Shock!

Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy mi az a jelenség, ami a legjobban hiányzik a jelenlegi metalszíntérről, gondolkodás nélkül a sajátos atmoszférával rendelkező lemezeket és csapatokat említeném meg először. King Diamond és aktuális zenekara egyike volt a hőskor ilyen különleges előadóinak, és a kereken harminc évvel ezelőtt megjelent, abszolút egyedi világgal rendelkező Them albumon hallható muzsika is utóbbit támasztja alá: ehhez hasonló nagylemez azóta sem született a különféle okkult és sötét zenék tengerében.

A legendás dán Mercyful Fate frontembere már '86-os bemutatkozó lemezével, a Fatal Portrait-val is bebizonyította, hogy még eredeti zenekarának okkult megközelítését lehet tovább fokozni azokkal a horrorelemekkel, amelyek akkori állítása szerint nem fértek bele korábbi, stílusteremtő csapatába, majd fel is kellett oszlatni a fő dalszerző, Hank Shermann gitáros más jellegű zenei érdeklődése miatt. Akárhogy is volt, a darabjaira hullott Fate két hűséges tagja, Michael Denner gitáros és Timi Hansen basszer egyértelműen folytatni akarta tovább Kinggel a közönség rémisztgetését, és Mikkey Dee-vel a dobok mögött, illetve – Shermann utódját megtalálva – az akkor még tök ismeretlen, svéd Andy LaRocque gitárossal közösen össze is kalapálták első önálló lemezüket. Utóbbival, de sokkal inkább a következő évben megjelent, zseniális Abigaillel King aztán meg is teremtette sajátos stílusát. E lemezeket azóta is a horror-metal legnagyobb klasszikusai között tartja számon a szakma és a közönség is egyaránt.

Azzal, hogy King Diamond (eredeti nevén Kim Bendix Petersen) ma már több mint legenda, talán még a legkevésbé kiművelt metal rajongó is tisztában van, és megkockáztatom, hogy – egyedi stílusa miatt – talán még legutóbbi, tizenegy (!) éve megjelentetett anyaga, a Give Me Your Soul... Please is csont nélküli klasszikusnak tekintendő. Sokak szerint persze a mester utóbbi lemezei már nem okoznak akkora katarzist, mint mondjuk a '80-as években és a '90-es évek elején megjelent művek, amivel én például abszolút nem tudok egyetérteni. Számomra a The Graveyard, a Voodoo, a House Of God, az Abigail II: The Revenge, a The Puppet Master, de még akár a The Spider's Lullaby is ugyanúgy megkerülhetetlen klasszikus, mint amilyen az Abigail, a Conspiracy, a The Eye vagy a rémálomba illő szellemhistória első fejezete: a Them.

Az Abigailen elkezdett összefüggő történetmesélés a későbbiekben King védjegyének számított, aki a Them sztoriját is egy koncepciózus szálra fűzte fel, amelynek ráadásul még a folytatását is megkaptuk egy évre rá a Conspiracyn. De mi most koncentráljunk egyelőre az első felvonásra. A főszereplő ezúttal King és az ő mentálisan beteg nagymamája, aki ugye valamilyen rejtélyes kapcsolatot ápol a természetfelettivel, azaz „Velük" („Them"), akik médiumként kihasználva a nagyit, rajta keresztül szólítják meg Amon házának lakóit, amivel a sötét erők pillanatok alatt el is érik céljukat. Az elmegyógyintézetből hazaérkező nagyi egy idő után el is kezdi összekuszálni a szálakat: láthatatlan vendégekkel társalog, megkörnyékezi az unokáját, Missyt, és a lányát, kinek vérét veszi álmában egy rituáléhoz. A ház lakói közül egyedül a kislány, Missy az, akinek tiszta marad a feje, és mindent megtesz annak érdekében, hogy tesóját, Kinget cselekvésre szólítsa, ám a fiú szintén a bűbáj hatása alá kerül, így aztán a sztori végkimenetele is drámai fordulatokat vesz.

Már a borítón megfestett ház látványa is megbabonázza az embert, ami nem mellesleg létezik is valahol a forró, déli Texasban, bár eredeti tulajdonosának kilétét a mai napig homály fedi. A viktoriánus ház nem is lehetne ideálisabb helyszín egy jó kis kísértethistóriához, és elég, ha csak a kezemben tartom a borítót, már a hideg futkos a hátamon, ahogyan minden elképzelhető horrorfilmes „kellék" is megjelenik lelki szemeim előtt, a sötétségben égő gyertyáktól kezdve a pókhálós sarkokig. Thomas Holm és Torbjörn Jörgenson munkájában benne van minden, amit Kingék a zenével és a sztorival mesélnek el, és ha egy idő után már végleg utóbbi kettő rabjául estél, valóban elég lesz csak egy pillantást vetni a kékes holdfényben derengő házra, hogy az album minden egyes pillanata felidéződjön benned.

A minden korábbinál sűrűbb és nehezebben emészthető muzsikát viszont már egy új felállás jegyzi, hiszen a két korábbi Mercyful Fate-es kolléga már az Abigail-turné közben lelépett. Michael Denner gitáros után Mike Moon segítette ki a csapatot a turnén, majd a lemezfelvételekre már a szintén svéd származású Pete Blakket szerződtették. A felesége által megzsarolt (ha nem hagy fel a rockzenével, nem látja többé az asszonyt és a kölyköket) Timi Hansen helyét pedig az amerikai Hal Patino töltötte be a négyhúrossal, amivel az ős-Fate gyakorlatilag végleg darabjaira is hullott, és King dán származásával is egyedül maradt a szólóbandájában. A dolog érdekessége viszont leginkább az, hogy King, Andy LaRocque-kal vállvetve mégis olyannyira Mercyful Fate-ízű muzsikát hozott össze (már az előző kettő korongon is), ami minden apró részletében az anyabanda folytatásának is tekinthető. A legnagyobb különbség tényleg a horrorisztikus elemek nagyobb szerepe, illetve az, hogy a különálló dalok szerepét átvette a sztorimesélés és a konceptalbumok dramaturgiája. Ugyanakkor a billentyűk is egyre nagyobb szerepet kaptak, bár csak hangulat fokozó szerepeket osztottak ki rájuk, amelyeket maga a szerző és a szó legnemesebb értelmében vett, valóban a legeldugodtabb kis sarokban segédkező Roberto Falcao játszott fel. Utóbbi nem mellékesen még a hangmérnöki feladatokat is magára vállalta.

A koppenhágai M.M.C. stúdióban felrántott anyag valami egészen különleges hangzásképpel rendelkezik. Nem mondanám rá, hogy tökéletesen megfelel a mai korszak elvárásainak: sem a dobnak, sem pedig a basszusgitárnak nincs alja, a mélyek egész egyszerűen elvesznek valamelyik dimenzióban, ez a poros, száraz, room-effektezett hangzás mégis egyértelműen jót tett a fémesen karcoló gitároknak, amitől az összkép annyira hátborzongató és nyomasztó lett. Érdekes, hogy szinte nincs két egyformán megdörrenő King Diamond-anyag, hiszen ahogyan például a Them egészen másképpen szólal meg, mint két elődje, úgy az ezt követő lemezeken is feltűnő a kísérletezés. S ha már itt tartunk: érzésem – és fülem – szerint talán a House Of God korongon sikerült a végére járni ennek a folyamatnak, ahol már úgymond minden „vállalhatóan" szólalt meg. Viszont pont e sterilitás miatt talán el is veszett valamennyi a kivételes atmoszférából.

A Them bevezető intrója, az Out From The Asylum lidérces hangjai azért kellően megadják az alaphangulatot, ahol a padlásszobából kiszűrődő titokzatos beszélgetés után Kingék családja beengedi a házba az elmegyógyintézetből éppen hazaérkező nagyit. Mikkey Dee laza pörgetésével és a lemez egyik leggyilkosabb riffjével aztán bele is kezdenek a Welcome Home-ba, ami nyilván akkor válik igazán ijesztővé, amikor King extrém melódiái is felcsendülnek. És igen, e ponton mindenképpen meg kell említeni, hogy valóban kétfajta ember létezik a földön: a nyitottabbik típus kéjenc mosollyal imádja ezt a hangot, a másik viszont rögtön az első másodpercekben, behúzott fülekkel somfordál vissza teknőspáncéljába. Pedig a síron túli hangulat már itt is betegesen vonzó, és az éneklést sem lehet átlagosnak nevezni, hiszen King már az első dalban is roppant hatásos módon éli bele magát a különféle szerepekbe. Szinte egymaga játssza el a teljes történetet: ha kell, suttog, morog, süvít, „hullahangon" krákog, és emellett még a sokszor emészthetetlen énekdallamokat is több sávon kidolgozza. A The Invisible Guest pedig még az előző dalnál is feljebb tolja a színvonalat. A Judas Priest-ihlette, ezer fokon égő témák és Mikkey újfent parádés cséplései impozáns alapokat szolgáltatnak King hisztérikus dallamai alá, a gitárosok meg ahol csak tudják, teleszórják a nótát a remek szólóikkal. Egyértelműen ez a dal a lemez egyik csúcspontja, és ez az a pillanat, amikor King meglesi a nagymamát a kulcslyukon keresztül, amint az a láthatatlan vendégekkel teázik.

A levegőben lebegő teáscsészéket is valószínűleg King egy korábbi hidegrázós tapasztalata ihlette a természetfelettivel, amelyet többen is átéltek, valamikor a '80-as években: „A bátyám és a régi dobosunk is jelen volt, amikor az a furcsa eset történt, amitől mindannyian totál összeszartuk magunkat. Azóta sem tudjuk megmagyarázni, hogy mi történt azzal a pohárral, ami az előttünk lévő asztalról emelkedett fel a levegőbe. Teljesen megrémültünk ettől az egésztől, ráadásul sem drog, sem pedig alkohol hatása alatt nem álltunk. Ez pontosan akkor történt, amikor az első demót rögzítettük a Mercyful Fate-el. A bátyám sörrel teli pohara egyszerűen a levegőbe emelkedett, és ugyanúgy vissza is ereszkedett. A beálló csöndben aztán csak én voltam képes megszólalni először: ti is láttátok ezt, ugye, srácok? Ők csak bólogattak halálra rémülten és hitetlenkedve. Na, ez volt az a pillanat, ami után elmentem a könyvtárba és elkezdtem kutatni az okkult irodalom után."

A bizarr teázás aztán újra megismétlődik, ezúttal Kinggel és a nagyi tolószékében kábultan fekvő édesanyjával, akinek éppen lecsapolta a vérét az öreglány, hogy azt a teában felhigítva megidézze „Őket". Habár a refrénben hallható falsetto itt minden bizonnyal költözésre fogja felszólítani a szomszédokat, a szépen kidolgozott szólók és szaggatott riffelés miatt azért nem lehet azt mondani, hogy sok hiányérzete maradna az embernek. Arról nem is beszélve, hogy az eddig hallható, meglehetősen komplex nóták zenei alapját mind az énekes rakta össze, akiről sokan talán nem is gondolnák, hogy ennyire ügyesen kezeli a hathúrost is. Persze nem annyira, mint társszerzője, Andy, aki jócskán besegített a következő, Mother's Getting Weakerbe, ahol a progos, ide-oda tekergőző alapok, valamint a belassulós, többszólamú szóló ejti rabul az ilyesmire fogékony füleket. Mikkey-t pedig már tényleg nem győzőm agyondícsérni: elég csak ebben a tételben is megfülelni, hogy milyen zseni módon követi le Andy fifikás és beteg gitártémáit. Nekem talán a legnagyobb kedvencem a lemezről ez a nóta, ám ahogyan tovább pörög a korong a Bye Bye Misshez, és annak középrészében hallható morbid színjátékához (itt égetik meg elevenen az ártatlan Missyt a kandallóban), már nem vagyok biztos benne, hogy ez tényleg így is van. Pláne amikor a dal eljut a végére odavezényelt, old school módon bólogatós témáig.

A Broken Spell ismét Andy dala, ahol Kingnek kitisztul a feje a friss levegőn, és rájön, hogy a húgát elégették. Aztán a The Accusation Chairben megtörténik a bosszú: King kicsalogatja a nagymamát a házból, kicsavarja a kezéből a botot, és véget vet az életének. Amon házának különös vendégei persze mindezt érdekesen fogadják, ahogyan az a dal második, horrorfilmes effekteket idéző színjátékában is hallható. Az énekes kifejezetten idegtépően játszadozik itt a hangszálaival, de a közjáték alatti tördelt ritmusok és gitártémák tökéletesen ellenpontozzák mindezt. Miután a főszereplő elmenekül az erdőbe a gyilkosság után, egyre csak hallja a fejében „Őket", amit Andy hipnotikus akusztikus előadása kísér végig, számtalan borzalmas effektel aláfestve, ami szintén csúcspontja a lemeznek (a több sávon rögzített beteges „hullakacagás" például mindent visz). A gyilkos stacatto riffekkel telepakolt Twilight Symphony pedig tulajdonképpen az embert próbáló kis történet végjátéka, ahol a megvádolt Kinget a titokzatos dr. Landau elmebajosnak nyilvánítja, és elküldi ugyanabba az elmegyógyintézetbe, ahol a nagyit is kezelték. S miután kilenc esztendő elteltével visszatér a régi házhoz (Coming Home), ki más várna rá, mint a meggyilkolt nagyi és a nagypapa ölében üldögélő Missy...

Az újrakiadáson szerepel három bónuszdal is. Ezek közül az egyik egy vérfagyasztó és titokzatos telefonhívás (Phone Call), amelyben a már rég halott nagymama invitálja vissza Kinget a régi házba, ahol különleges vendégek szeretnék őt látni... Valamint a Bye Bye Missy és a The Invisible Guest felvételek előtti, összepróbált verziója, ahol még Timi Hansen basszusa hallható, s amelyek közül az utóbbiban maga King Diamond játsza a ritmusgitárokat Andyvel: „Ebben a verzióban könnyen észre lehet venni, hogy valamelyikünk éppen elront valamit és újrakezdi... A káosz után persze már minden nagyon könnyen összecsiszolódik, és egyre feszesebbé válik a játékunk." Hansen egyébként az összes dalban megkomponálta a mélyeket, azonban végül Hal Patino basszusozása került fel az eredeti felvételekre, miután Timi hangról hangra megtanította neki a szólamait.

Egy hibának köszönhetően a Them felvételeitől kezdődően bevezettek egy új szokást is a munkafolyamatba. King: „Ettől a naptól kezdve minden lépésünket felírtuk egy iskolai táblára krétával, hogy még véletlenül se maradjon ki semmi, amit előzetesen egyeztettünk. Minden egyes dalcím alatt ott voltak a feladatok, a dalszerkezetek, a szólók, amelyeket lépésről lépésre fel kellett vennünk, majd miután befejeztük, áthúztuk őket. Azért volt erre szükség, mert Andy egy alkalommal elfelejtette feljátszani az egyik leggyilkosabban sikerült harmóniáját, s miután összepakolta a cuccát és visszarepült Svédországba, ott ültünk Robertóval a keverőpult mögött széttárt karokkal, hogy most mitévők legyünk. Ebből az esetből tanulva, ezek után minden felvételt úgy kezdtünk, hogy felállítottuk az iskolai táblát."

Miután a Them megjelent, rengeteg újságíró tette fel a klasszikus kérdést Kingnek, hogy vajon a lemezen hallható sztori kapcsolódik-e a szerző gyerekkorához, mivel a történetben saját néven szerepel: „Azokban az időkben szinte mindenki csak erről kérdezgetett. Vajon „ŐK" valóban léteztek? Tényleg volt egy gonosz nagymamád? De én csak azt válaszoltam: erről nem fogok nektek beszélni. Megírtam a sztorit, és abban benne van minden, amit elmondhattam róla. Az emberek ettől a választól persze egyből elkezdték törni a fejüket, hogy biztosan van valami köze a sztorinak a fiatalkoromhoz, és nyilván ettől az egész dolog rejtélybe burkolózott, függetlenül attól, hogy igaz volt-e, vagy sem."

A lemez kimondottan sikeresnek bizonyult, hiszen csak az Egyesült Államokban több mint 200 ezer példány talált gazdára belőle, de a skandináv országokban is ugyanúgy kedvezően fogadták, King elkötelezett rajongói pedig természetesen imádták, még az Abigail felülmúlhatatlannak tűnő dalai ismeretében is. Ahogyan nekem is kiemelkedő szerepe van a Top 5-ös King Diamond-lemezek között, bár tény: a mester lemezei annyira hangulatfüggőek, hogy ez a sorrend szinte folyamatosan változik nálam. A Themet általában fülledt nyári estéken szoktam pörgetni gonoszan megcsillanó szemekkel, amikor a tücsökcirpelések és a bagolyhuhogás összemosódik az ódon faházak hátborzongató nyikorgásaival.