Shock!

Régóta nem jelent már igazi újdonságot egy-egy újravett lemez, ugyanakkor minden efféle album esetében ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint bő két évtizeddel ezelőtt, amikor divatba jött az ilyesmi. Lehet-e bármit is hozzátenni a rockműfaj patinás alapműveihez egy-egy modern kori újraértelmezéssel? Vagy netán épp ellenkező a helyzet, és csak arra jók az efféle vállakozások, hogy megerőszakolják a kölyökkorunk óta belénk égett albumok eredeti szellemiségét, és kiöljék belőlük a lelket? Mindkét verzióra sok példát láthattunk az évek során, de Udo Dirkschneider új anyaga kétségkívül a vállalható példák sorát gyarapítja.

Noha a felvezető interjúkban többnyire minden hasonló album kapcsán vetítés megy, a legtöbb esetben nyilvánvalóan jogi és/vagy pénzügyi okok állnak az újrajátszós vállalkozások mögött. Fogalmam sincs, jelen esetben mi motiválta Udót és Peter Baltest az Accept legsikeresebb és legklasszikusabb '80-as évekbeli alapművének újravételében, talán annyira nem is fontos – a lényeg, hogy a Balls To The Wall friss változata perfekt szuvenír a múlt hónapban Budapestet is elért tematikus nosztalgiaturnéhoz. Nem több, de nem is kevesebb ennél. És mivel pusztán matematikailag az U.D.O. és Dirkschneider zenekaroknak több köze van ma már a klasszikus Accepthez, mint a nevet ténylegesen viselő bandának, azt sem vitathatja el senki, hogy maximálisan autentikus is a dolog ebben a formában.

Az újrajátszós lemezek elsősorban azon állnak vagy buknak, sikerül-e általuk bármit hozzátenni az alapanyaghoz, netán más szögből láttatni a klasszikus darabokat. Mivel a Balls To The Wall a ′80-as évek első felének egyik legemblematikusabb metállemeze, az első kérdésre természetesen nemleges a válaszom. Az eredeti úgy tökéletes, ahogy van, a dalok zseniálisak és korszakalkotók, és a kor viszonyaihoz képest a hangzása is etalonnak számított. A feljavítás témaköre tehát jelen esetben értelmezhetetlen, szétbarmolni viszont annál egyszerűbb lett volna – Udo azonban kellő bölcsességgel fogott neki a projektnek, és vitt a sztoriba egy csavart, ami egyből ad némi extrát a mostani változatokhoz. Abszolút hagyományőrző újrajátszásokról beszélünk tehát, minden dalban egy-egy neves vendégénekessel, kortársaktól kezdve az új generáció képviselőiig.

Az 1983-as dalok nyilván mind százpontosak, szerencsére a hangzást sem vitték el szétkompresszált, 2025-ös robotmetálba, innentől szerintem nincs mit agyonelemezgetni a háttéren vagy azon, van-e értelme ennek az egésznek a világegyetem kozmikus rendszerében. Ha a fenti szuvenírjelleget is szem előtt tartjuk, összességében simán élvezhető az anyag. Nyilván ezután is az eredeti Balls To The Wallt hallgatom majd, ha olyanom támad, de érdekességnek maximálisan korrekt ez az új változat is.

Annyira nem meglepő, hogy elsősorban azokban a nótákban sikerült újat, mást mutatni az alapverziókhoz képest, ahol a vendégek markánsabb ellenpontot képeznek Udo fater smirglis tónusával szemben. Ilyen például a Head Over Heels, ahol Nils Molin (Dynazty, Amaranthe) meglepően heroikus ízt visz az alapanyagba – elsőre kicsit furcsa is, de kifejezetten jó. Ugyanez áll a Michael Kiskével megerősített Losing More Than You've Ever Hadre. Michael ma is ugyanolyan zseniálisan énekel, mint a Keeperek idején, túlzás nélkül baromi jól működik így, Udóval duettben is. Biff Byfordnak tökéletesen áll a London Leatherboys, és Danko Jones is úgy vitte bele a maga koffeintúladagolt, dekadens romlottságát a Turn Me Onba, hogy közben szemernyit sem érzed tolakodónak.

Nagy kedvencem, a Losers And Winners sajnos egy paraszthajszálnyival csikorgósabb, mechanikusabb a kelleténél, a hadvezérszerű Dee Snider viszont gyilkosan nyomja Udóval a dalt, ez kétségtelen. Joakim Brodén szokásos szögletessége jól passzol a címadóhoz, Mille Petrozza pedig meglepően dallamos a Fight It Backben, de ő is odatette magát. Tim Owens sajnos nem ennyire meggyőző a Guardian Of The Nightban: hiába über a hang, Ripper illúzióromboló fantáziátlansága, lélektelensége sajnos itt is átüt, és nem is igazán érvényesül Dirkschneider mellett olyan dominánsan, mint várnád. Ugyanígy nem jön át a Brothers Of Metal énekesnője, Ylva Eriksson sem a Love Childban. Érdemes megfigyelni, mennyivel karakteresebb nála a Winter Dreamsben Doro, pedig Pesch kisasszonyt sem éppen azért szeretjük, mert annyira hű, de elképesztően jó énekesnő. Viszont fahang ide vagy oda, elhiszem neki, amit hallok, és ez elég lényeges különbség...

Száz szónak is egy a vége, kellemes bónusz ez a lemez. És mondanom sem kell, arra is jó volt, hogy hiába ismerem kívül-belül, hiába vagyok tisztában a jelentőségével, ismét, sokadszorra is mellbe vágjon, mennyire elképesztően tökéletes, időtálló klasszikus a Balls To The Wall.