Shock!

Mondhatjuk, hogy a Nightwish már tulajdonképpen nem kockáztat igazán nagyot ezzel az új lemezzel: az évszázadra esedékes „tizenkilencre lapot" húzásukat ellőtték a Dark Passion Playen, a Tarja Turunen helyére érkezett új frontasszony, Anette Olzon bemutatkozásával. Noha sokan fújoltak a legutóbbi lemez hallatán, az anyag a finnek eddigi legsikeresebb kiadványa lett, és több mint 2 millió eladott példány manapság bizony nem tréfadolog, főleg független kiadónál dolgozva. És mindezt ráadásul úgy, hogy a világ legnagyobb zenei piacán, az Egyesült Államokban a zenekar legfeljebb közepesen ismertnek számít, de még annak sem feltétlenül.

Élvonalas banda új lemezéről írni mindig kényes feladat, hiszen az ilyen zenekarok esetében a nagy számok törvénye alapján borítékolhatóan több rajongó veszi majd szívére az esetleges negatív észrevételeket. Gondolom, még inkább belenyúlok a darázsfészekbe, ha jóelőre leszögezem: sosem tartoztam a zenekar hívei közé. Annak idején, az Angels Fall First / Oceanborn korszakban nyilván nem lehetett nem elismerni a koncepció eredetiségét, Tuomas Holopainen dalszerzői tehetségét sem vitattam soha, Tarja előadásmódja azonban – legalábbis az én szememben – adott a bandának egy olyan statikus, merev jelleget, amivel soha nem bírtam megbarátkozni. Maga a zene is egyre kiszámítottabbnak, műanyagabbnak tűnt, ahogy követték egymást az egyre sikeresebb lemezek, élőben pedig a legjobb indulattal is maximum középszerűnek találtam a csapatot azzal a két alkalommal, amikor elcsíptem őket. Így a Dark Passion Play hallatán voltaképpen én magam is meglepődtem, mennyivel hallgathatóbbá vált számomra a Nightwish Anette-tel a fronton. Maradéktalanul továbbra sem intettem búcsút a fenntartásaimnak, azt azonban tartom, hogy – még ha sokak számára ez furcsán is hangzik – a jégkirálynő Tarja a maga egydimenziós stílusával igencsak behatárolta a banda lehetőségeit, és egy ilyen hagyományosabb torokkal nemcsak még populárisabbá vált a hangzásuk, de egyben többfelé is tapogatózhatnak zeneileg.

Nem véletlen, hogy utóbbit külön kiemelem az Imaginaerum kapcsán, ez a lemez ugyanis sok szempontból a Nightwish eddigi legváltozatosabb albuma – vagy legalábbis nagyon szeretne az lenni. Ezen persze nincs is ok csodálkozni, hiszen nemcsak sztorimesélős konceptanyagról van szó, hanem egy készülő film alapjáról is, az összhatás pedig ennek megfelelő. A banda eddig is atmoszférikus dolgokban utazott, most azonban minden eddiginél több hangsúlyt fektettek a hallgatót beszippantó, sajátos hangulatra. Maga Tuomas előszeretettel emlegeti a lemez kapcsán Tim Burtont és Neil Gaimant, de utóbbi kettő beteg groteszksége helyett nekem inkább olyan filmek és regények jutnak eszembe róla, mint a Narnia vagy Az arany iránytű, vagyis amolyan fantasys elemekkel átszőtt, bizonyos tekintetben talán sötét, de alapvetően inkább mégis csilivili, kisgyerektől nyugdíjasig bárki által könnyűszerrel megkajálható dolgok hangulata köszön vissza. Ezzel önmagában nincs semmi baj (ha cinikus akarnék lenni, akár azt is mondhatnám, hogy a karácsonyi piacra pont ilyesmik kellenek...), de azzal már igen, hogy Tuomas barátunk mintha kicsit túlvállalta volna magát ezzel az anyaggal, ráadásul közben nem is merte igazán elengedni a fantáziáját. Így aztán született egy lemez, amin nincs annyi sláger, mint azt az ember várná tőlük, de nem is tágítja ki úgy a banda horizontját, hogy ellensúlyozhatná ezt.

Szeresd vagy utáld persze a Nightwish zenéjét, egy dolgot bizonyosan nem lehet tőlük elvitatni: a főnöknek boszorkányos érzéke van a bőr alá bemászó dallamok kiagyalásához. Ez a képesség bizonyos értelemben valóban képes menteni a szépen mondva kísérletezősnek, csúnyán terjengősnek, szétesőnek ható darabokat, de azért nem a végsőkig. A finn intro után nyitó, elsőként klipesített Storytime mindenesetre mindjárt bődületes sláger Anette stílusának és hangjának köszönhetően nem kevés ABBA beütéssel, a refrént garantáltan soha az életben nem vered ki többé a fejedből, ha egyszer meghallottad, és akad még pár dal, ami rendelkezik ugyanezzel a képességgel. Szintén garantált közönségkedvenc lesz például a pofás gitártéma köré épített Ghost River és az I Want My Tears Back is. Utóbbiban a folkos vezérmotívum ugyan fájdalmasan elcsépelt (már-már kínosan az), de az ember lelki szemei előtt már látja is az agyig telt német sportcsarnokokat, amint Jürgen, Günther és Ulrika transzban ropja rá a csűrdöngölőt. A bridge és a kórus hatásos, tömegeket átmozgató jellegét pedig tényleg nehéz lenne kétségbe vonni.

Ezeket leszámítva azonban mintha a kelleténél többször engednék el a hallgató kezét a hangulati hullámvasút-utazás közepette. Ez különösen az Imaginaerum második felére jellemző, de mégis az album első felének központi dala, a hét és fél perces Scaretale szolgáltatja rá a legjobb példát, ahol a metalos kezdés után a középrészben átmennek mezei cirkuszi hangjátékba, alaposan agyoncsapva ezzel a korábban felépített hangulatot. A dal így voltaképpen sehová sem jut el, és ezáltal igencsak furcsa szájízt hagy az emberben, pedig a kezdése kimondottan ígéretes. A Song Of Myself brutális aránytévesztésére szintén nehéz lenne ép indokot felhozni, itt ugyanis a több mint 13 perc több mint fele némi kamu-filmzenével alázengetett dumálás, amit jobb lett volna inkább valami extra verzióra száműzni a normál kiadás helyett. Elhiszem, hogy Tuomas grandiózus koncepcióban gondolkodott, de az ilyesmi film nélkül nehezen értékelhető, pláne, hogy totálisan nincs is benne semmi érdekfeszítő.

Ha utóbbit nem is mondanám el globálisan a Scaretale után következő témákról, annyi azért bizonyos, hogy a lemez közepétől kezdve tényleg kevés a fogódzó és túl sok a hollywoodizmus. Itt gyakorlatilag csak a morcosabb és finomabb hangulatokat váltogató Rest Calm, illetve a dinamikusabb Last Ride Of The Day képes némiképp felrázni az embert. A két akusztikus alapú téma (a Turn Loose The Mermaids és a The Crow, The Owl And The Dove) totálisan semmilyen, de a két instru hangulatfokozóban (Arabesque és a záró Imaginaerum) sem vélek felfedezni túl sok pluszt azt leszámítva, hogy növelik a játékidőt. Komolyan, nehogy már 2011-ben el kelljen alélni némi harmadosztályú filmzenélősditől! Fáj vagy sem, de be kell látni: akárcsak Joey DeMaio, ugyanúgy Tuomas is igencsak messze áll a James Horner, Hans Zimmer ligától. Nem véletlen, hogy nem is a soundtrackeket idéző bombasztos dolgok érdemlik meg a legmeglepőbb kísérlet díját, hanen a klasszikus bárjazzes hangulatokkal játszogató Slow, Love, Slow, amihez Anette talán még egy nagy tollboát is a nyaka köré tekert a felénekléskor a stúdióban. Ez a füstös, retrós téma éppen azért működőképes, mert nem kiszámítható, és végre valóban újat mutat a bandától – olyat, amit tényleg nem várnál tőlük.

És ezzel el is érkeztünk oda, ami voltaképpen a legnagyobb bajom az Imaginaerummal. Jelesül hiába csomagolták be kicsit másképp ezt az anyagot, mint az eddigieket, ettől még ugyanolyan kiszámított maradt, mint a korábbiak. A banda stílusa összekeverhetetlen, a hangszerelésbe, a hangzás arányosságába nem lehet belekötni, és sajnos az a sterilitás is változatlan, ami mindig is jellemző volt rájuk. A Tarja-korszakban úgy tűnt, Marco Hietala énektémái némi karcosságot, urambocsá' koszt visznek a hangzásba – nos, Anette-tel szemben még csak igazi ellenpontot sem jelent a basszer fahangja, hiába szólal meg sokszor és magához képest viszonylag sokféleképpen. Hiába, minden relatív... Abba éppen emiatt nem is akarok itt belemenni, mi giccs és mi nem az, elvégre mindenkinél máshol húzódik a bazinagy rózsaszín kertitörpék halmazának határa, és minek tagadjuk, nincs olyan ember, aki ne kedvelne bizonyos giccseket. Én is így vagyok ezzel, szóval nem is akarom bántani a finneket ilyesmik miatt, azokat meg pláne nem, akik most dühösen anyáznak, és nem értik, mivégre hordom le az új Nightwish remekművet. De ettől még sajnos az Imaginaerum csak látszólag markol sokat, miközben teljesen nyilvánvalóan keveset fog, és még úgy is megmarad a biztonsági játék szintjén, hogy nem akar annak tűnni. A siker természetesen továbbra is garantált, és ilyen őrület közepette a zenekar oldaláról tulajdonképpen érthető is, hogy nem akarnak / nem mernek kockáztatni. Elvégre ez már régóta nagypálya...

A Nightwish 2012. április 29-én Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. További részletek a Concerto honlapján.