Nem lehet túl sok okosságot hozzátenni a Blooddrunkhoz amellé, amit már eddig is tudtunk a Children Of Bodomról. Alexi Laiho bandája az elmúlt egy évtized során bejáratott márkanév lett, ráadásul különösen a tinédzser közönség körében stabilan tartják is magukat a legnépszerűbbek között.
Fogalmam sincs, miért pont a Bodom fogta meg ennyire a fiatal metalosokat, de végső soron mindegy is, a lényeg az, hogy tartósan helyet béreltek a mezőnyben, és nem is tűnik úgy, hogy fakulna a dicsfényük, sőt. Tudom, akadnak, akik a sok igen ifjú bodomita miatt hajlamosak előítéletekkel közelíteni feléjük, de én a legutóbbi, két és fél évvel ezelőtti pesti koncerten sem valami ovisoknak készített műanyag matinét láttam, hanem egy kifejezetten erős dalokkal rendelkező, markáns stílussal rendelkező metal bandát.
Ha újdonságot vársz a zenekartól, óhatatlanul is csalódni fogsz, ha viszont csak egy jó nótákkal teli friss Bodom anyag a vágyad, kizárt, hogy ne kedveld meg a Blooddrunkot. Minden itt van, amitől ez a csapat annyira közkedvelt lett, a pengeéles riffektől kezdve a kísérteties, jéghideg billentyűfutamokon át Laiho virtuóz szólóiig és torokmetszett károgó-ordító énekhangjáig. Érdekes, hogy Alexi hatásai még a nagyon jellegzetes saját stílus ellenére is ugyanolyan nyilvánvalóak a mai napig, mint a Something Wild idején: a Slayer, a W.A.S.P., a Megadeth, az Accept vagy Yngwie Malmsteen a Blooddrunk nótáiban is leplezetlenül ott figyelnek, de ez nem baj, mert a zene ezúttal is rendben van.
Összességében kicsit talán gyorsabbak most a dalok, mint az utolsó pár alkalommal voltak, ami egyértelműen a korai lemezeket juttatja az ember eszébe, de ez sem negatívum, sőt, sokan bizonyára elégedett mosollyal veszik majd tudomásul. Nekem mondjuk biztosan jól esne még pár azokból a slayeresen gonosz, görgő középtempókból, amikben amúgy kifejezetten erős a csapat, de ez már elsősorban egyéni ízlés kérdése, mert ezeket a dalokat még akkor is nagyon jó hallgatni, ha gyakorlatilag mindegyiknek ismerhetjük már korábbi megfelelőjét az előző lemezeken. Legyen szó a zakatoló címadóról, a mániákus – és nagyon King/Hanneman ízű verzeriffekkel dolgozó – Lobodomyról, a pörgős Tie My Rope-ról vagy a kellemesen tufa, arcbőrleszaggató Roadkill Morningról, a Children Of Bodom ismét leszállított egy lemeznyi erős nótát, amik garantáltan betalálnak majd a tábornál. Semmi formabontás, semmi kísérletezés, semmi agysebészet, de nagyon-nagyon metal.
