Shock!

David Paich, a Toto ikonikus billentyűs/énekes/zeneszerzője immár ötven éve húzza az igát: sessionzenészként több mint kétezer lemez elkészítésében vett részt, közben a Totóval is összerakott bő tucatnyi stúdióalbumot, ezekből eladott 40 millió példányt, hülyére turnézta magát a glóbusz körül és nyert egy talicskányi Grammyt. Tényleg elképesztőek a statisztikái, ennek tükrében viszont még furcsább, hogy eltekintve attól a pár évtől, amikor beteg nővérét ápolta, ezidáig soha nem mutatott indíttatást arra, hogy ki óhajtana szakadni ebből a brutális verkliből. A covid okozta felfordulásban aztán hirtelen ő is időmilliomossá vált, a soha azelőtt nem tapasztalt szabadságot pedig némi saját szakállára végzett stúdiómunkával ütötte el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Steve Lukather és Joseph Williams folyamatos lobbizására is szükség volt ahhoz, hogy beadja a derekát és „mikor, ha nem most?″ alapon az elfekvő készletből összerakja ezt az első szólóanyagot, ami inkább tekinthető EP-nek, mintsem teljes értékű nagylemeznek.

A nagy kérdés persze David esetében is az volt, hogy mit akar megmutatni ezzel az lemezzel. Szerintem egy szólóalbum akkor jó, ha a művészt új oldaláról képes láttatni, ugyanakkor nem vágja el azt a képzeletbeli köldökzsinórt sem, ami az addigi munkásságához fűzi. Ezt figyelembe véve a Forgotten Toys esetében nem érheti szó a ház elejét, a kalapos úriember ügyesen egyensúlyoz a két oldal között, a 30 perces korong egyaránt tartalmaz üdítően friss elemeket és jólesően ismerős megoldásokat. Az egész regiment zseniális vendégzenész segítségével rögzített hat plusz egy szám egy Jerry Goldsmith előtt tisztelgő, hóbortos filmzenés intróval kezdődik, ami nem lehet meglepetés annak, aki kicsit is tisztában van a billentyűs életútjával. Ugyanezt el lehet mondani a Joseph Williams közreműködésével készített willibelongtoyou-ról is. Vegytiszta Toto, ahogy David tolja a verzéket, Joe meg a refrént, és ettől – na meg a jellegzetes zongorázástól – totál időtlen az érzet. Jólesően békebeli téma ez, ugyanakkor David joviális személyiségét is remekül kidomborítja.

Az ezt követő Spirit Of The Moonrise tovább emeli a tétet: meggyőződésem, hogy ez a kolosszális AOR-himnusz bármelyik Toto-lemezen felvenné a versenyt a legkiugróbb dalokkal. Legyen szó a ritmusgitárként döngető hangversenyzongoráról (ami kicsi Van Halen-ízt is hozzátesz, amúgy Dreams-módra), a Michael McDonalddel közösen énekelt briliáns egysoros refrénről vagy éppen Lukather hangzatos riffjeiről és lélekborzoló szólójáról, itt aztán minden a helyén van. A dinamikailag is elsőrangú módon szerkesztett lemezen ezután kötelezően jön a váltás a First Time képében, utóbbi megható líra David lányához, aki egyébként hallható is a dalban. Finom darab, tökéletesen passzol a főszereplő nyugodt orgánumához és ha már itt tartok, gyorsan színt vallok: énekelhettek bármekkora nevek a Totóban, az egykoron kiváló Bobby Kimball, illetve a mindvégig remek Williams és Fergie Frederiksen, a magam részéről mindig Paich és Luke hangjára szavaztam.

A barátkozós/beszoktatós percek után az anyag B oldalán jönnek a kevésbé nyilvánvaló szerzemények. A kalandozás a Queen Charade-dal veszi kezdetét, ami egy tökösen bluesos, honky tonk-érzetű kocsmai rock & roll herflivel, slide gitárral – az Eagles Don Felderje jóvoltából –, a zongorázásban pedig még a múlt század elejének szalonzenéje is ott kísért. Nem tipikus Paich-cucc, ahogy a blues sem magától értetődő az ő esetében, de azért nem is példa nélküli a billentyűs terjedelmes életművében, elég a Mindfields albumig visszaásni. A Spirit Of The Moonrise mellett az All The Tears That Shine-t tekintem a másik csúcspontnak, amit persze minden magára valamit is adó Toto-fan ismer a XIV albumról, ez viszont nem jelent semmit, sőt: Brian Eno ugyanis olyasféle hipnotikus/experimentális gellert adott neki, amit az eredeti verzió nem tartalmazott, míg a társszerző Michael Sherwood által énekelt strófák az anyag legmélyebb pillanatát hozzák el. Ez a változat az art rockos felhangokkal sokkal közelebb áll Peter Gabriel világához, mint a Totóhoz, ami gyönyörű példa arra, hogy mennyit számít az emberi tényező. Elég volt kicserélni két kulcsfigurát és rögvest új értelmet nyert a kompozíció. A Lucy kvázi-instrumentális dzsessztémája vezeti le a korongot amúgy klasszis módra, bőgővel, trombitával, de a félreismerhetetlen zongorás motívumok itt is dominálnak. A scat-vokálok némi '50-es évekbeli bebopos fűszerként jelennek meg, ennek az a pikantériája, hogy James Tormé hozza őket, a híres dzsesszénekes Mel Tormé fia. Az idősebb Tormé anno David apjának, Marty Paichnek volt zenésztársa, szóval egyfajta családi tiszteletadás ez a legendás ősök előtt, egyben jó lezárása az dalfüzérnek.

A hangzás is Toto-színvonalon mozog, a vendégek – az említetteken kívül: Nathan East, Gregg Bissonette, Steve Jordan, Lenny Castro, Mike Lang, Warren Ham, Ray Parker Jr. – minden tételben kitesznek magukért, szóval tényleg csak azt róhatom fel Paichnek, hogy túl rövid a Forgotten Toys. Noha biztos vagyok benne, hogy hegyekben állnak nála a kiadásra váró dalok, a hírek szerint teljes nagylemez nem várható tőle, egy hasonló terjedelmű következő EP viszont igen. Ezzel a minőséggel látatlanban kiegyeznék legközelebb is.