Shock!

Szóval tehát a norvég Mayhem Budapesten. Hagyjuk is a szokásos zenekari biót dióhéjban, úgyis mindannyian tudjuk, hogy a black metal nemhivatalos alapköve a zenekar, és töviről hegyire ismerjük a Best magazinba való gyilkolós, csörcsbörneres, szaftos sztorikat a messzi-messzi hősidőkből, mikor még nem volt teljesen közröhej tárgya a harcinak szánt arcfestés, illetve megvolt benne annak a bizarr, gnosztikus halálkultusznak és egy másfajta dekadenciának a varázslatos misztikuma, ami már bizony megevett és megrágott az idő alaposan. Annak a korszaknak, annak az ódon, mélységesen eszképista, szürreális hangulatnak már annyi, vége van, elmúlt, slussz passz.

Persze ma is lehet utazni a vonaton 180 kilométert Mayhem koncertre tizenöt évesen harminc piramisszegeccsel a csuklónkon, kisegítő osztályos, bosszúéhes bohócnak kimázolva, mint ahogy maximálisan trú, lánghitű bajnok alkalmi útitársam, de mégis, valamiért feszengek és próbálok úgy tenni, mintha nem egy helyre mennénk, mintha nem is tudnám, miért néz ki ilyen ormótlanul gáz módon ez a mellettem ülő fiatalember. A fejemben ott vannak a régi fekete-fehér, sokat látott, erdőmélyi képek Euronymusról, Deadről, Qurthonról, Nattevindről. Mennyivel távoliabbak, mennyivel költőiebbek, mint ez a profán vonatozás a sráccal, aki nem mer mosolyogni, mert az nagyon hülyén néz ki egy ilyen vízihullának maszatolt arcon. Meg kellene hagyni a dolgokat a helyükön - ez az igazi tisztelet, arra gondolok.

Miután arra gondoltam, oda is értünk a Megához, egyből benn is voltam, odabenn meg már ment a zene. És igen, most először lekéstem az első zenekart, szégyellem is magam érte, erre kínosan szoktam ügyelni ugyanis, mert szokott érdekelni. Most például a Vortex játszott, és azért is jó lett volna teljes egészében látni őket, mert felettébb dicsérő kritikákat lehetett olvasni felőlük az utóbbi időben. Nagyon fiatal a banda és mindjárt a Mayhem előtt játszani, az nem akármi. Ami megmaradt, hogy precíznek tűnt a dobos, a duplázót nem sajnálta, és amikor a gitárral szinkronban lüktettek, enyhén Fear Factory hatásúvá változott át a zene, vagy mondhatnék újkori Satyricont is, úgyis mindenki ezzel jön a Vortex-szel kapcsolatban, és tényleg, miért is ne? Szóval a stílus ilyen rideg és kíméletlen, extrém dolog. Viszont az indusztriál él eléggé tompa maradt, legalábbis a sampler/szinti részről, abból ugyanis nem hallottam az égvilágon semmit sem. A hangszer legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor az előadás végeztével leemelték a színpadról azt a Salgó típusú elemesbútorra nagyon is emlékeztető szintiállványt. Na, az ipari volt! Kevés helyük volt, meg is voltak szeppenve, a rutin az hiányzott még nyilván, ezen nincs is mit csodálkozni. Viszont lesz minden idővel, az alapanyag adott hozzá.

Na, aztán jöttek a japánok. Defiled. Azt tudtam, hogy death metal, csak azt nem, hogy mégis melyik stílus. Nos, a Cannibal Corpse-féle stílus. Olyannyira, hogy az énekes a hangja és a kiállása alapján simán nyerné a Hulladaráló Gyuri Emlékverseny ázsiai selejtezőjét, ha lenne. A zene kellemesen komplikált, durva death metal, itt-ott a legendás Suffocation is felütötte a fejét, főleg a dob részéről. Az egyetlen gitáros nem törődött semmivel, csak nyomta (nagyon ronda feje van különben), a basszusgitáros néha olyan figurákat engedett meg magának, mint aki nagyon tud, hát fogalmam sincs. Mert nem nagyon hallottam azért ki a finomságokat a súlyos zűrzavarban. Harminc-negyven percet játszhattak, jó volt, érdemes lesz figyelni őket.

A következőkben az észt Manatark gyürkőzött neki. A Decapitatedről volt szó korábban, akikre sokkal inkább kíváncsi lettem volna, de helyettük beugrottak Manatarkék. Észt zenekart még sohasem láttam, de ők akármilyenek is lehettek volna, nem a folkos vonalat vitték. Érzésem szerint elég öregesen nyitottak, aztán szép lassan, észrevétlenül belejöttek. Fura volt a Defiled komplexitása és bonyolultságra törekvése után ennyivel hagyományosabb, egyértelműbb, és bizony erőtlenebb zenét hallani, de ez azért másról szólt. Tipikus billentyűsöket nélkülöző black metal, károgós énekes/gitárossal, a középmezőnyből. Mint ilyen, az eredetiség fogalmát természetesen nem ismerhetik (mondjuk a Defiled sem), de a végére kialakult némi hangulat, ami a legfontosabb. Egy stúdióalbumra vagyok kíváncsi.

A Mayhem két gitárossal állt ki, fogalmam sincs, ki lehetett a másik arc, de biztos tudja, hogy ebben a bandában játszani nem életbiztosítás. Mindegy, Blasphemeren volt a hangsúly, aki teljesen egyéni módon bánik a hangszerével – borzasztó gyors! Nekem Trey Azagtoth ugrott be néha a játékáról, ami nyilván hülyeség. Necrobutcher nem csinált semmi különöset, hozta az alapokat, ahogy kell. Hellhammert viszont nehéz volt nem nézni! Nem véletlenül a stílus legnagyobb nevű dobosa már egy évtizede, a Grand Declaration eszméletlenül komplex témáit is leütötte, pedig azon a lemezen nem egy dobsáv volt. A dobot triggerelték csakúgy, mint a Dimmunál is tavaly, és jól is sikerült a hangzását összerakni. És itt volt még Maniac is. Hát ő nem tűnt oly motiváltnak, amilyennek kellett volna. Nem tudom, lehet, hogy mindig ilyen, végül is a híres bischoswerdai koncertet sem indiánszökdeléssel töltötte, de ott tényleg végighúzta magán párszor a kését, amit nehéz lenne demotiváltsággal magyarázni. Tulajdonképpen most is tette a dolgát, a hangja ott volt. A Whore-ral kezdtek, azt hiszem, majd jött a Fall of Seraphs, ahol Maniac hagyta az érdekes, kántálós eredeti énektémákat és végigkárogta a dalt. Amúgy rendkívül jól szólt szerintem az egész.

Volt kivetítő is, ami két szám után látványosan megadta magát, csak egy szép nagy rikítókék téglalap feszült a rendezői baloldalon, roppantul növelve a koncert hangulati erejét. Az is növelte, amikor két dal között Maniac kedélyesen rágyújtott egy cigire. Volt a hihetetlen The View from Nihil a Grandről, régebbi dolgok is, de a De Mysteriis Dom Sathanas albumról, erről a minden idők legfeketébb metalalbumáról csak a koncert közepén hangzott el a Freezing Moon, és valahogy azzal a dallal jött meg az a hátborzongató atmoszféra, amit szeretnék számon kérni a zenekaron. A My Death nagyon sötét volt, aztán a Pagan Fears, ahol végre megjelent Csihar Attila és egy pillanat alatt megmutatta, milyen egy frontember. Valami ilyesmi. Annyira, hogy utána Maniac nagyon haloványnak tűnt a Time to Die-ban. A végére maradt a Necrolust, gondolom. Jó nagy csörömpölés volt mindenesetre. A De Mysteriis-ről kellett volna többet játszani. Ez alapján a koncert alapján úgy tűnik, a két újabb – egyébként kiváló - lemez inkább otthonra való, nem színpadra.

Hát ennyi. Semmi balhé, semmi repülő kecske/birka/disznófej, pedig az RTL Klub is kint volt, hátha elcsípnek valami gorgorothi botrányt, de nem találtak semmit, csak fura embereket és fura zenét. A végén mondjuk egy csupaszív kidobó kiütött egy ittas sátánimádó hölgyet, de hát ez igazán nem hír a Megában.