Shock!

Február 7-én jelent meg a Dream Theater új nagylemeze, a Parasomnia. Az album több szempontból is fontos mérföldkő a New York-i progresszív metálosok karrierjében: egyfelől ez az első sorlemezük a negyvenéves jubileum után, a másik oldalról pedig több mint másfél évtized óta ezen dobol először ismét Mike Portnoy. Az ősszel Magyarországon is újból fellépett csapatból az interjút egyébként viszonylag ritkán adó basszusgitárossal, John Myunggal beszélgettünk.

Hogyan értékeled a Parasomnia albumot?

Nagyon izgatott vagyok a lemezmegjelenés miatt. A Parasomnia egy remek album lett, amit az eredeti dobosunkkal, Mike Portnoyjal írtunk. Azt gondolom, akkor volt a legerősebb a banda, amikor ő is velünk volt, és az a bizonyos kémia is ekkor működött a legjobban. Szóval jó volt újra megtapasztalni ezt az erőt, és ott folytatni, ahol anno abbahagytuk. És azt hiszem, amikor meghallgatják majd a rajongók a lemezt, érteni fogják, miről beszélek.

Könnyű volt újra együtt dolgozni Mike-kal?

Abszolút, olyan volt, mint a régi időkben. Valahogy úgy éreztük, írnunk kell egy lemezt, ami visszatér a régi dolgainkhoz, de mégis friss, mai formában. Nagyon üdítő volt az egész folyamat, és végül született is belőle néhány kifejezetten érdekes dal is. Amihez persze kellett a zenekar minden tagjának hozzájárulása, mert mindannyian kicsit más forrásokból merítünk, más nézőpontból állunk a dalszerzéshez. De amikor mindez összekeveredik, az igazán nagyszerű érzés. Mikor kész volt egy dal, meghallgattuk, és rögtön neki is akartunk állni a következőnek, annyira pezsdítő volt az egész. Az egyes dalok hossza is eléggé változó. A Dream Theater-lemezeken általában rövidebb és hosszabb, epikus típusú számok is vannak, és szerintem ez egy jó képlet. A rajongók egyébként is ezt várják el tőlünk. Nem csak rövid dalokat akarnak hallani, mindig ott kell lennie az eposzoknak is. Amúgy most minden nagyon gyorsan is történt. Tavaly február 7-én lementünk a stúdióba, hogy megírjuk a lemezt, idén február 7-én pedig meg is jelent. Szóval sok minden történt tizenkét hónap alatt. Valójában hihetetlen volt. De úgy érzem, most nagyon együtt vagyunk; jókor és jó helyen.

Technikailag hogy születtek a dalok? Közösen jammeltetek vagy valaki hozott egy ötletet és azután ezt dolgoztátok ki?

Mindig azzal kezdődik, hogy valakinek eszébe jut egy ötlet, általában gitáron. Legtöbször John játszik valamit, majd mi reagálunk rá, elkezdjük fejleszteni, meg persze vitatkozni a részekről, és az a nagyszerű, hogy mindenki beleszól a dologba. Persze nem mindig van mindenki jelen fizikailag, hiszen James sokszor nem repül át hozzánk a próbákra. De Zoomon keresztül ő is mindig csatlakozik, szóval majdnem olyan, mintha ő is a próbateremben lenne. Ez az egyik csodálatos dolog a technológiában, hogy áthidalja a távolságokat. Jó hallani mindenki véleményét, mert ha például egyikünk megkérdőjelez valamit, az lehet, hogy másokban is elindít valamit, új ötletek jutnak róla eszünkbe. Szóval a dalszerzési szakasz nagyszerű, intenzív időszak. És aztán ott van a saját hangmérnökünk, aki szintén rengeteget segít a teljes munkafázisban. Egyszerűen elképesztő volt most a tempó: azt hiszem, az egyik dolog, amit a technológia lehetővé tett számunkra, hogy felgyorsult a kreativitásunk üteme.

Említetted, hogy vannak azért viták.

Nyilván vannak nézeteltérések, viták, de ezek szerencsére nem szoktak veszekedéssé fajulni. Persze minden zenekarba kell valaki, akié a döntő szó, és nálunk ez John, aki nagyon jó ebben. Olyan, mint egy vezető. Ha válaszút előtt állunk, ő hozza a végső döntést. Megtaláltuk a módját, hogyan tudunk igazán jól együttműködni, ami nagyon fontos.

Mindenki nagyon izgatott volt, amikor kiderült, hogy Mike Portnoy visszatér a bandába. Viszont nem igazán lehetett tudni semmit az előzményekről. Tudnál mondani valamit arról, hogy történt a dolog?

Nos, azt hiszem, Mike haza akart jönni. Elkezdett beszélgetni az egyikünkkel, amiből végül egy zenekari találkozó lett. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mindannyian vissza akarunk térni abba az időszakba, amikor a legjobbak voltunk együtt. És ez tényleg jobb így mindenkinek: nekünk, a rajongóknak, és a zenekarnak is. Nagyon hálás vagyok, hogy így alakult.

Mike Mangininek azért elég nehéz lehetett ezt megmondani...

Igen. Az ilyesmi soha nem könnyű, de Mike nagyon jól viselte. Ő is csodálatos dobos, aki minden tiszteletet megérdemel, hiszen mindent beleadott a velünk töltött évekbe. Nagyon hálás vagyok, hogy együtt zenélhettem vele. Ám a dolgok megváltoztak, az útjaink különváltak, de úgy gondolom, hogy végül mindenki számára ez volt a legjobb döntés.

Beszéljünk akkor az új lemezről, amiknek a címe Parasomnia és különféle alvási rendellenességekkel foglalkozik! Jól gondolom, hogy konceptalbum született?

Nos, a maga módján az, mert sajátja egy lírai irányvonal, ami álomszerű élményekből fakad. Olyasmi, mint egy darab a Dream Theater névre. A dalszövegek is az álomfejtés témájával foglalkoznak, az alternatív álomállapottal, valamint azokkal a dolgokkal, amelyeket az emberek ebben az állapotban tapasztalnak meg, és hogy mindez miben különbözik a mindennapi valóságtól. Én magam nem írtam dalszöveget a lemezre, mert ugyan próbáltam, de úgy éreztem, valahol máshol járnak a gondolataim. Szóval próbálkoztam szövegírással, de most valahogy nem jött össze. De lehet, hogy az ötleteim majd a következő lemezen felbukkannak.

Van köztetek bárki, akinek van személyes tapasztalata az alvási rendellenességekkel, alvási paralízissel?

Nem igazán. Úgy értem, mindannyiunknak vannak persze álmai, de inkább csak elengedtük a képzeletünket. Végeztünk azért némi kutatómunkát, olvastunk pár könyvet a témában, és találkoztunk pár igazán fura sztorival is. Az emberek tényleg nagyon durva dolgokon mennek néha keresztül. Ez egy igazán elgondolkodtató téma, ami ráadásul passzol is a zenénkhez.

Említetted a most induló turnét. Eljátsszátok a tejes albumot a koncerteken?

Nem, csak pár dalt. Később ez persze változhat, de egyelőre a régi katalógusunkra koncentrálunk, kiegészítve néhány friss dallal.

Van kedvenc dalod a lemezről?

A Night Terror valószínűleg a kedvenceim közé tartozik. Erre a kérdésre amúgy általában hajlamos vagyok mindig a nyitódalt választani, mert az mindig egy olyan téma, ami koncerteken is remekül működik majd, sőt, lehet, hogy az első szám élőben is ez lesz.

Koncerteken amúgy igyekszel mindent lemezverzióban játszani, vagy néha inkább improvizálsz?

Mindkettő. Basszusgitárosként a fókuszom a lemezverzió, mert az emberek számára, akik megnéznek minket, ez a viszonyítási alap, ezt ismerik. És ez komoly felelősség számunkra. De ugyanakkor szeretjük kicsit meg is keverni a dolgokat, és apróságokat, humoros elemeket adni a zenénkhez. Vagy esetleg kibővítünk néhány szekciót, ha ez indokolt, ha van célja a műsor menetének alakulásában. Ha ez növeli az élő show-élményt. Mivel sokszor háromórás koncerteket adunk, ezek alatt itt-ott megváltoztatunk dolgokat, kicsit újrateremtjük a dalokat.

Általában az ujjaiddal pengetsz, de ha jól tudom, pár dal felvételekor használtál korábban pengetőt is.

Igen, de már arra sem emlékszem, pontosan hol. Kipróbltam, de úgy érzem, nem abban a stílusban akarok játszani. Úgy érzem, számomra több lehetőség van abban, ha az ujjaimat használom. Ugyanakkor szeretem a változatosságot is, ezért is próbálkoztam és próbálkozom is néha a pengetővel, de a technikámon még nagyon sokat kell dolgozni. Viszont szeretem felvenni, és itt-ott kis részre használni. De ahhoz, hogy igazán jó legyek, napi további három órát kellene találnom, amit erre fordíthatok. Egyszerűen nem elég egy nap mindenre. Szóval úgy gondolom, hogy inkább az ujjaim használatára korlátozom magam, és a mai napig fejlődik ez is. Eddig nem igazán tudatosult bennem például, hogy van háromujjas technikám, amihez a mutató-, a középső- és a gyűrűsujjamat használom. Viszont a hangszer teljesen más hangot ad ki, ha más-más ujjaddal szólaltatod meg, szóval rengeteg különféle lehetőség van az egyes ujjakkal történő játék fejlesztésében. Mind eltérő hosszúságú, és mindegyik ujjnak más az erőssége. Szóval most azzal kísérletezgetek, hogy melyik ujjammal mit játsszak. Nagyon szeretek például a mutatóujjammal vezetni, mert ez hangzik a legjobban. És az a vicces, hogy sosem csináltam ilyet régebben, mert annyira kényelmetlen volt. A kényelemre törekedtem, de most kiderült számomra, hogy az agresszív játékhoz ez a módszer a tökéletes. Ha be akarsz indítani egy témát, egy riffet, akkor sokkal erőteljesebben tud így megszólalni a hangszer. Szóval még mindig tanulok.

Legendásan sokat gyakorolsz. Derek Sherinian egyszer azt nyilatkozta rólad, hogy te vagy az egyetlen általa ismert muzsikus, aki levezet a koncertek után.

Igen, Derek mindig ezzel ugratott, mikor még a bandában volt. Igazából abból ered a dolog, hogy a koncert után tökéletes minden ahhoz, hogy játssz még egy kicsit, hiszen már alaposan be vagy melegedve. Szóval mindig kérdezgetem a többieket, hogy nem játszunk még valamit?

Úgy tudom, nagy rajongója vagy a chapman sticknek is.

Igen, imádom a hangját, a Falling Into Infinity lemezen játszottam is rajta pár dalban. De rég nem volt a kezemben. Eleve basszusgitáros mentalitással játszottam rajta, szóval most nem igazán érzem az igényét, hgy elővegyem. Inkább a basszusgitározásra koncentrálok. És a legfontosabb számomra, hogy most a lehető legjobb hangszeren játszom. Nagyon boldog vagyok az Ernie Ball Music Man signature hathúrosommal. Mindent tud, amire egy hangszerben szükségem van, és kiváló minőségben, magas színvonalon készült. Nagyon jól szól.

Gyerekként eredetileg hegedülni kezdtél. Szoktál még játszani ezen a hangszeren is?

Nem, de lassan ideje, hogy vegyek egyet, hiszen nagyon rég nem hegedültem már. Édesanyámnak köszönhetem elsősorban, hogy zenész lettem. Nagyon szerette Beethovent, Chopint, Bachot. Ötéves voltam, amikor elküldött pár tanárhoz a Juilliard zenei egyetemről, hogy tanítsák meg nekem a Suzuki-hegedűmódszert. Így kezdtem, és körülbelül tíz évig tanultam. Aztán, amikor tini éveim közepén jártam, a barátaimra komoly hatással volt a rockzene. Hirtelen mindenki koncertekre és rockklubokba járt. A ′70-es és ′80-as években ez tényleg robbanásszerű volt, és persze rám is óriási hatást gyakorolt. A barátaim mind elkezdtek zenekarokat alapítani. John Petruccival egy Kings Park nevű kisvárosban nőttünk fel, és ismertük is egymást. Lakott tőlem két házra egy dobos, akinek szüksége volt egy basszusgitárosra, és megkért, hogy csatlakozzak, így indult el nálam a zenekarosdi. 15-16 évesen tényleg keresel valami értelmeset az életedben, próbálsz célt találni, kell egy kreatív önkifejezési mód. Számomra ez a zene volt.

Európába mikor terveztek visszajönni?

Erről még nem tudok sokat mindani, de természetesen tervezzük, hogy valamikor visszamegyünk. Szerintem jó, ha adunk egy kis időt a rajongóknak a lemez megtanulására, feldolgozására. (A beszélgetés óta kiderült: a csapat júniustól ismét Európában koncertezik – a szerk.)

Az interjú eredetileg a HammerWorld magazinban jelent meg.