Shock!

A pareidolia – hivatalos meghatározása szerint – olyan illuzórikus érzet, amelynek során bizonytalan és véletlenszerű ingereket konkrétnak és tisztán kivehetőnek érzünk. Amikor a gyerekek sárkányokat és barátságosan mosolygó macifejet látnak bele a felhőkbe, vagy mikor a vájtfülű cenzorok a Beatles visszafelé lejátszott lemezein sátánimádatra felhívó mondatokat vélnek hallani. Én pedig nézem a Mad Robots csoportképét, és egészen olyan, mintha a Room Of The Mad Robots tagjait látnám rajta. De ez nem pareidolia, a két csapat nyilván egy és ugyanaz (illetve a „Room Of The" előtagon kívül eltűnt még Novaszel Attila sampleres/billentyűs is), én pedig nem is teljesen értem, hogy mi szükség volt a névváltoztatásra. Mivel egyrészt a régi jobban tetszett (még ha az új logó egyszerűségében zseni is), másrészt pedig a csapat negyedik nagylemeze markánsan viszi tovább azt a vonalat, amit a 2015-ös Rat King Racketen húztak el az orrunk előtt. Amit akkor az év egyik legjobban sikerült magyar lemezének tartottam, pluszban még a srácok addigi legjobbjának is, pedig az első lemez óta hűségesen követem őket némileg kacskaringós robotpályájukon.

Hogy előre lelőjem a poént: a Pareidolia a patkányos albumnál is jobb lett. Holott tudom, hogy a dalszerzés nem a legideálisabban alakult, volt közben egy kisebb alkotói válság is, amiből egyrészt a 2018-as Behind Everything akusztikus EP, másrészt pedig a saját stúdióvá felfejlesztett próbaterem mind profibbá válása lökte ki őket, meg persze az, hogy Mári „PT" Peti énekes egyre jobban ráérzett a samplerek és a stúdiós kütyük világára. Szóval, a Pareidolia jobb, mert kerekebb, lecsiszoltabb (kilenc dal, az összjátékidő még a negyven percet sem éri el), mégis változatosabb. Mert PT mindvégig bitangjó dallamokat hoz, és mert nyilván ugyanazok a hatások, mint eddig, de valahogy most nem annyira tolakodnak előtérbe. Vagy legalábbis máshogy. És mert az egész nagyon szépen össze lett rakva, beleértve a borítót, a különös számcímeket, a mondanivalóval bíró szövegeket, leginkább pedig azt, hogy mindeközben baromi jól is szól, ami az ilyenfajta agyas, százfelé kalandozó zenénél egyszerűen alap kell(ene), hogy legyen.

Az elsőként megismert, igencsak szürreális (a hazai rockfotósok doyenje, Erdős Julika néni rémálmát megjelenítő) klipbe csomagolt, albumnyitó peculiar ways mondjuk még valamennyire félre is viszi a hallgatót: a lemez legsúlyosabb, legizgágább darabja bő két és fél perc alatt le is fut, PT itt még inkább üvölt, mint énekel, és az az álomszerű-ködös-pszichedelikus világ, ami amúgy mindvégig ott lebeg a súlyos alapok felett, itt még csak nyomokban jelentkezik. Nem úgy a kettes illicit ataraxis esetén, ami személyes kedvencemmé vált, hála rendkívül tudatos szerkesztettségének, hiszen míg Berszán Miki riffjei fűrészelve hatolnak be hallójáratainkba, Peti kezdetben pattogós szövegelése átvált valami olyan, egyszerre súlyos és dallamos elegybe, ami miatt meglepetésszerűen ötlött fel előttem a rég nem hallott Filter neve. Ezt a hatást pedig csak fokozta a háttérben megbúvó instrumentális íz, hogy később, másik kedvencem, a silent water alatt ugyanezt érezzem majd.

PT ezúttal tényleg nagyon kitett magáért, és biztos unja már, de elszállt-pszichedelikus dallamai miatt továbbra is meg kell említenem Chino Moreno hatását (halld például colors)), mint ahogy a Tool-befolyás is letagadhatatlan: a remekül sikerült iris kis túlzással felférhetett volna a Fear Inoculumra, és ez azért baromi nagy szó. De az is tanítani való, ahogy az amúgy szintén elég elvarázsolt aokigahara végén egy váltással úgy beindul a fűrészmalom, hogy csak nézünk ki a fejünkből. Egyébiránt remek a cím is: Aokigahara egy, a Fudzsi lábánál elterülő erdőség, ami a japán mitológiában a démonok lakóhelye. Talán ezért, talán nem, az elátkozott erdőbe valóban halni járnak az japánok: az '50-es évek óta közel ezer ember vetett véget saját életének a „Fák tengerében". Vidám dalhoz vidám címet!

A legfogósabb darab mégsem ezek közül bújik elő, hanem az utolsó előtti tentacles az, ami a csapattól már-már megmosolyogtatóan fogós dallamokkal operál, még ha a háttérben fel is sejlik azért egy zúzósabb riff, vagy épp a Csaba Andris-Kertész Laci ritmusszekció jelenléte válik néhány pillanatra markánsabbá. Ehhez képest a wildfire már komorabb lezárás, nem durva, inkább valami fura melankólia hatja át – nyugodtabb pillanataiban másik nagy hazai kedvencem, az Angertea szokott ilyesmi megoldásokat alkalmazni, és nekik éppen olyan jól áll, mint az őrült robotoknak.

Tudom, hogy nem volt könnyű szülés, tudom, hogy az eltelt másfél évtized alatt az igazán nagy sikerek jobbára elkerülik a bandát (bár volt itt azért korábban Wacken-fellépés is), és tudom, hogy ezt a törtritmusú, ezerfelé csavart zenét elég nehéz megszerettetni a szélesebb tömegekkel - de akkor is, amíg ilyen minőségű lemezeket készítenek, megéri csinálni. Csinálni kell.