Shock!

Százötven-kétszáz stoner rocker ül egy indián sátrat mintázó közép-kelet-európai klub közepén, és egy dokumentumfilmet néz az evolúció csodájáról, konkrétan egy olyan rákfajtáról, amelynek páncélzata szamurájarcot formáz. (Ha érdekel valakit: Carl Sagan Kozmosz-sorozatának egyik epizódját néztük jó húsz percen keresztül.) Csendben beszélgetnek, iszogatnak is kicsit, de nagy többségben igenis odafigyelnek a vetítésre, egyszóval olyanok, mint a kisangyalok. Csak Uj Péter járkál fel-alá, összekulcsolt karokkal, egészen olyan benyomást keltve, mintha a tanár bácsi felügyelne a nebulókra földrajzórán. Abszurd író nem találhatna ki furább képet ennél, és ha valaki idegen ebben a pillanatban belépne az ajtón, el sem hinné, hogy egy rockkoncerten van.

Pedig de, itt bizony már mindenki a Sleepet várja, minden stoner banda legstonerebbikét, hiszen már túl vagyunk az A Storm Of Light Neurosis-közeli apokaliptikus rockján, amiből én csak másfél számot hallottam (a Wigwam, oppardon, a Club 202 egyetlen hibája, hogy egyszerűen mindentől távol van), úgyhogy túl sok mindent nem is szűrnék le belőle, ha csak annyit nem, hogy baromi hangos volt és sajnos elég kásás is.

Aztán jött ugye a vetítés, és aki eközben nem tudott megfelelően ráhangolódni a bulira, az bizony már úgy is maradt. Mert negyed tíz körül – mintegy varázsütésre – felálltak az emberek, és szép komótosan előremásztak a színpadhoz, ahol néhány percen belül fel is bukkant egy szemmel láthatóan másnapos (van egy olyan sejtésem, hogy neki ez a teljesen természetes állapota) sörhasas és karikás szemű figura, aki összezárt lábakkal, furcsán homorítva elkezdte abajgatni a nyakában lógó Gibsont, és olyan hangokat csiholt ki belőle, hogy a mélyen tisztelt publikum hirtelenjében azt sem tudta kinyögni, hogy bong. Majd feltűnt a színpad bal oldalán egy túlsúlyos, hajlott hátú fazon is, aki olyan borzasztóan rossz testtartással bírt, hogy szegény jó testnevelés tanárom akkorát ütött volna a hátára, amekkorát ember elképzelni sem tud („Húzd ki magad, az anyád úristenit!"), és nála meg egy széttorzított Rickenbacker volt, ami pedig úgy szólt (mit szólt: röfögött, búgott, széttépte az eget), mint az álom. Hátul egy vadember püfölte a bőröket, és ez a groteszk trió elkezdett egy dalt, aminek a kiadását egykori kiadójuk kétszer is megtagadta tőlük, mert úgy gondolták, hogy egy hatvanhárom perces szétszívott számot senki nem fog szeretni. Ha látták volna a Club 202 delejes transzban bólogató-hajladozó-integető publikumát, bizton felülvizsgálták volna elhamarkodott döntésüket.

Nyilván Matt Pike és kompániája nem a teljes Dopesmokert prezentálta nekünk, de egy jó 30 perces kivonatot azért kaptunk belőle, miközben néha egy-egy kézlegyintéssel, fejbiccentéssel jelezték egymásnak, hogy ez így teljesen rendben is van. És már ekkor lejön az, hogy a neurosisos Jason Roeder szinte jobban hozza a tekervényes tempókat, mint az eredeti ütős, Chris Hakius, Al Cisneros pedig egy ég áldotta zseni, aki játszi könnyedséggel nyom olyan témákat, amikbe bárki másnak beletörne a bicskája, ráadásul olyan elcseszett módon kicsavart-kifacsart kéztartással, hogy az ember el sem hinné, hogy ezt lehet. Matt Pike pedig egy intézmény, egy ikon, egy igazi figura, aki mindvégig félmeztelenül, le-lecsúszó gatyában, egészhátas tetkóit villogtatva, hiányos fogsorú vigyorral és – ami a legfontosabb – hibátlanul hegeszti a hamisítatlan Pike riffeket.

És már érkezik is a Holy Mountain, Al nem beszél semmit, maximum egy mondat arról, hogy a Sleep még sosem játszott Magyarországon (Pike ugye már többször is, de az most nem ér), ezért örülnek, hogy itt vannak, de ez is puszta tényközlés, mint ahogy az is, ahogy minden szám előtt bemondja annak címét, sőt, még azt is, hogy melyik évből való (!), de mást semmit. Furcsa egy figura a jó Cisneros, az tuti, és mintha be is lenne állva (nyilván), de persze lehet, hogy ezt csak a Sleep legenda miatt látom. Közben vetítés: füst, hegyek, tenger, pszichedelikus képek, és ez az egész tényleg annyira elbódító, hogy hirtelenjében már nem is Budapesten vagyok, hanem valóban a Szent Hegy tetején, ahová eljön értem egy sárkánylovas. A Dragonaut az egyik csúcspont a csúcspontokból álló koncerten, itt már tényleg mindenki léggitározik, a Rickenbacker pedig úgy röfög, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A Sonic Titan totál másmilyen, mint lemezen, sokkal jobb lett így, de amúgy is jellemző, hogy máshogy játszanak ezt-azt, kibővítik az egyébként is jó hosszú dalokat, Al pedig szinte csak jelzésértékkel énekel, nem igazán tartja a tempót se, de ki nem szarja le, itt úgyis a zene a lényeg, az ének csak ráadás. Az pedig nagyon is ott van, a hangzás pedig olyan szépen játszik a trió keze alá, hogy abba senki sem köthet bele, egy stoner zenének egyszerűen így kell szólnia, és kész.

A kicsit lazább, már-már slágeres Aquarian ismét megmozgatja az embereket, újabb csúcspont, Al bemondja, hogy 1992-es a szám, aztán ismét beleborulnak a hangszereikbe, ezek az emberek azért élnek, hogy zenéljenek, ez teljesen egyértelmű. Majd érkezik a jó negyedórásra hizlalt From Beyond, mázsás súlyokat cipelve magával, néhány riff erejéig felidézik az első lemezt, majd szépen átcsúszik-átúszik az egész a Dopesmokerbe, amiből kapunk még szűk tízpercnyit, és kész, ennyi volt. Hogy a fenébe van ez, hát manapság már egy óra után vége egy koncertnek? Ja nem, volt ez vagy 95 perc is, csak feleannyinak tűnt.

Tökéletes este volt ez, és az, hogy a szétcsusszant Matt a koncert után ott rendelte a Jägermeistert mellettünk, és a közös fotózkodás során úgy vigyorgott, mintha legalább annyira élvezné a dolgot, mint mi, meg egyébként is, végtelenül közvetlen, kedves embernek tűnt, egy igazi rockzenét szerető arcnak, akiről elhiszed, hogy egy közülünk – szóval ez volt a korona az egészen. Mindemellett pedig az igazi rajongó lélektanába is belepillanthattunk ezen a hangversenyen, mikor az első szám után a közönség zenegépeset játszott, és elkezdte bekiabálni, hogy mit is szeretne hallani („Jerusalem", „Dragonaut", sőt „Baj van!" és „Acélszív"!), de a legjobb mégis az a saturészeg arc volt, aki tőlünk jobbra azt üvöltötte, hogy „Bármit!" – és hát éppen neki volt igaza. Ha ez nem volt év koncertje, akkor nem tudom, mi az.