Shock!

Az éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1987. július 21-én megjelent Appetite For Destruction hatása jóformán felbecsülhetetlen: a lemez nyomán hirtelen mindenki felfedezte a nyersebb, kevésbé cizellált rockzene szépségeit és az utcai fazont, majd természetesen rövid időn belül jobb-rosszabb Guns N' Roses imitátorok egész hadserege lepte el a világot. A zenekar befolyása igazság szerint többé-kevésbé szinte minden korabeli rockzenekarnál érezhető volt. A Guns-láz a '80-as évek végén Magyarországra is begyűrűzött, és a hazai színtéren is mély nyomokat hagyott. Neves zenészeket kérdeztünk arról, mit jelentett nekik az Appetite és maga a Guns N' Roses.

Lukács László (Tankcsapda)

A Paradise City klipjét láttam először a Gunstól. Már nem emlékszem pontosan, hogy hol ment, talán a Super Channelen, de az biztos, hogy azonnal elestem tőle, végem volt, mint a botnak. Azt megelőzően rám csak a Rolling Stones volt ennyire elementáris hatással. A klip, a dal, a hangulat, a koncertfeeling, az energia egyszerűen elsöprő volt. Ettől az első pillanattól fogva szerelmes lettem a Guns N' Rosesba és a dalba, pedig előtte a nevüket sem hallottam. Azonnal be is szereztük a lemezt a haverokkal. Az első korai Tankcsapda fotókon látni is, hogy micsoda Axl Rose-mániában voltam akkoriban. Fejkendőt viseltem, a fülemben madártollas fülbevalókat hordtam, hozzá meg gyűrűket, láncokat, vagyis nekem is ott volt az a sok glames-punkos kiegészítő, amit ők is viseltek. Az Appetite For Destruction azonban nemcsak az én életemben volt korszakalkotó lemez: azóta is maximum néhány olyan album jelent meg, ami ekkora hatással bírt a világ könnyűzenéjére. Tényleg korszakos lemez a szó minden értelmében, még azoknak is, akik egyébként nem rockban mozognak. Később, amikor az első tagcserék elkezdődtek, már nem éreztem annyira magaménak a zenekart: először ugye lelépett Steven Adler, aztán nagy kedvencem, Izzy is. 1992-ben persze azért én is ott voltam a Népstadionban, és roppantul csodálkoztam, hogyan tudták megszervezni, hogy a November Rain alatt eleredjen az eső! (nevet) De a Use Your Illusion dalokban már jellemzően nem volt meg az az attitűd, ami annyira megszerettette velem az Appetite-ot. Szakmailag nézve kiváló számok voltak ezek is, csak már nem annyira nekem szóltak, még ha a mai napig el is ismerem őket. Hiányoltam azt a fajta vadságot, dinamikus rock'n'roll energiát, ami aztán soha nem is tért vissza náluk, hiszen később a feldolgozáslemez már kínlódás volt, azt meg inkább hagyjuk is, ahogyan Axl Rose a többiek nélkül Guns N' Roses néven bohóckodik... Nem mondanám, hogy rendszeresen hallgatom ma az Appetite For Destructiont, de ez a lemez abba a kategóriába tartozik, amelyikről bármelyik szám szólal meg, az ember automatikusan feljebb tekeri a hangerőt, és beindul a fej meg a láb. Mindegy, hogy a rádióról van szó vagy egy kocsmai zenegépről. Olyan, mint a Highway To Hell vagy a Metallica fekete lemeze: rockzenei alapklasszikus, amit egyszerűen kötelező ismernie mindenkinek, aki tudni akar valamit a műfajról.

Pataky Attila (Edda)

A Guns N' Roses abszolút meghatározó, forradalmi hangzású zenekar volt, és nagyon sokat tettek azért, hogy a rockzene örök maradjon a szívekben. Ehhez Axl Rose eszeveszett hangja is nagyban hozzájárult. Az utolsó lemezüktől nem szakadtam meg, mert nem szeretem, amikor a pénzemberek, a kiadók meg akarják változtatni egy zenekar hangzását, és kifordítják azt önmagából. Igaz, itt már csak Axl képviselte a régi tagságot, de úgy gondolom, valaki rávette erre a váltásra... A korábbi dolgaikat viszont a mai napig nagyon szeretem, a szélsőségekbe hajló megnyilvánulásokkal együtt. Akinek van egy kis fogalma erről a szakmáról, az pontosan tudja, hogy nem könnyű... A November Rain különösen közel áll hozzám, ennek annak idején megcsináltuk egy magyar változatát is, amit a szólófellépéseimen ma is rendszeresen játszom. Sokat hívnak esküvőkre is, ott mindig ez szokott lenni az első dal. A '90-es évek elején, New Yorkban egyébként találkoztam is Axl-lel egy Milos Forman partin, ahová egy sztárfotós cimborám vitt be minket Gömöry Zsoltival. Axl két csodálatos núbiai csajjal jelent meg, és testben, lélekben, orrban egyaránt fel volt pörögve... Egyből odamentünk hozzá, hogy készítsünk egy közös fotót. Ránk nézett, és azt kérdezte: itt? Amennyire a jelenlévők 90 százaléka be volt ütve, valószínűleg tényleg nem lehetett volna fényképezkedni, és sorra érkeztek az újabb és újabb vendégek, Jack Nicholson és hasonló ismeretlen formák... De váltottunk pár szót, hogy Budapestről érkeztünk, Axl pedig egyből rávágta, hogy fucking rain, szóval emlékezett a '92-es koncertre. Mondta, hogy természetesen csinálhatunk vele fotót, csak majd kövessük. Másfél-két óra után hirtelen odaszólt, hogy na most, mi pedig mentünk utánuk kocsival. A művésznegyedben állt meg egy bár előtt. Kiszállt és meglátott. „Á, még mindig itt vagy? Na, akkor ti fasza gyerekek vagytok!", vagy valami ilyesmit mondott, és megcsináltuk a fotót is. A lelkiségünkben sok hasonlóságot érzek Axl Rose-zal, a nőimádatunk például abszolút közös.

Kiss Endi (Hooligans)

Nagyon megszerettem a Guns N' Rosest, amikor felbukkantak: kurvára tetszett, hogy milyen színes fazonok, hogy mindenkinek más imázsa volt. Új színt hoztak az akkori rock'n'rollba, és az első pár lemez lendülete a mai napig kitart. Rám is nagy hatással voltak, bár tizenhárom éves korom óta Mötley Crüe rajongó vagyok, és ezt ők sem változtatták meg, és más sem. Régimódi ember vagyok: akadnak olyan mai zenék, amik tetszenek, de a zenészek között már sokkal kevesebb kedvencet találok, mint akkoriban. Számomra máig tart a glamkorszak, amibe viszont a Guns N' Roses is beletartozott. Vagyis kimondott GN'R fanatikus nem lettem, és ma is úgy gondolom, hogy az akkori korszak zenekarai között is akadtak náluk jobbak. Az L.A. Guns, a Faster Pussycat, a Ratt, a Dokken, a Whitesnake egyaránt komolyabb hatást gyakoroltak ránk zeneileg, nem is beszélve a Van Halenről. De ha elmentünk bulizni, akkor azért a válogatás CD-kről, amiket vittünk magunkkal ide-oda, természetesen a Guns dalok sem hiányozhattak. Bizonyára ők maguk sem tudják a választ arra a kérdésre, hogy miért éppen belőlük lett ekkora szám. Csöveztek sokáig, a csajoknál laktak, bolti lopásokból tartották fent magukat, aztán egyszercsak beindultak a dolgaik. Egyvalami azonban biztos: korszakalkotó dalokat írtak, amikre a mai napig felkapja a fejét az ember, ha megszólalnak a rádióban. Jó volt a zene, és jó figurák játszották, akik akkor még valószínűleg jó arcok is voltak. Bár hozzáteszem, Axl Rose kivételével a mai napig jó arcnak tartom őket. Axl-ből azonban borzalmasan kiábrándultam a késések és a nagyképű, pökhendi dolgai miatt. Ha megnézem egy régi fotóját vagy felvételét, egy nagyon szimpatikus, vékony srác köszön róluk vissza, akiből aztán mára egy rémesen ellenszenves, visszataszító figurává sikerült fejlődnie. Bár bizonyára nem szabadna ilyeneket mondanom valakire, akivel soha életemben nem találkoztam... A zenéjük azonban, ahogy mondtam, korszakalkotó volt.

A lemez megjelenéséhez képest némi csúszással, ha jól emlékszem, valamikor 1989-ben ismerkedtem meg az Appetite For Destructionnel. Valamelyik ismerősnek volt MTV-je, ott láttunk tőlük egy videóklipet, és azonnal bejött a zene. Mi nem a szokványos magyar rockzenei életből jöttünk, hanem a Fekete Lyukból és környékéről, éppen ezért ki is maradtunk a magyar metalból, nem nagyon hallgattuk az akkortájt futó csapatokat. Amikor azonban megismertem a Guns N' Rosest, egyből azt mondtam: na, ez az, így kell rockzenét csinálni! Előtte nem is nagyon hallottunk ilyen stílusú muzsikát. Ha nincs a Guns, alighanem a Sex Action sem lett volna az, ami lett. Az egyik legnagyobb hatással gyakorolták ránk zeneileg, arról nem is beszélve, milyen jó fazonok voltak! Ami a későbbieket illeti, mindig az első albumot tartottam korszakalkotónak, de a Use Your Illusion lemezekkel sem volt soha bajom. Sőt, a Sex Actionnel továbbra is követtük őket, hiszen ha a Gunsnál beférnek a színpadon a vokalista lányok, akkor nálunk miért ne? Ezen kívül az első személyre szabott gitárom – amit Medgyesi Tibivel csináltattam '92-ben, és a mai napig is használom stúdiógitárként – Izzy Stradlin hangszerének mintájára készült, mivel őt nagyon szerettem. Slash játéka pedig a mai napig magával ragad, még most is ő az egyik kedvenc gitárosom. Egyébként nem a Guns első felállása volt a kedvencem, hanem az, mikor Matt Sorum lett a dobos, mivel őt a The Cult miatt eleve imádtam. Hogy őszinte legyek, a legkevésbé mindig is Axlt szerettem, már ha szabad ilyet mondani, és a 2006-os koncertet, amikor felléphettünk előttük, elég nagy csalódásként éltem meg. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, hiszen nagyon jó volt egy arénás bulin a Guns N' Roses előtt játszani, de ez így azért mégsem volt ugyanaz. A primadonnáskodása miatt teljesen ki is ábrándultam Axl-ből, és később a Chinese Democracy sem váltotta be a reményeimet. Az Appetite viszont a mai napig az egyik legkedvesebb lemezem. Úgy vagyok vele, mint a többi hasonló, régi nagy kedvenccel, például a The Missionnel vagy a New Model Armyval. Azokat sem hallgatom állandóan, hiszen már nem ezek a mindennapjaim zenéi, de amikor valahol felhangzanak, mindig roppant kellemes érzés jár át. A régi időkre emlékeztetnek ezek a muzsikák... A szívem csücske mind!

Hangyássy László (Zorall)

A Paradise City volt az első dal, amit hallottam a Guns N' Rosestól, méghozzá ha jól emlékszem, a Headbanger's Ballban, amikor orrba-szájba ezt játszották. A '80-as években elsősorban a Bon Jovi és a Europe kis könnyed zenéje jelentette a hard rockot a nagyközönség számára, ezekhez képest a Guns üdítő frissességet hozott az évtized végére. Észveszejtően el is kezdtük majmolni őket! (nevet) A Sing Singben nagyjából egy időben kezdtük el hallgatni a zenekart a Mötley Crüe-vel, az L.A. Gunsszal meg a Vainnel, és mindegyikből próbáltunk egy kicsit magunkba szívni. Akkoriban még teljesen más idők jártak, hiszen nem volt internet, és nem üthetted be azonnal a YouTube-on egy adott zenekar nevét. Meg kellett szerezni a zenéket, amit pedig sikerült megkaparintanod, azt utána próbáltad teljesen magadévá tenni. Ma minden elérhető, minden felületesebb, nem akkora kincs a zene... '92-ben én is ott voltam a Népstadionban a Guns koncerten, veszett jó buli volt, a 2006-os pesti fellépésén azonban borzalmasan kiábrándultam Axl Rose-ból. Az egész a három órás késéssel kezdődött, de úgy voltam vele, hogy ha már kifizettem a jegyet, akkor megvárom. Aztán maga a produkció is elég halovány volt... Ezeket a hangokat sajnos nem lehet megőrizni egy bizonyos életkor felett. Ha ma meghallom az Appetite For Destruction valamelyik dalát, abszolút a lázadás jut róla eszembe. Ami egy adott időszakban zseniálisnak tűnik, a saját idejéből kiragadva, tíz-húsz-huszonöt év távlatából sokszor nem állja ki az idők próbáját, azokra a nótákra azonban most is csak azt tudom mondani, hogy iszonyatosan jók. És persze a Guns N' Roses-nál nemcsak a zene volt jó, hiszen az önmagában még nem elég a sikerhez, ha egy dalt zseniálisan összeraksz. Náluk azonban minden összepasszolt: a zene, az arcok, az imázs. Tízévente egyszer fordul talán elő, hogy felbukkanjon egy ilyen csapat.

1988, gimnáziumi osztálykirándulás Toszkánába, ahol a fogadó diákok között két „metallaro" is van. Első körben még csak azt csodáljuk, hogy rendes bőr motorosdzsekiben járnak, eredeti felvarrókkal, aztán felfigyelünk egy pólóra is, amin valami Guns N' Roses felirat áll. Ők meg kérdezgetik, hogy hát milyen rockerek vagyunk mi, hogy nem ismerjük a Welcome To The Jungle-t? Na igen, szegény kis kelet-európaiak, ott biztos még áram sincs, nemhogy amerikai lemezek. Úgyhogy akkor gyorsan másoljuk nekik fel kazettára és adjuk oda örökbe. Köszönjük! A fertőzés ezzel meg is volna, a soron következő Liest és Use Your Illusionöket meg már beszerezzük itthon. A koncertélmény is megadatik 1992-ben Sevillában, ahol a kelet-európai rocker fél évig tányérokat mosogat és krumplit pucol akkoriban, és már-már úgy tűnik, hogy a Guns N' Roses-kollekció és -élményanyag ezzel komplettírozva és kipipálva, de idővel kiderül, hogy mégsem. Bő évtizeddel később, 2004 táján, már a Superbutt-tal Franciaországban turnézva az ottani szervező-barátok mesélik, hogy foglalkoznak egy kis amerikai zenekarral is, valami gitárhős játszik benne, furcsa, jetiláb formájú hangszerrel. Mutatták neki a mi lemezeinket, szerette, nekünk az övéit, mi is. Mivel soha nem vagyunk egyszerre egy helyen, jobb híján a szervező-barátok strasbourgi konyhájában kezdünk el üzengetni egymásnak viccből, a falra ragasztott papírlapokon: „legközelebb mosogassatok el szebben, hülye amerikaiak", és „hagyjatok nekünk legalább egy liter tejet, buta magyarok", satöbbi. Valamikor majd kellene együtt is turnézni, de ahogy lenni szokott, szép lassan feledésbe merül az ügy. Aztán megint pár év múlva 2006-ban, háromórás várakozás után ott állok tízezredmagammal a Sportarénában, fogalmam sincs, hogy kikből áll az aktuális GN'R felállás, nem is izgat különösebben, amíg Axl Rose egyszer ki nem mutat jobbra: „Mr. Ron Thal, or better known as Mr. Bumblefoot!" Tessék?! Hogy ő, itt??? Ez a csávó, akivel mi a konyhafalon leveleztünk? Aha... Hát, akkor ezek szerint egy darabig nem érdemes tervezgetni a közös turnét. Sebaj, majd egyszer, addig meg marad a kedves sztori, „röpke találkozásaink a világhírrel" cím alatt...

A Guns N' Roses volt az első rockzene, ami megfogott, tehát elmondható, hogy az egyik, vagy talán a legmeghatározóbb zenekar az életemben. Tízéves voltam, amikor kijött a Terminator 2 és vele együtt a You Could Be Mine, és lerobbantotta a fejemet. Természetesen azonnal elkezdtem nyaggatni édesanyámat, hogy néhány jó jegyért cserébe kapjak további GN'R lemezeket. Kevés olyan album létezik, ami elejétől végéig 10 pontos, de az Appetite For Destruction ilyen. Ha valaki esetleg nem értené, miért volt ilyen nagy felhajtás a zenekar körül, akkor azt mondom, hogy egy ilyen nyitólemez után ez elkerülhetetlen. Bár technikailag és stílusában picit már elavultnak számít, de az album huszonöt év távlatából is megállja a helyét. Sajnálom, hogy Axl és Slash azóta sem találják a közös nevezőt, de akik ilyen hőfokon izzanak és ilyen magasra jutnak, azoknál ez sokszor elkerülhetetlen. Az új dolgaikat is szívesen hallgatom, de sajnos ezek jócskán elmaradnak a korábbi teljesítményeiktől. Az új zenéikben egyszemélyes produkciókat hallok, amik nagyon jók, de nem érnek fel azzal, amikor ezek a zsenik képesek voltak közösen alkotni, és ezt még azzal is megfejelték, hogy a szakma legjobb producerei segítették a munkájukat. Nyilván az is hozzájárult a korai évek sikereihez, hogy fiatalabbak, vadabbak és elszántabbak voltak. Sokan pózörségnek tartják a viselkedésüket, ezzel szemben én azt gondolom, hogy durván jó előadók. Ezt a zenét így kellett akkoriban megjeleníteni vizuálisan. Szeretném azt is, ha legalább még egy turnéra összeállnának. Sokan mondják, hogy nincs rá szükségük, a „kamubarátkozás" pedig hiteltelen lenne, de én azt gondolom, hogy a rajongók és a zenekar öröksége megérdemelne egy ilyen tiszteletadást. Pláne, hogy még huszonöt év után is fontosak az alkotásaik.

Barbaró Attila (Junkies, Zorall)

Amikor először láttam a Gunst az MTV-n, azért figyeltem fel rájuk, mert mások voltak, mint az akkoriban általam kedvelt zenekarok. Fekete gitáros? A másik meg mintha a '60-as évekből csöppent volna ide? Az énekesnek milyen fura, erőteljes hangja van! Hogy lehet így énekelni? És az a fehér bőrszerkó fehér veszkóval, meg az a fejkendő, az a mozgás, a tök egyedi hangzású zene, és az őrület, ami körülveszi őket, ez nagyon ROCK AND ROLL! Kik ezek a srácok? Kábé ez volt az első reakcióm, és el is kezdtem utánanézni a csapatnak, mert nagyon felcsigázták az érdeklődésemet. Aztán voltam egy stadionkoncerten, ahol a buli kezdete előtt ők szóltak magnóról a hangfalakból: az Appetite For Destruction. Tök furcsa volt nekem a zenéjük első hallásra, de tudtam, hogy ezt azonnal meg kell szereznem. Egy barátom kölcsönadta bakeliten, tök jó volt a borítója (az eredeti festményes), azonnal átvettem kazira, és elkezdtem hallgatni. Nem az a fajta zene volt, ami egyből tetszik, aztán három hallgatás után megunom. Ezt akárhányszor hallgattam, mindig találtam rajta valami érdekeset. Lenyűgözött, ahogy kiegészíti egymást a két gitár, a basszus és a dob precíz összjátéka, Axl tök egyedi éneke, a dalok, amik kivétel nélkül mind nagyon ütősek voltak, és az egész zenekar imidzse: az, hogy mind különböző fazonok, mégis egységet alkotnak. Teljesen a hatásuk alá kerültem. Még a hajamat is bedaueroltattam, a Jack Daniel's-t is megkóstoltam, és piros Marlborót kezdtem szívni. Elkezdtem leszedni a gitártémákat is, szóval tagadhatatlanul nagy seggberúgás volt ez nekem, ami a zenészi pálya, a rock'n'roll életforma felé taszított, és arra ösztönzött, hogy én is összehozzak egy zenekart. Az Appetite nem véletlenül lett klasszikus, szerintem jó, ha tízévente akad ehhez fogható lemez. Sajnos ezt a teljesítményt már nem is tudták túlszárnyalni. A dupla lemez nem volt rossz, de visszavett egy kicsit az irántuk érzett rajongásomból a körülöttük kialakult túlzott felhajtás, az, hogy már a diszkókban is ők szóltak. De az Appetite lemezt még manapság is szívesen rakom be néha a discmanembe. Amikor a Zorall a Velver Revolver előtt játszott, személyesen is találkoztam Duff-fal és Slash-sel. Egyszer csak ott állt előttem a két srác a poszterről, nem is nagyon tudtam mást mondani nekik, csak annyit, hogy helló...

1987-ben költöztem fel Kecskemétről Budapestre, pont abban az évben, amikor az Appetite For Destruction megjelent. Huszonegy-huszonkét éves voltam, és kinyílt előttem a világ: elkezdtem klubokba járni, és rengeteg új zenével ismerkedtem meg ezekben az években. Az MTV-ről is folyamatosan vettük fel a klipeket, a mai napig megvannak ezek a válogatásaim. És természetesen ott figyelnek rajtuk a Guns N' Roses videók is. Nekem sosem volt igazán a világom a Guns, a dalaikat sem játszottam soha, bár mindhárom magyar tribute zenekarnak segítettem már kontaktokkal külföldi koncertlehetőségekhez jutni, és a KISS Forever Banddel is sokat játszunk kint Guns emlékcsapatokkal. Szóval kimondott Guns N' Roses rajongó sosem voltam, de jött velem szembe ez a pofátlanul nyers rock'n'roll zenekar, és egyszerűen nem lehetett megkerülni őket. Sem Axl hangja, sem a kinézetük nem volt az esetem, de muszáj volt rájuk odafigyelni, mert az egész rockbizniszt alapjaiban rengették meg. Ennek több oka is volt: egyrészt az Appetite-on ott voltak azok a bizonyos nagyon-nagyon jó dalok, amiket a mai napig műsoron tartanak, és az összes emlékzenekar is játssza őket, annyira ütősek. A másik tényező pedig az emblematikus figurák jelenléte. Axl Rose és Slash a rockzene meghatározó párosai közé tartoztak, akárcsak a Lennon – McCartney duó, Mick Jagger és Keith Richards, vagy a Stanley – Simmons kettős. Duff meg Izzy is tök jó fazonok voltak, de Axl és Slash egyszerűen annyira meghatározó kisugárzással bírt, amire egyből rákattantak az emberek. Az Appetite-ra tényleg az a szó illik leginkább, hogy megkerülhetetlen.

Annak idején még Amerikából kaptam meg az Appetite For Destructiont és a Liest, méghozzá egy kazettán a kettőt. Nagyon tetszett, mert tök új volt. Akkoriban a Dance nevű glames, sleaze-es zenekarban doboltam, és még kerestem önmagam. A Guns N' Roses adta az első löketet a maga nyersebb zenéjével ahhoz, hogy dirtysebbre vegyem a figurát, aztán amikor később megismertem a Zodiac Mindwarpot meg a Circus Of Powert, már egyértelmű volt, mit akarok csinálni. És ugye akkoriban még Axl is jó fejnek tűnt... Arról, hogy mennyire nem az, 2006-ban személyesen is meggyőződhettem, amikor mi játszottunk előzenekarként a Sex Actionnel az Arénában. Eleve az is kemény volt, hogy egy milánói buliról esett be Budapestre több órás késéssel, miközben a zenekara már beállt és őt várta, és akkor is olyan állapotban volt, hogy percenként kellett mennie az oxigénsátorba. Próbáltak rávenni minket, hogy játsszunk hosszabban, de nem akartuk vállalni ebben a helyzetben. Akkor jöttünk rá, hogy a többiek voltak a jó arcok, nem pedig Axl... Slash is egy jó forma, de Steven Adler is, aki a saját csapatával koncertezett a Wigwamban, és nagyon kedves volt. Őt ugye a drog miatt tették ki a zenekarból, miközben a többiek még nála is nagyobb drogosok voltak – na, ez is egy vicc... Ami a Guns N' Roses hatását illeti, nekem az előbb említett csapatok már jobban tetszettek, mert mindig is a periférikusabb zenékhez vonzódtam, a Guns pedig nem volt annyira zúzda, és nagy divat lett szeretni is őket. Az persze nem véletlen, mi válik nagyon populárissá, és mi marad rétegzene, ez valószínűleg célzott is. De nagyon komoly hatásuk volt, ezt el kell ismerni, még ha ma már nem is hallgatom őket, ellentétben mondjuk a Zodiac-kal, a Culttal, a Circus Of Powerrel vagy akár az olyan régi punkcsapatokkal, mint például a GBH. A feleségem szereti őket inkább, bár neki sem a kedvence a Guns.

Szőke „Szösző" Gábor (The Joystix)

Az a kérdés, mit jelentett nekem az Appetite For Destruction lemez meg a Guns N' Roses? Biztos meg fognak ezért szólni, mivel itthon az úgymond „igazi rock'n'rollerek" nagy többsége ettől a lemeztől élvez a gatyájába már huszonöt éve, de a válaszom elég egyszerű: nem sokat. Szerintem öt középszerű zenész közepes dalairól van szó egy zseniális PR-teammel megtámogatva – olyannal, akik képesek voltak elhitetni a '90-es évek elején a hatéves kisiskolástól a huszonéves szimatszatyros rockerig mindenkivel, hogy ezek az arcok fingták a passzátszelet. Ezek a szakemberek olyan jól dolgoztak, hogy habár az anyazenekar szinte nem is létezik körülbelül húsz éve, az ex-tagok pedig erősen megkérdőjelezhető minőségű lemezeket csinálnak az aktuális bandáikkal, még mindig ők a téma a hard rock színtéren. Az a tény, hogy a '90-es évek elején az összes mainstream médiából ők folytak még itthon is, körülbelül annyira tette izgalmassá, illetve vagánnyá a bandát számomra, mint mondjuk Dr. Albant. A kígyózás, a virsli a bringás gatyóban, a soha véget nem érő, céltalan gitárszólók, Axl Rose idegesítő énekhangja, illetve „szimpatikus" személyisége, a kitalált műbalhék meg a többi... Hát, nem tudom, engem mindez soha nem ragadott magával. Hallgattam a lemezeiket, próbáltam megszeretni ezeket, de sajnos nem igazán ment. Természetesen nem azt mondom, hogy az Appetite rossz lemez, de nekem valahogy sokkal jobban bejöttek az akkori korszak olyan hasonló stílusban utazó amerikai bandái, mint a Vain, a Mötley Crüe vagy a Faster Pussycat. Azóta meg – köszönhetően részben az itthoni imitátor-dömpingnek, illetve a fent elmondottaknak – a Guns N' Rosesszal, annak egykori, illetve jelenlegi tagjaival – kivéve Izzyt –, illetve azok különböző formációival a világból ki lehet üldözni. Sorry!

Schmiedl Tamás (Moby Dick)

Az Appetite For Destruction lemez megjelenése idején és az azt követő első évben nem hiszem, hogy túl sokan ismerhették még a Gunst Magyarországon. Egy hihetetlen gyors áttörésnek a története ez, amihez hasonló is kevés van. Én kábé a lemez megjelenése után egy évvel láttam az osztrák tévében a Paradise City dal koncertvideóját, a gigastadionnyi hullámzó tömeget, és hitetlenkedve, ámulattal néztem, hogy ki a fene lehet ez a zenekar. Elég tájékozottnak gondoltam magamat zenei téren, és egyszerűen nem értettem, miképp lehetséges, hogy én erről a zenekarról még csak nem is hallottam. Nem ez volt a kedvenc stílusom, de olyasmi, ami szinte mindenkinek bejön, akinek valami köze is van a rockhoz. Aztán nem kellett sokáig várni, ha lassabban is, de beszivárogtak Európába, rövidesen a csapból is a Guns folyt. A Use Your Illusion dupla CD-t meg is vettem és sokat hallgattam akkoriban (még ma is), na meg a Népstadionban is ott voltam.

Köteles Leander (Leander Rising)

Megmondom őszintén, én a Gunst csak a balladái miatt szerettem, viszont azok miatt nagyon! Amit pedig Slash az Estangedben leszólózik, az nekem mindig is etalon marad. Tudta, mikor mennyi kell, hogy a kevesebb több, és a nyújtások is tökéletesek. Kiváló zenekar – kár az utolsó lemezért! (nevet)

Warrel Dane (Sanctuary, Nevermore)

Az Appetite For Destruction mindent újra beindított, amit csak szerettem a színtiszta rockzenében. Emlékszem, akkoriban egy bulin minden csaj a Guns N' Rosest akarta hallgatni, a srácok pedig az új Megadeth-t, én viszont mindkettőt szerettem. A mai Guns N' Roses ehhez képest igencsak halovány, de hát ez már igazából Axl Rose szólócsapata. A tagok közül Duff-fal találkoztam is, és nagyon jó arc volt.

 A Shock! stáb személyes Guns N' Roses visszaemlékezéseit itt olvashatod.