magukat a zenészeket mutatva, máskor meg teljesen mással, de mindvégig igen erős vizuális élményt képezve. Az olyan bántóan üres és semmitmondó zeneművekre, mint mondjuk a Victims Of A Clown, persze még így sem lehetett épeszű magyarázat.

A jó öreg Al bácsi is érezhette, hogy azért igencsak nagy minőségi ugrás van a klasszikus minisztériumi tételek meg az újak között, így aztán ő maga is azzal poénkodott, hogy mivel jó kutyák voltunk, és simán kibírtuk a teljes AmeriKKKant lemezt, jár nekünk pár jutalomfalat, egynéhány igazi klasszikus képében. És ezért is írtam a legelején, hogy ez a koncert bizony a felénél kezdődött el, mert alighogy felcsendültek a The Land Of Rape And Honey-s The Missing taktusai, az addig sem éppen szendergő első sorok közepén elszabadult a pokol. (Ráadásul rögtön utána jött a Deity és a Stigmata is!) Ez volt az az időpont, amikor az ötödik sor széléről ripsz-ropsz a tizenötödik környékén találtam magam, mégpedig anélkül, hogy szabad akaratomból akár csak egy lépést is tettem volna hátrafelé, úgyhogy az első fertályban tényleg igen jelentős aprítás indult meg.

Aztán eljött az én időm is, előbb legkedvencebb Ministry-dalom, a Pokolból felszálló rockabilly téma, a Jesus Built My Hotrod, majd a minden idők egyik legjobb riffjét tartalmazó Just One Fix képében. Ez utóbbi überelhetetlen hengerlése után rengetegen kértünk „csak még egy löketet", úgyhogy meg is kaptuk azt a két dalt, amik miatt még érdemes Jourgensen & Co. koncertre járni: N.W.O. és Thieves. Kemény, mi? De még ezek után is volt mit kuriózumot felmutatni: érkezett az a No Devotion, ami nem is Ministry, hanem a főhős egyik (talán legnagyobb) projektjének, a Revolting Cocks-nak egyik első lemezes társadalomkritikus „slágere", amit még jócskán fel is hizlaltak, hogy bő tíz percesre növelve zárhassa le az estét. Gyomrozó élmény volt, annyi szent.

A koncert, ami arra játszott, hogy beszakítsa a dobhártyámat. Ez lesz a második dolog, ami eszembe fog jutni a hajós Ministryről. Mert igaz, hogy évtizedek óta rendszeresen járok koncertekre, de ekkora hangerővel a füleim ellen támadó klubbulival talán még sosem találkoztam. Jourgensen nem viccel: ha már ő maga félig süket az állandó decibel-túlhajtástól, akkor legyünk mi is azok! Mert bizony már a nyitó Twilight Zone alatt úgy éreztem, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz a hangerő, és ez később még növekedett is. Még hogy a Manowar a világ leghangosabb metalbandája, mi? Ne röhögtessetek! (Pedig tudhattam volna, mi vár rám: 2006-ban már találkoztunk egy verőfényes Szigeti délutánon, az akkor még Paul Ravennel, Tommy Victorral és Joey Jordisonnal (!) megerősített Ministryvel. Már akkor is sírva rohantam tova, de innen most tényleg nem volt hova menekülni.)

A koncert, ahol a hazai közönség ismét megmutatta, hogy hol lakik a magyarok istene, és emiatt Al Jourgensennek is kimondottan jókedve lett. Ez lesz a harmadik, de talán legfontosabb dolog, ami eszembe fog jutni a hajós Ministryről. Mert mióta elolvastam a könyvét, tudom, hogy a jó Al tiszta szívből gyűlöl koncertezni, és tényleg csak akkor érzi jól magát, ha úgy látja, hogy a közönség is vele él, ezáltal megérdemli a dolgot. Saját bevallása szerint sem áll jól neki a művigyor, úgyhogy biztosak lehetünk benne, hogy itt sem erről volt szó. Ahogy mindvégig kommunikált az első sorokkal, ahogy szinte eljátszotta a szövegeket, sőt, olykor az átvezető hangbejátszásokat, egyéb szövegeléseket is (!), ahogy néha röhögve a seggét csapkodta, vagy éppen szidta kicsit Dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Urat, mind-mind azt mutatta, hogy a legkevésbé sem haknizta el a fellépést. És tényleg volt is miért lelkesednie, hiszen a terem elején (hátrébb nem nagyon néztem, de gondolom, ott is) kábé a Wargasmtól kezdve folyamatos volt a zúzás és az éneklés, és tök mindegy is volt, hogy a félmeztelenül sört vedelő-locsoló ősrockerről, vagy éppen a zsabós ingben táncikáló szépleányról beszélünk, mindenki jól érezte magát. Én is.

(A koncert, ahol végre láthattam a Tool eredeti basszusgitárosát, Paul D'Amourt is. Ez lesz a negyedik, utolsó dolog, ami eszembe fog jutni a hajós Ministryről. De ez talán már nem is fontos igazán.)

Fotó: A38 Hajó