A brit Architects érdekes banda. Bár alapvetően a metalcore-vitrinbe lehetne őket bepakolni, mégis már a kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek a változatosságra, és aztán erre minden egyes lemezüknél rá is tettek egy lapáttal. Hol a matekozást (Nightmares), hol a durvulatot (Ruins), hol pedig a dallamosságot (The Classic Symptoms Of A Broken Spirit) részesítették előnyben, hogy csak néhány albumot említsünk, de mindeközben a metalcore-os, erősen riffközpontú alapokhoz is hűek tudtak maradni. Ha nagyon kritikusan, szúrós szemmel akarjuk nézni most már két évtizedre rúgó ténykedésüket, akkor azért húzható egy ha nem is erőteljes, de azért határozott vonal a dallamosodás irányába.
Az új lemezzel sincs ez annyira másként, bár azért kellően sokszínű is lett ahhoz, hogy ne vádolhassuk kiszámíthatósággal, vagy legalábbis ne nagyon. Haladnak a korral a fiúk, na. Ugyanakkor, amikor feltettem a sparheltre az új bakelitjüket, és elindult a nyitó Elegy, egy pillanatra azt hittem, visszaszédültem az időben egészen egy 2000-es évek eleji Linkin Park-albumig. Sam Carter eleve képes megtévesztésig benningtonosan énekelni, de itt, az első bő perc tényleg tiszta LP. Aztán persze beindul a dara, és gyorsan elkanyarodunk core-osabb irányba.
Az Elegy tehát egész pofásan indítja be az albumot, a beszédes című Whiplash pedig még tovább is fokozza a pofozkodást, jóféle groove-os alapra köpködi oda Adam Christianson a marcona riffeket, és Carter dallamai is egész jól ülnek ezen a húzós vonaton. Az van a mai (mindenkori?) Architectsszel, hogy a dallamosodásért szerintem itt elsősorban a frontember a felelős. Jó példa erre a Blackhole, ami egy egészen fémes darab, príma szaggatásokkal, néhol szinte old school hangulata van, de Carter az énektémáival egy fogyaszthatóbb irányba viszi, ami nem rossz dolog, csak puszta tény.
Visszatér a Linkin Park szelleme az Everything Endsben, viszont ha ilyesmit játszanának ma Shinodáék, még akár szívesen is hallgatnám őket. Érdekes kis szösszenet az elektronikával megbolygatott, HC-s Brain Dead, bár az is igaz, hogy különösképp nem mozgatott meg. Ha már kísértetek: az Evil Eyes tiszta Deftones. Rendben, ez túlzás, mert van itt például egy olyan szaggatott, roppant hatásos kiállás vagy nem is tudom, micsoda, meg egyéb részletek is még, amik mondjuk Chino Morenóéktól teljesen idegenek lennének, de akkor is, állítom, Deftones nélkül ez a dal egészen másmilyen lett volna. Egyébként, nem lábjegyzetelt lábjegyzetben megjegyezném, hogy mostanság a fiatal(abb) bandák körében mintha három „régi nagy″ zenekar jelentené a fő hatást: a már említett Deftoneson kívül ide sorolnám a Nine Inch Nailst, illetve az ugyan nem annyira nagyöreg, de mégis meghatározó Gojirát.
Visszatérve a lemezhez. Van itt slágerbomba a Landmines képében meg Amira Elfekyvel előadott Judgement Day, ami nálam az album egyik fénypontja, és még egészen Bad Omens-es is. Kellemes, féllírai húrokat penget a Broken Mirror, de ennyi, kellemes, ennél nem több, viszont a Curse már egy más téma, benne van mindaz, ami ma az Architects, éles késsel felszabdalt hangtömbök, modern vagy altermetalos dallamok, vagyis pozitív kicsengés, egyedül a régi időkre jellemző technikázás marad el. A záró két nóta közül a Seeing Red ismét csak a Linkin Park-rajongók szívét dobogtathatja meg, a Chandelier meg azokét, akik nagy kanállal tömték magukba a legutóbbi Bad Omens-lemezt.
A hangzás pont olyan, amilyet ettől a húsz éves, tizenegy lemezzel bíró és a mainstreamtől meg slágerességtől sem idegenkedő zenekartól elvárnánk. Jól dörren, főként az ének került előtérbe, így is jelezve, ki ennek az albumnak és úgy általában véve ennek a bandának a fókusza. Nagyon profi anyag, jó hallgatni, erőteljesen 2025-ös produkció minden téren, az év végi listán meg ott a helye.
Hozzászólások