Az ontariói Hamiltonból származó Sven Gali az utolsó komoly hard rock ígéretek egyikeként robbant a színtérre 1992-es debütáló nagylemezével. Noha a lemez otthon, Kanadában hatalmas sikert aratott, ekkor már késő volt: a grunge-hullám mellett az ötösfogatnak esélye sem nyílt a szélesebb körű nemzetközi áttörésre. A műfaj karcosabb, utcaibb vonulatának hívei ugyanakkor a mai napig könnyes nosztalgiával emlegetik a banda olyan dalait, mint az Under The Influence, a Tie Dyed Skies vagy az In My Garden, és a nemrég kiadott, 3 című EP is méltán tarthat számot a régi hívek érdeklődésére. A csapat részéről Dave Wanless énekes válaszolt a Shock! kérdéseire.
2018-ban kijött egy single, most pedig egy EP. Új albumotok is lesz?
A rövid válasz, hogy nem. Most azt tervezzük, hogy kihozunk pár demót a '80-as évek végéről és a '90-es évek elejéről, mellettük néhány további új dallal, lehetőleg még karácsony előtt, utána pedig jövőre, nagyjából ilyenkor egy újabb EP-vel jelentkeznénk.
A mostani zenétek egyértelműen Sven Gali-ízű, de a daloknak van egy modern rezgése. Tudatosan döntöttetek úgy, hogy nem nosztalgiára akartok építeni, vagy minden teljesen természetesen jött, és egyszerűen csak így szólal meg 2020-ban a zenekar?
Ez egy jó kérdés! Tudod, a nosztalgia kizárólag a múltról szól. Az új EP viszont teljesen őszintén megmutatja, kik vagyunk ma emberként és zenészként. Mindnyájunknak van családja, mindannyian sikeres karriert futottunk be a magánéletünkben – egyikünk sem ugyanaz az ember, mint harminc évvel ezelőtt. Éppen ezért nagyon erőltetett lett volna a nosztalgiafaktorra építenünk. Azért vettük fel ezeket a dalokat, mert szeretünk együtt dalokat írni és zenélni. Ezzel együtt persze reméljük, hogy az emberek úgy nézik majd a 3-t, hogy öt arc azt csinálja, amit szeret, és mindezt kizárólag a rockzene iránti színtiszta szenvedélyből.
Hogy került fel az új dalok mellé a Hurt?
Pusztán azért vettük fel ismét a Hurtöt, mert az a dal szinte üvöltött utána, hogy végre megfelelő formában is nyilvánosságra kerülhessen. És ahogy mondtam, a tervek szerint ősszel érkezik egy adagnyi demó a '80-as évek végéről és a '90-es évek elejéről.
Ismét David Bendeth producerrel stúdióztatok, aki az első lemezen is dolgozott. Magától értetődő volt a döntés? Milyen volt ennyi idő után ismét együtt melózni valamin?
Abszolút mértékben. David elsősorban a barátunk, és nagyon sokra tartjuk a vele, illetve a feleségével, Jeanette-tel ápolt kapcsolatunkat. A munkaviszonyunk pedig annyiban változott a '90-es évek elejéhez képest, hogy ezúttal nem helyezett ránk óriási nyomást egy sokmilliárd dolláros nagykiadó annak érdekében, hogy milliós lemezeladást produkáljunk! A 3 elkészítését saját magunk finanszíroztuk, és teljes egészében mi döntöttük el, hogyan szóljon a lemez, milyen legyen a csomagolása, milyenek legyenek a hozzá forgatott videók. Mindent pontosan úgy csináltunk, ahogy mi szerettük volna.
A néhány évvel ezelőtti visszatérésetek előtt már volt egy rövid újjáalakulásotok 2007 körül, de ebből aztán nem lett semmi. Mi volt a probléma akkor, és hogyan sikerült megoldanotok a működést most?
Azt azért nem mondanám, hogy nem lett belőle semmi. A zenekarnak hiányzott a közös játék, így aztán koncerteztünk kicsit, és marha jól éreztük magunkat ismét együtt a színpadon. Viszont az időzítés amolyan rejtélyes dolog, és valójában minden ezen múlik az élet összes területén. És az elmúlt néhány év ebből a szempontból kedvezően alakult számunkra.
Andyvel és Shawnnal alapembernek számítotok a zenekarban, a két új tag pedig egy másik óriási kanadai csapatból, a Vargából érkezett. Miért pont őket választottátok?
Dannel 1988 óta barátok vagyunk. Mindig is kölcsönösen nagyon sokra tartottuk egymást, sőt, Dan már a '90-es évek közepén is rögzített velünk néhány demót.
A Vargáról tudsz esetleg valamit? Léteznek még egyáltalán?
Párszor feltettem már Dannek ezt a kérdést, és mindig ugyanaz rá a válasza: végleges szünetet tartanak.
Az eredeti szólógitárosotok, Dee Cernile tüdőrákban hunyt el néhány évvel ezelőtt. Kapcsolatban voltatok vele akkoriban?
Igen, teljes mértékben mellette álltunk, miközben harcolt a rákkal. A testvérünknek tartjuk, rengeteg mindenen átmentünk közösen: bárzenekarként kezdtük feldolgozásműsorral, aztán ott álltunk a Def Leppard színpadán 50 ezer ember előtt. Nagyon szerettük őt akkor is, és nagyon szeretjük ma is.
Az első lemez igazi kultikus hard rock klasszikus. Mik a legkellemesebb emlékeid abból a korszakból?
Az akkori korszak legkellemesebb emléke maga az akkori korszak. A lemez pedig időtlen album, ami úgy gondolom, simán állja ma is az összehasonlítást bármilyen akkoriban kiadott lemezzel. Hihetetlenül büszkék vagyunk rá ennyi év után is.
Kanadában aranylemez lett az album, de a Sven Gali sosem futott be az Államokban. Mi tehetett erről, a grunge vagy valami más?
Ez is egy nagyszerű kérdés, és hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi rá a válasz. Egész Észak-Amerikában és Európában is teltházak előtt koncerteztünk akkoriban, folyamatosan nagyon magas fordulatszámú, lendületes bulikat adtunk, amelyeknek minden egyes pillanatát imádtuk. De tudod, hogy van ez: a múlt a múlt. Visszatekintesz rá, szívesen felidézed a szép emlékeket, tanulsz belőlük, aztán továbblépsz. Mi pedig pontosan ezt tettük az új EP-vel.
A kanadai zenészek gyakran mondják: Kanadából nem igazán egyszerű betörni az Egyesült Államok zenei piacára. Egyetértesz ezekkel a vélekedésekkel?
A '80-as évek végén és a '90-es évek elején úgy lehetett befutni az Államokban, ha közvetlenül egy amerikai kiadó tolt a zenekarodba amerikai dollárt. Mi a BMG Canadánál dolgoztunk, akik ugyan világszerte terjesztették a lemezt, de mégis az jelentette számukra az elsődleges prioritást, hogy befuttassanak bennünket a saját területükön. Ami egyébként ennek megfelelően pontosan meg is történt.
Annak idején gyakran hasonlítgattak benneteket a Skid Row-hoz. Ez előnyötökre vagy inkább hátrányotokra vált?
Vajon létezett a zene története során olyan csapat, akiket nem hasonlítgattak másokhoz? Tudod, talán egyszerű lenne a Skid Row első és második lemeze között bekövetkezett stílusváltozásokat is betudni a Guns N' Roses-nak, a Metallicának és a korszak egyéb nagy hatású bandáinak. Hogy szerettük-e a Skid Row zenéjét? Naná! Hogy úgy akartunk-e szólni, mint ők? Egyáltalán nem.
Ismertétek őket egyébként? Elsősorban Sebastianra gondolok, aki ugyanúgy ontariói, mint ti.
Legutóbb tavaly júniusban játszottunk egy közös bulit a Niagaránál Sebastian zenekarával. Mindig is jó barátságban voltunk vele, és nagyra értékeltük a tehetségét. Dan, a dobosunk még a Jézus Krisztus szupersztárban is látta annak idején a Broadway-n, és teljesen eldobta az agyát, hogy mennyire sokoldalú.
Zeneileg az Inwire már más irányt képviselt, mint a debüt. Mit gondoltok ma arról a lemezről?
Imádtam az Inwire-t akkoriban is, és ma is imádom. Szerintem azon lemezek közé tartozik, amit ha valaki tíz év után meghallgatott, megértette. Ha mai fejjel berakod egymás után az első albumot, az Inwire-t és a 3-t, egyből fülbeötlő lesz, hogy ez nem egy statikus zenekar: folyamatosan fejlődünk emberként is, és mindig teret adunk az újabb és újabb hatásoknak.
Elkerülhetetlen volt utána feloszlanotok?
Valójában hivatalosan soha nem oszlottunk fel, csak szünetet tartottunk. A zenekar a kezdetektől fogva kidolgozta a belét a '80-as évek második felétől egészen a '90-es évek közepéig. Eközben pedig az emberek fejlődnek, megházasodnak, gyerekeik születnek, és más dolgok iránt is elkezdenek érdeklődni, új szenvedélyeik lesznek, ha úgy tetszik. De ismétlem: a Sven Gali igazából sosem oszlott fel. Mindvégig barátok maradtunk, törődtünk egymással, és ez azóta sem változott.
Hogy látod a Sven Gali jövőjét?
Egyszerű a terv: dalokat írunk, felvesszük őket, aztán koncertezünk a saját feltételeink mentén. Nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy visszatérhettünk ehhez az egészhez, amiért természetesen azokat az embereket illeti elsősorban a hála, akik a múltban és jelenleg is támogatnak bennünket.
