Shock!

Nem nagyon lehetett előre megtippelni, hányan lesznek ezen a koncerten, de végül azoknak lett igazuk, akik azt mondták, a teltház semmiképpen sem fog összejönni. Hiába, az a 9 ezer forint nagyon húzós jegyár, főleg ebben a nagy dömpingben, és azért valljuk be, a Velvet Revolver tavalyi lemeze nem döntötte le egységesen a közönséget a lábáról. Így aztán bármennyire is él még Magyarországon a Guns N’Roses legendája, sokan mégis úgy döntöttek, hogy inkább otthon maradnak. A nézőszám azért nem volt ciki, olyan 3 ezren gyűlhettünk össze a PeCsa szabadterén: ez egy bő félházat jelent, ám mivel az emberek arányosan oszlottak el a placcon, annyira nem volt feltűnő.

Mondanom sem kell, hogy ezerszer inkább megnéztem volna a Velvet Revolver előtt mondjuk a Backyard Babiest, a Hardcore Superstart vagy a pont most újjáalakult Buckcherryt, mint a Zorallt, de még a hazai csapatok közül is kismillió passzolt volna ide sokkal jobban. Szaszáék koncepciója - külföldi rockklasszikusok és magyar örökzöldek összevegyítése - a maga nemében zseniálisan eredeti, de a megvalósítást valahogy sosem éreztem ütősnek, és most sem tudtam rájuk hangolódni. Kicsit olyan egyszer elsülő poén ez a dolog, nekem legalábbis biztosan. Szasza ugyanakkor hozta a maga szórakoztató formáját, és nem állítom, hogy a Dirty Black Summer és a Valami véget ért mixe hallatán nem vigyorodtam el. Elöl volt amúgy beindulás, de úgy vettem észre, a többség inkább csak szolidan bólogatott és türelmesen várta Slashéket.

A Velvet Revolver sikere a tagok múltja miatt jóformán előre programozott volt, ennek ellenére sokak várakozásainak nem felelt meg a Contraband album. A koncert ugyanígy megosztotta a jelenlévőket, sima nézőket és kritikusokat egyaránt. Az biztos, hogy aki Guns nosztalgiashowt várt Adler’s Appetite-módra, annak csalódottan kellett távoznia, de hát az ilyen magára vessen. 2005-öt írunk, ez pedig már egy másik történet - amíg Axl barátunk legyekre lövöldöz valamelyik luxusvillája mélyén, Slashnek, Duffnak és Matt Sorumnak legalább volt bátorsága belekezdeni egy totálisan új fejezetbe. Ennyit erről.

A zenekar a Sucker Train Blues-zal robbant a színpadra, és fokozatosan pörgették fel a motort. Nem vagyok különösebben érzelgős vagy nosztalgiázós típus, de nem tagadom, ritkán tapasztalt jó érzés volt látni Slasht, amint a húrok közé csap, a szálkásra gyúrt Duffot, amint jellegzetes mozgásával, térdére lógatott basszusgitárjával végiglohol a színpadon és Matt Sorumot is, amint összeszorított fogakkal veri a dobokat. A nagy kérdés persze az volt, miként állja majd meg a helyét a fronton a három ex-Gunner és újdonsült társuk, az itt is inkább a háttérbe húzódó Dave Kushner mellett Scott Weiland. A válasz: remekül. Persze megint csak azt tudom mondani, hogy aki Axl Rose-t várta, annak óhatatlanul csalódnia kellett, de nekem egy pillanatig sem volt furcsa érzésem, amint a Stone Temple Pilots szúnyogtestű, bőrsapkás glamsterré transzformálódott egykori kockásinges, rózsaszín hajú heroinbűvészét figyeltem. Weiland nem énekelt tökéletesen, de a lelkét is kitette a színpadon, és ezt bizony azoknak is el kellene ismerniük, akik folyamatosan dobálják rá a sarat, miközben egyszer sem vették a fáradságot ahhoz, hogy rendesen beleássák magukat a Contrabandbe.

Slash többek szerint is rosszul nézett ki, ami nekem nem tűnt fel; az elején kissé visszafogottabb volt, de úgy középtájtól fogva megélénkült, pörgött, végigrohant a színpadon háttal, egyszóval hozta legendás mozgáskultúráját, de ugyanígy tett Duff is, Weiland pedig tényleg megállíthatatlanul hajtotta magát a deszkákon. A zenekar tehát kifejezetten kiugró formában volt. A hangzásról ugyanezt sajnos nem tudom elmondani. Eleve meglehetősen halkan szólt a cucc, ami még a kisebb gond, a nagyobb probléma a gitárok titkosításában rejlett. Slash hangszerparkját - jóformán dalonként cserélgette a hathúrosokat - még úgy-ahogy lehetett hallani, Kushnert viszont csak sejtettem a koncert nagy részében, és ez így azért nem volt az igazi… Ha már ott küzd a színpadon fent öt fickó, akik ismét irgalmatlanul megmutatják, hogy mi az a rock’n’roll - mert ezt tették -, akkor ahhoz megfelelő sound is szükségeltetne.

A hangulat ettől függetlenül kimondottan jó volt, noha nyilvánvalónak tűnt, hogy a megjelentek jelentős része életében nem hallotta a Contrabandet, márpedig itt ez volt terítéken. A lemez két számomra legjobb témáját, a Headspace-Superhuman kettőst már az elején elsütötték, de így élőben még a kevésbé ütős témák is átjöttek. Tekintve, hogy a közönség egy tekintélyes hányada nem ismerte a lemezt, egy cseppet sem volt meglepő, hogy egyértelműen a sikernóta Fall To Pieces aratta a legnagyobb tetszést a sajátok közül, de az igazi felhördülés azért az It’s So Easy bőgőhangjainál következett. Nekem személy szerint nem volt bajom azzal, ahogy Weiland énekelte a számot, de azért az utána következő Sex Type Thingnél pörgött csak fel igazán az énekes - kár, hogy ezt a közönség nagy része láthatóan szintén nem ismerte, ahogy a másik STP témát sem. Hiába, Weiland eredeti bandája Európában inkább csak kultuszcsapat volt, mint valódi sztárzenekar. Az viszont, hogy az első ráadásként, Slash által cilinderben elnyomott Wish You Were Here feldolgozást méla kussolás fogadta a nézőtéren, kimondottan ciki volt, és láthatóan még maga a zenekar is megütközött rajta egy cseppet. A Mr. Brownstone szintén óriási ovációt váltott ki - bár ezt annyira nem csípte el Scott -, a programot pedig a Slither zárta. Érdekes módon utóbbinál volt a legpocsékabb a hangzás, a szóló után volt kábé fél perc, amikor egyik gitárt sem lehetett hallani.

A több oldalról tehát nem túl ideális körülmények ellenére a Velvet Revolver bizonyított, és aki nem prekoncepciókkal felvértezve jött el, hogy aztán másfél órán keresztül karbafont kézzel bámuljon maga elé és méltatlankodjon, amiért Duffék nem játszanak három és fél órás Guns programot, az alighanem látta: ezek az arcok még mindig nagyon tudják, milyennek kell lennie egy koncertnek. Szóval én azt mondom, a mocskos zeneipar és a hibbant vörösfejű által közösen kinyiffantott eredeti Guns N’Roses nyugodjon békében - az a múlt. Végérvényesen. Erre ez az este volt a legékesebb bizonyíték. Hogy ezt ki mennyire tudja megemészteni, az természetesen már más lapra tartozik.