Shock!

Lehet szeretni vagy nem szeretni az Arch Enemyt, de egy dolog biztosan nem vitatható el Mike Amott csapatától: valami egészen vérprofi módon egyensúlyoznak a kommersz kiszámítottság és az ihletett, autentikus dalszerzés határmezsgyéjén. Nem férhet hozzá kétség, hogy minden ízében lekerekített, a közönség igényeit célzottan és maximális mértékben kiszolgáló terméket kapunk tőlük, nekem ugyanakkor ezzel együtt sem támad soha kellemetlen érzésem a lemezeik hallatán. Másképp fogalmazva: kicsit biztosan másmilyen lenne a végeredmény, ha nem fejlődtek volna komoly nézőszámokat vonzó gépezetté az évek során, de azt azért nem hiszem, hogy szívük szerint a mostanitól gyökeresen eltérő dolgokban utaznának.

Mint ebből is sejtheted, stílusát tekintve a Blood Dynasty sem tér el nagyban a csapat korábbi albumaitól, de ami nem tört el, azt nem kell megragasztani. Főleg nem ennyi idő után, elvégre itt is három évtizedes (!) bandáról beszélünk, ahol a szélesebb körű népszerűséget megalapozó frontcsajos korszak is csaknem negyedszázada tart már. Ráadásul Alissa White-Gluz is több mint tíz éve áll náluk a fronton, szóval vele is minden tekintetben rég összeértek már. Vagyis, ha szereted őket, magabiztos kézzel indíthatod el újra és újra ezt a friss anyagot is. Ráadásul ehhez még csak különösebb rákészülés sem kell, mert ezúttal egy kimondottan könnyen emészthető lemez született. Nem mintha az eddigiek megfejtéséhez atomfizikusi diploma kellett volna, de határozottan úgy érzem, hogy most még magukhoz képest is extrán dalcentrikusak, direktek.

A másodgitárosi pozíció persze továbbra is neuralgikus, most éppen Jeff Loomist váltotta Joey Concepción, de mint sejthető volt, ez a csere sem okozott semmiféle fennakadást. Főleg, hogy Loomis – kis túlzással – igazából mintha itt sem lett volna, bár az persze nézőpont kérdése, hogy elnyomták és nem hagyták kibontakozni, vagy csak sokkal többet látunk bele a fasziba, mint ami manapság benne van. Mivel egyetlen árva szólólemezt leszámítva valójában semmi érdemit nem tett le az asztalra a Nevermore óta, és ott is elég semmilyen volt már az utolsó lemez, én inkább az utóbbi verziót valószínűsítem. Aztán majd a kissé bénácskán felvezetett felélesztéskor elválik... Mindegy is, a lényeg, hogy Joey tökéletesen beilleszkedett a bandába, a ritmus- és szólógitármunka maradéktalanul hozza a csapattól elvárható topszintet.

Ami pedig a muzsikát illeti, az, nos... igen, Arch Enemy. Vagyis zúzós, pengeéles hangzású fémzene a melo-death és a heavy metal határmezsgyéjén, a Mike-ra olyannyira jellemző hard rockos kikacsintásokkal a gitártémákban. Mint említettem, szerintem egyértelműen direktebb, könnyebben fogható ez az anyag a legutóbbi Deceiversnél – ami amúgy szintén tetszett –, bár érdekes, hogy slágergyűjteménynek még ezzel együtt sem nevezném. Nyilván akad, ami elsőre kiugrik és garantáltan megkapaszkodik majd a koncertműsorban: ilyen például a gyilkos riffre kanyarított, méregerős refrénű Dream Stealer, az üvöltősen melodikus kórussal, brutális tördelésekkel és himnikus középrésszel ellátott March Of The Miscreants, netán az old school thrashriffet és ismét roppant dallamos refrént csatasorba állító, záró Liars & Thieves. Ugyanakkor miután lepörgött a lemez, inkább úgy állsz fel, hogy egységesen volt jó, mintsem elemeiben.

Menetrendszerűen akad persze néhány kevésbé nyilvánvaló darab is. A lidérces címadóban például – a régi Arch-hagyományok szellemében – a gitárharmóniák ragadnak először, a Paper Tigerben Mike ismét gyönyörűségesen fogja meg azokat a bizonyos true metal riffeket, a francia Blaspheme-től feldolgozott Vivre Librében meg végig dallamos az ének és végig – milyen meglepő! – francia a szöveg. Csodaszépen meghangszerelték és Alissa is baromi jól énekel benne, de nem tagadom, engem ettől még idegesít egy cseppet, még ha pontosan nem is tudnám megfogalmazni, miért. De garantálom, hogy sokaknak ez lesz majd a kedvence az anyagról. Meg persze van egy-két, ha nem is üresjáratnak nevezhető, ám annyira azért nem kiemelkedő tétel is, mint például a The Pendulum, és a döngölős riff hátán gördülő, amúgy kellemes Illuminate The Path refrénjébe is vihettek volna némi csavart. Hiába énekel itt is tisztán és dögösen White-Gluz kisasszony, túl sok fantázia sajnos nem szorult a dallamba.

Tizenegy dal, 42 perc, teljesen egészséges arányok, parádés hangszeres teljesítmények, bivaly hangzás – régóta nem kell forradalmat várni az Arch Enemytől, de mondjuk az új Cradle Of Filth-albumhoz hasonlóan ez is egy tök penge, egyrészt-másrészt nélküli metállemez, tényleg megvan benne minden, amiért szeretjük ezt a zenét. Ha nem vágysz többre, ne is keress tovább, tetszeni fog. Bennem pedig most fogalmazódott meg először, hogy mostanra úgy összességében már jobban kedvelem az Alissa-érát, mint az Angela Gossow által fémjelzettet.

Az Arch Enemy október 14-én Budapesten koncertezik az Amorphis és az Eluveitie társaságában. Részletek itt.