Shock!

Huszonötödik születésnapját ünnepelte idén a Rockmaraton, ami döbbenetes szám, a szervezőknek pedig sikerült is a jubileumot megfelelően erős felhozatallal emlékezetessé tenni. Annak ellenére, hogy lassan két évtizede járok koncertekre és fesztiválokra, a Rockmaraton eddig valahogy kimaradt, így kellemes meglepetésként ért, hogy van még itthon olyan fesztivál, ahol a '90-es évek közepének Sziget-hangulata köszön vissza. Az idén Dunaújvárosban megrendezett fesztivál ugyanis olyan, ahol tényleg mindenki fullban tolja a rockert, azaz már délután négykor masszívan sörözik, természetesen fekete zenekaros pólóban. Mivel itt nincs se cirkusz-sátor, se kortárs művészeti kiállítás, de még silent diszkó sem, természetes, hogy az arcok piálni és koncerteket nézni jönnek, ami azzal jár, hogy gyakorlatilag minden buli jó nézőszámokkal ment le.

Számomra a keddi volt az első nap, és nagyon örültem, hogy már a napot indító Remorse-ot szépszámú közönség várta. A Hammerworld színpadát meglehetős nagyzási hóbort volt arénának keresztelni, lévén alig több egy pici sátornál, így viszont ha csak szellősen is, de már Oláh Zsoltiék műsora alatt megtelt. Jó rég láttam őket, de az biztos, hogy a házuk táján semmi sem változott. Továbbra is végtelenül szimpatikus a csapat és remekül nyomják a technikás, de mégis dallamos, fogós thrash metalt. A családias hangulat már a nyitó, hitvallásként is felfogható Soha nem adom fel alatt kialakult és a koncert végéig meg is maradt. Mivel már a legutolsó D.Ü.H. megjelenése óta is sok idő telt el, igazán érkezhetne egy új hanganyag is tőlük, a magyar thrashereknek ugyanis szükségük lenne néhány újabb olyan remek dalra, mint a Fázom vagy az Ébredj ember.

A fesztivál legnagyobb szenzációját számomra a Nuclear Assault fellépése jelentette, és mivel a kultikus amerikai thrasherek épp búcsúturnéjukat tolják, elméletileg ez a kör az utolsó lehetőség, hogy az ember élőben elcsíphesse őket. Legalábbis most még ez a hivatalos álláspont, bővebbet pedig majd csak a nemsokára érkező Dan Lilker interjúban árulhatunk el. Hosszas soundchecket követően ők nyitottak a főszínpadon 18.30-kor, tűző napsütésben és 30 fokban. Nem épp ideális körülmény, de ha megnézzük, hogy kik léptek fel még aznap a fesztiválon, el kell ismernünk, hogy státuszuknak pont megfelelő helyet kaptak. Lilkerék nem vették véresen komolyan a koncertet inkább egyfajta lelazult örömjátékot láthattunk, semmint istrángszaggató thrashelést, de részemről így is boldog vagyok, hogy eljöttek.

Simán el tudom képzelni, hogy John Connellytől megkérdezte valaki a koncert előtt: „Mi újság a tóparton, tópartokon?" Szandáljával, rövidgatyájával és mellényével ugyanis az időközben pedagógussá átlényegült jó John pont úgy nézett ki, mint aki épp most érkezett egy kiadós keszegezésből. Hangja szerencsére rendben volt, azaz hozta hisztérikus magasait, amelyek Lilker dörmögésével kiegészítve adták meg az áhított Nuke-élményt. Nem mondom, hogy tökéletes volt a koncert, hiszen amellett, hogy a tagok sem szakadtak meg igyekezetükben, a hangzás sem volt az igazi, de ennek ellenére jó volt néhány olyan alapvetést hallani, mint a New Song, a Wake Up, a Brainwashed vagy a My America - Hang The Pope - Lesbians epikus triásza (a Mother's Day hanyagolása miatt haragszom), és tulajdonképpen a két Pounder EP-s szerzemény, az Analogue Man in a Digital World és a Died In Your Arms is működött élőben. Amellett, hogy Connelly a közönséggel is folyamatosan poénkodott, a zenekar tagjai egymást is szívatták. Azt a pillanatot például remélem, hogy sokan elkapták, amikor Lilker egy kamu számcím bemondásával sokkolta a dobos Glenn Evanst, aki ezt követően kétségbeesett arccal kérdezte, hogy mi jön, A Destruction és a Death Angel aznapi vérprofi produkciójához képest meglehetősen hakni-szagú volt ez a koncert, ennek ellenére jó hangulata miatt elégedett voltam vele.

Mielőtt a Destruction belekezdett volna a thrash mészárlásba, még átnéztem a Monster Arénába, ahol a NYHC emblematikus csapata, az Agnostic Front lépett fel. A zenekar sokáig kimaradt számomra, új lemezük azonban nagyon betalált nálam, koncertjükkel kapcsolatosan pedig csakis a lenyűgöző jelzőt tudom elpuffogtatni. A legendás Roger Miret és Vinnie Stigma párosa vezette brigád ugyanis nemes egyszerűséggel akkor is lebontott volna mindent, ha egy atombunkerben vagyunk, nem pedig egy fesztiválsátorban. Soundjuk sajnos nem volt tökéletes: a hangerővel ugyan nem volt gond a műsoruk alatt, a hangzás azonban kissé kásásra sikeredett, de mindez persze sem a csapatot, sem pedig az első hangoktól eksztázisban tomboló publikumot nem zavarta. A Ramones Blitzkrieg Bopjával zárt bő egy óra maga volt a HC-esszencia, melybe több új szerzemény is befért, az Old New Yorkra, a Never Walk Alone-ra, az I Can't Relate-re és társaira pedig ugyanúgy bemozdult a tömeg, mint a régi klasszikusokra.

Ha emlékeim nem csalnak, a Destruction csont ugyanazt játszotta most is, mint tavaly a Fezenen, volt azonban egy nagy különbség: műsoruk alatt ezúttal rendesen megdörrent a cucc, ez pedig egész más szintre emelte e koncertet. Az ezúttal is döntően a régi klasszikusokra építő set ugyanis precíziós gépezetként gyalult elejétől a végéig: a Mad Butcher, a Release From Agony és társaik minden egyes energiamorzsát kifacsartak a nézőközönségből. Bár Mike gitárja ezúttal pengeélesen hasított, továbbra tántoríthatatlan az álláspontom, miszerint a Destruction két gitárral gyilkolna igazán. Bár még egy év sem telt el azóta, hogy megnéztem ugyanezt a műsort, a buli minőségéről az árulja el a legtöbbet, hogy gondolkodás nélkül beneveznék rá holnap is.

Véleményem szerint a Death Angel egyike a legjobb koncertzenekaroknak, a thrash színtéren mindenképp, de úgy en bloc a teljes metal mezőnyt tekintve is. Emlékszem, mikor először láttam őket Bécsben, több mint tíz évvel ezelőtt, a No Mercy fesztiválon, egy perc alatt rabul ejtettek, rajongásom pedig azóta is töretlen. Bár mostanra már csak ketten – Rob Cavestany gitáros és Mark Osegueda énekes – vannak itt a klasszikus felállásból, a zenekar még mindig lehengerlő, azaz a mágia nem veszett el. Ráadásul a Death Angel egyike azon kevés alakulatnak, akik visszatérésük után is stabilan berendezkedve, időről időre szállítják a minőségi anyagokat, azaz határozottan nem csak a régi dicsőséget próbálják némi nosztalgiával megidézni. A zenekar tehát előre tekint, amit ez a koncert is tökéletesen bizonyított, hiszen a másfél órás bulin összesen öt olyan dal (meg egy pici a The Ultra-Violence-ből) hangzott el, amik a feloszlás előtt, azaz a klasszikus lemezeken jelentek meg, ráadásul ezek is a program végén. Az egy szem Evil Priestet leszámítva az első óra ugyanis a reuniont követő albumokról szólt, amiért maximális respekt a csapatnak. Eddig is úgy gondoltam, hogy a Death Angel MK2-jének korongjai megállják a helyüket a régiek mellett is, ez a koncert pedig mindenkit megerősíthetett abban, hogy élőben sem kell feltétlenül a régi alapvetéseket erőltetni. Bár a Destruction retro-bulija is nagyon ott volt, Oseguedáék magasan verték őket, és a circle pitben fáradhatatlanul pörgő közönség tagjait sem feltétlenül zavarta, hogy ezúttal se Voracious Souls, se Road Mutants, de még Kill As One sem volt! Friss, atom feszes, korszerű thrashbombák jöttek szépen sorban (Claws In So Deep, Left For Dead, The Dream Calls For Blood stb.), helyüket pedig csak a vége felé vette át a Mistress Of Pain, a Bored, a Seemingly Endless Time és a 3rd Floor. Maximális buli volt, mely után mindössze egy kérdés motoszkált csak bennem: mi az isten lehet az a hasadék Damien Sisson bőgős bordáinál?

A szerdai napot szkippeltem a Nightwish-koncertért, így legközelebb csütörtökön este találtam magam a fesztiválon, ahol a Biohazard interjú miatt sajnos ki kellett hagynom a Bloody Rootsot. Számomra így az este első fellépője a Dark Funeral volt, akik bár meglehetősen messze esnek az ízlésvilágomtól, mindenképpen érdekesnek tűntek. Sajnos a délutáni napsütés és a meglehetősen izzasztó sátor nem kedvezett a koncertnek, ahogy a meglehetősen gyenge hangzás sem. Mivel így meglehetősen összefolytak a számok, hamar ráuntam a svéd black metalra, és áttettem székhelyemet egy sátorral arrébb.

A Don Gattót a 2013-as év végi, Pro-Painnel közös buli óta nem láttam. Acélos Balázsék már ott is rendkívül meggyőzőek voltak, ezúttal azonban tényleg szétrobbantották a Shortcore Pit színpadát. Csövön a lyukat persze ők sem találták fel, de olyan koncertélményt nyújtottak, amit itthon szinte senki más. Prosztó HC, bődületes energia és patakokban folyó izzadság színpadon és az előtt egyaránt. Etalon!

Evan Seinfeld ide vagy oda, már a Hegyalján is kurva jó volt a Biohazard. Persze az időközben pornósztárrá átlényegült arc olyan emblematikus figura, aki nélkül nehéz elképzelni a Biót, de egyrészről Scott Roberts simán megállja a helyét Evan posztján, másrészről a Billyvel lefolytatott rövid csevej alapján kár is lenne mostanában a visszatérésében reménykedni. Szóval bár a Reborn In Defiance megjelenését követően kihagyták azt a ziccert, hogy a banda történetének legsikeresebb, klasszikusnak tekintett felállásával stabilan együtt maradjanak, a négyest ebben a formában sem kell félteni. Scott nem annyira excentrikus figura, mint Seinfeld volt, így mostanra egyértelműen Billy Graziadei lett a frontember, de egyrészről egyedül is megbirkózna a feladattal, másrészről pedig Bobby Hambel olyannyira látványos figura, hogy minden fronton kiegészíti a kigyúrt Terence Hillre emlékeztető frontembert. A sittes fizimiskája ellenére végtelenül szimpatikus és barátságos Bobby jellegzetes mozgása és gitársoundja iszonyú sokat tesz hozzá a csapathoz, és igaza van Billynek abban, hogy hiába játszottak éveken keresztül más szólógitárosokkal, Bobby helyére soha senki nem léphet. A csapat motorja tehát egyértelműen ez a két ember, akiknek ráadásul egyértelműen a szíve csücske a magyar publikum. Amellett, hogy végig mosolyogtak és rengeteget beszéltek hozzánk, Billy sok esetben magyarul tette mindezt, ez a gesztus pedig nem merült ki a szokásos, szimpla köszönömök ismételgetésében, hanem legalább hét-nyolc külön kifejezést, adott esetekben rövid mondatokat (Hogy vagytok?, Jól érzitek magatokat?) is ellőtt. Az meg külön szimpatikus volt, hogy az előttük fellépő Depressziónak (vagy ahogy ő mondta, diprájsznak) is köszönetet mondott. A set természetesen az első három album alapvetéseire épült, kiegészítve az utolsó lemez egy szem Vengeance Is Mine-jával és a New World Disorder Resistjével. A Wrong Side of the Tracksszel induló 65 perces program pedig maga volt a színtiszta Biohazard-esszencia, a tökéletes gyalu.

A Biohazard után pont volt még hátra néhány dal a Mayhem bulijából a Monster Arénában, és mivel Csiharékat sem láttam korábban soha, igyekeztem, hogy minél többet elcsípjek belőlük. Annak ellenére, hogy nem hallgatok black metalt, a Mayhem kifejezetten tetszett, mivel egyrészt iszonyú erős hangulata van muzsikájuknak, másrészt pedig dalaik karakteresek, azaz nem pusztán merő sikálás megy a színpadon, mint a néhány órával korábban látott Dark Funeral esetében. Mindehhez a látvány is igen erőteljes volt, hiszen az elmaszkírozott Csihar valamiféle szószék mögött állva egy koponyával bűvészkedett megállás nélkül, közben pedig hol magyarul, hol angolul zúdította nyakunkba az igét. Nagyon komoly ereje van a Mayhem zenéjének, ami úgy is átjött, hogy ez volt az első randevúnk.

A Biohazard lehengerlő bulija után nem volt könnyű dolga a nagyszínpad záró fellépőjeként éjfél előtt nem sokkal érkező Jamey Jastának és a Hatebreednek. Bár a publikum meglehetősen ki volt facsarva, Jameyék mindent megtettek, hogy bemozdítsák a tömeget, amiben a lehengerlő hangzás is segítségükre volt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Bio ellopta előlük a show-t. Mivel meglehetősen egykaptafa nótáik nem igazán működtek ezúttal számomra, fél óra után ott is hagytam a bulit.

Szombaton esküvőre voltam hivatalos, így a Rockmaraton záróakkordját részemről a pénteki nap jelentette. Nyolc körül értem Dunaújvárosba, ahol előbb az Angertea, majd a Watch My Dying műsorába néztem bele. Bár mindkettő jó volt (az Angertea különösen), a tikkasztó kánikula miatt nem sokáig bírtam a sátrakban, így a szombati nap első koncertje, amit teljes egészében láttam, a főattrakció Helloween volt. Michael Weikath és kompániája az utóbbi időben rendszeres vendég Magyarországon, és rendre jó koncerteket is adnak, ez a mostani azonban még ezek közül is kiemelkedett. Annak ellenére, hogy fesztiválfellépésről volt szó, nem estek bele abban a hibába, hogy az Andi Derisnek nem igazából fekvő Kiske-korszakos dalokat erőltessék. Bár a koncert elejét és végét ezen klasszikusok uralták, a középrész a Deris-éra nótáiról szólt. Mivel Andi már húsz éve trónol a Helloween frontján (Michael Kiske pedig mindössze hetet töltött ott), alapvetően nem is lenne ezen mit csodálkozni, de a banda sajnos hajlamos rá, hogy fesztiválokon ennek ellenére szinte kizárólag a Keeper lemezekre koncentráljon. Ezúttal azonban, bár volt Eagle Fly Free, Dr. Stein meg persze I Want Out is, nem szorították háttérbe a későbbi szerzeményeket sem, melyek közül az If I Could Fly, a Steel Tormentor és a Power ütött különösen nagyot, de a koncert végére beiktatott medley is kellemes meglepetés volt. Andi Derist kifejezetten jó formában és hangulatban találta az este, de a koncert alapján az is egyértelmű volt, hogy a zenekar maximálisan egyben van, azaz nem kell ide vissza senki. Se Kiske, se Hansen, se Grapow.

A Kataklysm műsora előtt még pont volt időm belenézni a Pokolgépbe, akik szép számú publikum előtt kezdték a bazseválást. Bár csak az első három dalt láttam, az egyértelmű, hogy jól járt a zenekar a doboscserével, mivel a nemrégiben igazolt Kleineisel Márk mind játékát, mind megjelenését tekintve túltesz a tehetséges, ám még nem teljesen kiforrott Marcin. Kukovecz Gabiékra még mindig óriási igény van, amit szerencsére ők is felismertek, így egyre aktívabb mostanában a zenekar. Remélhetőleg a régóta ígért új album is hamarosan érkezik.

Annak ellenére, hogy csupán belehallgatni akartam, a Kataklysm koncertjén szépen ottragadtam, a kanadai death metal gépezet ugyanis valami lehengerlő formát produkált. Bár elmondásuk szerint egy színpadra feldobott korsó sör kiiktatta gyakorlatilag a teljes kontrollt, kifelé iszonyat jól és gyilkos hangerőn szóltak, szuperintenzív death metaljuk pedig ilyen körülmények között tényleg pusztított. Ráadásul esetükben is igaz, hogy karakteres dalaik nem folynak össze, azaz az egyes tételeket még úgy is simán meg tudtam különböztetni egymástól, hogy sosem hallottam őket korábban. Előzetesen nem gondoltam volna, de a fesztivál legkellemesebb meglepetését okozták, így ahogy az Agnostic Front-korongokat, úgy a Kataklysm életművet is ideje begyűjtenem.

Bár első látásra meglehetősen fapadosnak tűnt a Rockmaraton, hamar ráéreztem a hangulatára, így remélem, hogy az idén tényleg kimagaslóan erős fellépősereg nem csak a fesztivál jubileumi évének volt köszönhető. Mivel a helyszín is nagyon szimpatikus, ha a továbbiakban sem adják alább, garantálom, hogy rendszeres látogató leszek.

Fotók: Rockmaraton facebook