Shock!

Bizonyos szempontból Dave Mustaine-nél nincs viccesebb figura a metalszakmában. Egy fél élet és egy igencsak sikeres zenei karrier kevés volt annak feldolgozásához, hogy annak idején kipenderítették a Metallicából, és mióta felismerte az internet jelentőségét, szinte hetente kürtöli tele a netet bármivel, amiből minimális hírt lehet gyártani. Ráadásul úgy, hogy szemrebbenés nélkül képes bárminek a totális ellenkezőjét harsogni pár hónap múlva. Természetesen óriási hírverés előzte meg a Th1rt3en megjelenését is, hónapokig csak arról olvashattunk, hogy ezzel aztán tényleg megmutatják. Mi meg már csak legyintettünk, hogy na persze, főleg, mikor kiderült, hogy az új gigamega lemezről négy dalt korábban más formában már megismerhettünk.

A helyzet viszont az, hogy a Th1rt3en valóban jó. És amíg a Metallica Luluval égeti magát világszerte, addig ez az örökösen sértődött, végtelenül makacs, de valamiért mégis szerethető vörös fickó most éppen nem a levegőbe beszélt, és még a sok felesleges duma ellenére is lerakott az asztalra egy bivalyerős Megadeth lemezt. Teljesen igaz, amit korábban a zenekartagok is mindannyian elmondtak, miszerint ez az anyag olyan lesz, mint egy Megadeth válogatás, minden korszakot megidéznek valamilyen formában. És tényleg, bizonyára nem véletlenül tervezte ezt pontosan így Dave Mustaine (pont a tizenharmadik stúdióalbum, amely szám fontos szerepet játszik az életében): a Th1rt3en felfogható egyfajta Megadeth eszenciának is. Noha az azért súrolja a nettó pofátlanság határát, hogy rögtön egy már ismert dallal nyitnak, a Sudden Death-t a Guitar Hero-ban hallhatták a vérbeli rajongók, bár indításnak valóban hatásos. Én ugyan rajongónak mondom magam, mégsem gyűjtöttem be az újra kiadott, bónuszverziós lemezeket, így egyáltalán nem bánom, hogy négy dalt újrahasznosítottak – felfoghatjuk ezt korszerű takarékoskodásnak is.

Az Endgame-mel nagyon meg akarták mutatni, hogy az új felállás Chris Broderickkel mennyire ütőképes. És nem is rossz album az, a maga idejében meglehetősen sokat is hallgattam, a mai napig kimondottan szeretek jó néhány dalt róla, de azért a Th1rt3en köröket ver rá. Amíg az Endgame-en a háttérben finoman érezni lehetett a kicsit kellemetlen izzadságszagot, addig az új anyagról csak az jut eszedbe, hogy mennyire pofátlanul laza az egész. Mindig előszeretettel hangoztattam, hogy Chris Broderick egy droid, mindent tökéletesen eljátszik (illetve bármelyik korábbi zenekarában eljátszott), és nincs meg benne az a bizonyos plusz, ami számomra Marty Friedmant (vagy Chris Polandet) annyira szerethetővé tette. Most jó Dave Mustaine tanítványként kénytelen vagyok felülbírálni eddigi nézeteimet, mert bizony Marty Friedman távozása óta nem jelent meg ennyire izgalmasan szólógazdag Megadeth lemez. Bizonyos pillanatok határozottan időutazás-jellegűek, mintha visszakerültem volna a '90-es évek elejére, sokszor valóban az az érzés motoszkált bennem, hogy mindez megjelenhetett volna akár mondjuk '93-ban vagy '95-ben is, viszont elkerülték a fénymásolás csapdáját. Nem poros, nem öreges, de nem is újszerű, hanem csupán megmutatja, milyennek kell lennie egy vérbeli Megadeth albumnak 2011-ben. És persze azt se feledjük el, hogy visszatért a csapatba  David Ellefson is.

Sokrétű, belefeledkezős anyag a Th1rt3en, és nemcsak a többkörös, olykor kimondottan libabőröztetően mesteri szólók nagyszerűek, hanem Mustaine riffjei is, és bizony az énekdallamok is emlékezetesek. Többszöri hallgatás után sem találtam olyan dalt, amit szívesen lehagytam volna, mindamellett, hogy máris megvannak a saját (jelenlegi) kedvenceim. A kétlábdobos energiabomba Never Dead és a Fast Lane azonnal megnyert magának, és itt muszáj megjegyeznem, hogy Shawn Drover is mintha megtáltosodott volna, tán sosem volt még ennyire 'dethes a játéka. Kár, hogy a soundból totálisan kilóg a pergő. A baljós hangulatú Deadly Nightshade, valamint a záró monumentális és pazar felépítésű 13 is elsőre megragadott, utóbbinál folyamatosan az pörög a fejemben közben, hogy nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire érzelemdús egy Megadeth szám.

Azt is lehetne elemezni, hogy a Th1rt3en borítója egészen egyszerűen pocsék, vagy inkább zseniális húzás, ahogy rejtett szimbólumokkal töltötték meg, az azonban kétségtelen, hogy csapnivaló pólóminta lesz belőle. Arról is lehetne elmélkedni, hogy a Megadethnél némelyest populárisabb és emészthetőbb zenékkel foglalkozó Johnny K által producerelt CD jobban vagy rosszabbul szól-e, mint az előző, Andy Sneap által kevert anyag. De hát kit érdekel manapság úgy igazán egy lemez hangzása néhány kukacoskodó, a '80-as éveket visszasíró audiofilen kívül, mikor úgyis szinte (sajnos) csak az a lényeg, hogy hány kB-on fér el valami... Maradjunk annyiban, hogy a borító és a hangzás is megüti az elfogadható szintet, a dalok viszont átlagon felüliek és emlékezetesek. Mindig reménykedtem abban, hogy Dave Mustaine-ben ma is van annyi szufla, hogy lerak az asztalra még néhány emlékezetes albumot – az egyiket épp most sikerült elkészítenie. Erős nyolcas helyett ezért kap egy erős kilencest.