Shock!

Tavaly év végén újabb forró hangulatú bulit adott a Barba Negra deszkáin a The Dead Daisies legénysége. A Doug Aldrich gitáros sajnálatos rákos megbetegedése miatt a Winger ászával, Reb Beachcsel felálló amerikai szupercsapat az ősszel kiadott Light 'Em Up album lemezbemutató turnéjának keretében érkezett hazánkba, és a visszatért John Corabi énekes vezetésével állt színpadra. Ha mindez nem lenne elég, még idén kiadnak majd egy különleges, bluesfeldolgozásokkal teli nagylemezt is. Corabi mester egy hosszabb lélegzetű beszélgetés keretében mindent elárult a zenekar körüli aktuális történésekről, valamint felidézte a rocktörténet egyik legvitatottabb albumának születését is.

Mindenekelőtt kezdjük azzal a hírrel, ami sokkolta a rocktábort szerte a világon: Doug Aldrich a turnétok brit szakaszát követően jelentette be, hogy rákos daganatot találtak a torkában, amit műtéti úton napokkal később el is távolítottak...

Ne is mondd! Eléggé ránk jár a rúd mostanában. Azzal kezdődött, hogy két hónappal ezelőtt elvesztettem egy közeli barátomat. Amikor szólóban koncerteztem, mindig ő intézte a merchandise-t a bulik alatt, de már évek óta harcolt a rákkal és végül sajnos feladta a szervezete a küzdelmet. Aztán alig telt el pár nap a halálát követően, és felhívott a lányom, hogy rákos tumort találtak nála, majd mindezek tetejébe jött Doug bejelentése... Szóval csőstül jött a baj, mondanom sem kell, rendesen lefagytunk ennyi rossz hírtől egyszerre.

A lányod hogy viseli a betegséget?

A körülményekhez képest jól van, jelenleg kemoterápiás kezelést kap, de még hosszú út áll előtte. Jó a hangulata, nem omlott össze a diagnózis hallatán, úgyhogy nagyon reménykedünk a teljes gyógyulásban. Én magam igyekszem annyi pozitív energiával ellátni őt és Dougot is, amennyivel csak lehetséges. Doug esetében egyik pillanatról a másikra történt minden: lejátszottuk az utolsó brit koncertet, aztán az azt követő hétfőn hazarepültünk, Doug pedig csütörtökön már a műtőasztalon feküdt. Szerencsére időben elcsípték a daganatot nála, azóta pedig sugárterápiát kap.

Dougnál nem is voltak előjelei, hogy valami nem stimmel?

Egyszerű torokfájással kezdődött nála, aztán elment az orvoshoz és kiderült, hogy begyulladtak a mandulái. Miután alaposabban megvizsgálták őket, kiderült, hogy az egyiken daganat van, ráadásul rosszindulatú, ezért volt szükség azonnali beavatkozásra. Rendszeresen beszélünk azóta is, a hangja kicsit rekedt még, de mindig jó a kedve és rendkívül motivált a visszatérését illetően. Ezt minden este elmondom a közönségnek is. Nagyon sokat jelent számára az a rengeteg jókívánság, amit a rajongóktól folyamatosan kap. Azt látom, hogy a betegségnél jóval nehezebben viseli azt, hogy kivonták a forgalomból egy időre, és emiatt nem tud színpadra állni. Azt szoktam mondani neki, hogy adjon időt a kezelésnek, ne legyen türelmetlen, inkább pihenjen többet, és akkor jövőre újult erővel lesz képes visszatérni közénk.

Doug volt az, aki Reb Beachet javasolta beugrós gitárosnak?

Persze. Doug és Reb több mint húsz éve barátok, egyszerre kerültek a Whitesnake-be, ezért amikor kiderült, hogy Doug nem lesz képes befejezni a turnét, Reb volt az első, akit felhívott. Doug ellátta a megfelelő instrukciókkal, így aztán Reb csatlakozott hozzánk a németországi Essenben, ahol egy teljes napon át próbáltuk vele a programot, hogy másnap Hollandiában minden simán menjen.

Reb és Doug teljesen más stílusban gitároznak. Milyen Rebbel dolgozni a koncerteken?

Remek munkát végez, és elmondhatatlanul hálásak vagyunk neki azért, hogy segít a csapatnak ebben a szorult helyzetben. A saját meghatározó játékstílusát teljesen háttérbe szorította annak érdekében, hogy a lehető legautentikusabb módon adja vissza a Doug által kitalált témákat. Alaposan belemélyedt a dalokba, hogy minden úgy szóljon, ahogy eredetileg a lemezen hallható, emiatt pedig minden tiszteletem az övé! Ez alapból egy szerencsétlen szituáció, ami senkinek sem jó, de igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni belőle, amíg Doug vissza nem tér.

Ha már a koncerteknél tartunk, azt néztem, hogy a műsorotokban három dal is szerepel azon lemezekről, amiket Glenn Hughes részvételével készített a csapat, amíg te távol voltál. Mivel hangkarakter tekintetében messzebb talán nem is lehetnétek egymástól, érdekelne, hogy miként viszonyulsz azokhoz a dalokhoz, illetve mennyire jelent kihívást a saját stílusodban interpretálni Glenn énekdallamait?

Nézd, Glenn egy földönkívüli, ha éneklésről van szó. Amikor először összejöttünk próbálni és meghallgattam az általa felénekelt dalokat, egyből arra gondoltam, hogy valamit ki kell találnom, mert úgy nem tudom elénekelni őket, ahogy ő tette. Végül arra jutottam, hogy az általa meghatározott dallamokhoz ragaszkodva fogom előadni a dalait, de a saját hangomhoz és képességeimhez igazítva, tehát az extra frazírok nélkül, és ez úgy tűnik, bevált. Legalábbis eddig még senki nem panaszkodott, hogy „Corabi mennyire gáz″, meg ilyenek. (nevet) Amíg nem térek el az eredeti dallamoktól, csupán egyenesebben énekelem őket, addig nincs gond szerintem. Persze magam is a legnagyobb elismeréssel adózom Glenn munkássága előtt. Amikor a Mötley Crüe 1994-es lemezét készítettük, Glenn lejött a stúdióba vokálozni, én pedig azt találtam mondani neki, hogy a Deep Purple Come Taste The Band albumának This Time Around/Owed To 'G' egyvelegében szerintem úgy énekelt, mint Stevie Wonder, amit óriási elismerésnek vett. És ez a lényeg Glenn-nel kapcsolatban: egyfajta soulos, R&B-s, gospeles érzékenységgel és tónussal énekel rockot, ami utánozhatatlan. Ezzel szemben én nem vagyok egy villogós énekes, ha érted mire gondolok. Teszem a dolgomat a saját szabályaim szerint, de nem olyan virtuóz módon, mint ő.

Érdekes dolog ez, mert bármennyire is zseniális Glenn, sokan azt mondták, hogy nem illett a Daisiesbe, illetve túlságosan is a saját képére formálta a zenekart...

Ugyanakkor mások pedig annak nem örültek, hogy visszatértem! (nevet) Tudod, ez csak ízlés kérdése, az egyik a csokifagyit szereti, a másik a vaníliát, a harmadik pedig az epret. Nem lehet mindenki kedvében járni. Az is sokat számít, hogy ki melyik fázisban ismerte meg a bandát. Akinek nem jött be Glenn, valószínűleg akkor szerette meg a zenénket, amikor én álltam a fronton. Abszolút megértem ezt, és bele tudom képzelni magam a helyzetbe, mert átéltem, amikor a Mötley Crüe tagja voltam. Az emberek Vince Neil hangjához voltak szokva, és hiába volt roppant erős zeneileg a velem készített lemez, az emberek pont miattam nem fogadták el. Persze nincs ezzel baj, az élet nagy tanításai közé tartoznak az ilyen helyzetek, csak okulni lehet belőlük.

Egyébként számomra a mai napig nem világos, hogy 2019-ben miért szálltál ki a Daisiesből. Hirtelen döntés volt, vagy már érett egy ideje az elhatározás?

Teljes mértékben személyes okokra vezethető vissza a kilépésem, arról viszont szó sem volt, hogy bármiféle nézeteltérésem támadt volna a zenekar többi tagjával. Az egész akkor kezdődött, amikor először beszálltam a Daisies-be, 2015-ben. Abban az időben szólóban koncerteztem, a bandámban pedig a fiam dobolt, aki csak emiatt költözött Los Angelesből Nashville-be. Remekül elvoltunk, aztán megcsörrent a telefon. Felajánlották az énekes posztot a Daisiesben, előzetesen pedig úgy számoltunk, hogy évente nagyjából hat hónapig lesz rám szüksége a zenekarnak. Jól hangzott, mert úgy gondoltam, hogy ilyen formában a másik hat hónapban nyugodtan koncentrálhatok a saját dolgaimra. Ennek tudatában mentem bele az együttműködésbe, nem sokkal azután, hogy megnősültem. Megcsináltuk a Revolución lemezt, aztán hirtelen meglódult a szekér: elkezdtünk koncertezni, részt vettünk a KISS és a Whitesnake nagyszabású turnéin, majd megérkeztek a különböző fesztiválok felkérései. Mire felocsúdtunk, már a nyakunkon volt a következő album elkészítése, amit újabb körút követett. Évek teltek el, és képtelenek voltunk kiszakadni az album-turné-album ördögi köréből. 2018-ban aztán egy ritka alkalommal, amikor éppen otthon voltam, elkapott a fiam és rendesen beolvasott: „apa, mindent feladtam azért, hogy a kibaszott bandádban zenéljek, erre itt hagytál, szinte már nem is találkozunk.″ A feleségemnél ugyancsak betelt a pohár, aki szintén a fejemhez vágta, hogy már meg sem ismer, olyan ritkán lát. Ennél a pontnál azt mondtam magamnak, hogy ideje leállni és több figyelmet fordítani a családomra. Természetesen nem vonultam nyugdíjba, továbbra is dolgoztam, de a saját tempóm szerint. Aztán beütött a covid, jött a kényszerszünet, majd Glenn bejelentette, hogy újra aktivizálja a Black Country Communiont, illetve szólóban is előszedi a Deep Purple-műsort. Így aztán David Lowy elrepült hozzám Nashville-be, majd egy közös vacsora alkalmával megvitattuk a jövőt. Rendkívül izgatott lett, amikor látta, hogy nyitott vagyok a visszatérésre, de azt is tudomásul vette, hogy mindent nem áldozok fel érte újra. Imádom a bandát, a lemezkészítést és a turnézást, de csak akkor, ha örömömet lelem benne. A korábbi túlhajszoltság ugyanis oda vezetett, hogy szem elől tévesztettük mindazt, amiről ez az egész szól, így elveszett az élvezet. David megértette, hogy ez nem mehet így tovább, és a szavát adta, hogy visszavesz a tempóból, mielőtt teljesen kiég a banda. Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha kifújhassa magát és minőségi időt tölthessen a szeretteivel, ezt tiszteletben kell tartani.

Nem is hezitáltál az ajánlata hallatán?

Egyáltalán nem. Tudod, mindvégig kapcsolatban voltunk, a barátság megmaradt. Egyszer még segítettem is nekik, amikor Glenn hirtelen beteg lett és nem tudott részt venni egy New York-i próbán. Elrepültem hozzájuk és szimplán átvettük a műsort, ahogy korábban is tettük. Szóval olyan volt az egész, mintha akkor is a csapat tagja lettem volna, amikor valójában nem voltam az. Így aztán Glenn távozását követően nem ért váratlanul a megkeresés, csupán annyit kértem Davidtől, hogy ne öljük meg magunkat, ne feszítsük túl a húrt a koncertezéssel. Ez nem csupán az én érdekem, hanem mindenkié. Már csak azért is, mert amikor már mi azt érezzük, hogy belefáradtunk az állandó rohanásba, akkor képzelheted, min megy éppen keresztül a technikai személyzet. Totál kifacsarta őket az elmúlt tíz év, még annyira sem kímélte a stábot ez a verkli, mint minket. Ezért aztán változtattunk, még mielőtt az élet komolyabban benyújtaná a számlát. Nem mintha Doug betegsége nem ért volna fel egy komoly figyelmeztetéssel... Szerencsére teljesen más a légkör most, mint korábban volt, nincs az az őrült stressz, ez pedig jót tesz mindannyiunknak...

Szeptember elején Light 'Em Up címmel megjelent az új stúdióalbumotok, ami már a hetedik a sorban. Könnyű volt visszarázódni a régi kerékvágásba? Ugyanúgy beindultak a kölcsönhatások, mint régen?

Olyan volt, mintha soha nem hagytam volna el a fedélzetet. Ahogy visszatértem, egyből fejest ugrottunk az új album megírásába. Bevettük magunkat a stúdióba, csináltunk egy Dropbox-könyvtárat, és mindenki abba dobta bele az ötleteit. Mivel mind az öten kivettük a részünket a dalírásból, elképesztően gyorsan haladtunk. Mindössze tizenkilenc nap kellett, hogy elkészüljünk a komplett lemezzel. Ezt érts úgy, hogy az első hang papírra vetésétől számítva ennyi időre volt szükségünk ahhoz, hogy formába öntsük az összes dalt, utána pedig letudjuk a felvételeket, a keverést és a maszterizálást. Őrület, nem? Még mi is meglepődtünk. Eredetileg egy teljes hónapra béreltünk stúdióidőt, így elkezdtünk azon agyalni, hogy miként használhatnánk ki a fennmaradt napokat? Két helyen dolgoztunk, Marti Frederiksen producernél Nashville-ben, illetve odalent, Alabamában, a Muscle Shoals stúdióban. Úgy voltunk vele, hogy kár lenne veszni hagyni az értékes időt, ezért a Muscle Shoalsban kilenc nap alatt felrántottunk egy bluesalbumot is, tehát két komplett anyagot készítettünk nem egészen egy hónap leforgása alatt! (nevet)

Mi a célotok ezzel a blueslemezzel?

Teljesen hagyományos bluest rejt a korong, régi blues-sztenderdek alkotják: többek között klasszikus Willie Dixon-szerzeményeket szedtünk elő, és olyasmit csináltunk belőlük, mint anno a Led Zeppelin a When The Levee Breaksből. Nyilván nem találtuk fel újra a kereket, hiszen a Crossroads- és Born Under A Bad Sign-típusú régiségeket millióan eljátszották már előttünk, mindössze a saját képünkre formáltuk őket, és közben baromi jól éreztük magunkat. A felvételeket egészen alapra vettük, az eredeti jammelést csak minimális utómunkával egészítettük ki, hogy a spontaneitás ne csorbuljon. Majdhogynem úgy szól, mint egy élő album, de pont ez volt a célunk vele.

Visszatérve a Light 'Em Upra, a lemez meglehetősen feszes, riffgazdag és intenzív anyagot rejt, mégis, ha egyetlen dalt kellene kiemelnem róla, akkor az a Love That Will Never Be lenne. Számomra ennek a témának a hangulata tokkal-vonóval idézi The Scream kultikus 1991-es bemutatkozó anyagát. Ugyanazt a lélekkel teli, bluesos, soulos hangulatot adja...

Nahát, nem gondoltam volna! (nevet) Ez amúgy egy érdekes történet: a dalt Martival ketten írtuk még a Covid-időszak alatt, aztán amikor elkezdtünk stúdiózni, egy hirtelen ötlettől vezérelve ezt is betettem a már említett Dropbox-könyvtárba. Mindenki azonnal beleszeretett, ám amikor elkészült a lemez, Martinak kételyei támadtak vele kapcsolatban. Nem tudta eldönteni, hogy passzol-e a többihez vagy sem... Azt mondta, hogy olyan, mintha „John Corabi Elton John bőrébe bújt volna", tehát túl simulékony volt számára, ezért aztán szétszedtük elemeire, majd néhány részt kigyomlálva újra felvettük. A dallamokon és a szövegen nem változtattunk, csak a hangszerelésen, ez a második verzió pedig végül Marti tetszését is elnyerte. Imádom a dalt, Doug csodás slide-témákkal látta el, de a többiek is hozzátették a maguk részét, ezzel pedig megkapta azt a daisieses gellert, ami az eredetiben még nem volt meg.

Az előbb szóba hoztad a Mötley Crüe 1994-es albumát, ami most már túlhaladt a harmadik ikszen. Mesélnél arról, hogyan kerültél a bandába?

Kár volt emlékeztetned, ettől most nyomorultul öregnek érzem magam! (nevet) Nikki és Tommy egyaránt istenítették a The Scream bemutatkozó lemezét, és ezt nem is rejtették véka alá. Éppen a Let It Scream album turnéjának végén jártunk 1992-ben, amikor egy rajongótól kaptam egy magazint, amiben Nikki rólunk áradozott. Emlékszem, még egy koncertünk volt hátra Los Angelesben, és amikor hazamentem, egyből felhívtam a Mötley menedzsmentjét, hogy köszönetet mondjak, amiért Nikki nyilvánosan méltatta az anyagot. Öt perc sem telt el, és visszahívtak. Nikki és Tommy volt a vonal végén, éppen autóztak valamerre, a kocsi beépített telefonjáról beszéltek. Egyből azzal jöttek, hogy mennyire király a lemez, imádják a Man In The Moont, az I Don't Care-t meg a többi számot, és nagyon tetszik nekik, ahogy énekelek. Ennek hallatán felvetettem nekik, hogy ha már itt tartunk, akkor esetleg írhatnánk közösen dalokat mind a The Scream kettes lemezére, mind a következő Mötley-anyagra. Nikki viszont leállított, és egyből a közepébe vágott: „Figyelj, nem akarok köntörfalazni, Vince már nem tagja a csapatnak, lejönnél hozzánk egy próbára hétfőn?″ Persze köpni-nyelni nem tudtam, de valahogy csak kinyögtem, hogy rendben. Ettől viszont még voltak kétségeim a kaland kimenetelét illetően. Nem igazán gondoltam, hogy működhet a dolog. Habár nagy vonalakban tisztában voltam a Mötley előéletével, ismertem az MTV-s sikerdalokat, a Dr. Feelgoodot, a Primal Screamet, a Girls, Girls, Girlsöt és a Shout At The Devilt, de mélyebben sosem merültem bele a munkásságukba. Máshonnan jöttem, teljesen más irányt képviseltem. A lemezgyűjteményem a régi klasszikusok, a Black Sabbath, a Led Zeppelin, David Bowie, a Deep Purple, a Grand Funk Railroad és az Aerosmith anyagaival volt tele, az volt az én világom. Nem adtam túl sok esélyt arra, hogy kijönnénk zeneileg. Mégis úgy voltam vele, hogy nincs vesztenivalóm, lemegyek hozzájuk, jammelünk, jó esetben telefonszámot cserélünk, és talán írunk pár dalt közösen. Ezzel szemben a próbán úgy az ötödik vagy a hatodik dalt követően azt mondták, hogy „oké, te vagy az emberünk, üdv a Crüe soraiban!" (nevet) Nagyon furcsa helyzet volt, főleg azért, mert nem beszélhettem róla senkinek. Akkor még senki nem tudta, hogy a csapat és Vince útjai elváltak egymástól, Nikkiék pedig nem akarták, hogy mindez idő előtt kitudódjon. Ezután még előttem állt egy nehéz beszélgetés a The Scream tagjaival, akik viszont nem gördítettek akadályt a csatlakozásom elé. Azt mondták, hogy ilyen lehetőség egyszer adódik az életben, úgyhogy ragadjam meg, teremtsek rendes egzisztenciát a családom számára. A fiamat nem sokkal előtte diagnosztizálták cukorbetegséggel, szóval az is bennem volt, hogy így legalább ki tudom majd fizetni a gyógykezelését.

Ha jól tudom, rengeteg időt töltöttetek anno a stúdióban, mire elkészült a cím nélküli Mötley-album...

Meglehetősen lassan haladtunk az anyaggal. Amikor 1992-ben elkezdtük a közös munkát Los Angelesben, még minden képlékenynek tűnt. Az előkészületek gyerekcipőben jártak, még Bob Rock producerrel sem vettük fel a kapcsolatot. Úgy egy hónapnyi feszített munka alatt előálltunk háron-négy dallal, majd Nikki elment a családjával Hawaii-ra. Amikor visszajött, megint dolgoztunk pár hétig, majd Tommy utazott el vakációzni a Fidzsi-szigetekre. Ez így ment egy teljes éven át, állandóan jött egy kis szünet, mert valaki mindig nyaralni ment. Ezért telt el ennyi idő, mire megírtunk és feldemóztunk mindent, viszont így is nagyon hasznosnak bizonyult az az időszak, mert közben alaposan megismertük egymást. Sok időt töltöttünk együtt a stúdióban és azon kívül is, ami összekovácsolt minket. Amint elkészültünk a demókkal, jött Bob Rock, és nagyon kedvére való volt, amit hallott. Komoly kihívást látott a szerzeményekben, mindenáron meg akarta csinálni a lemezt. Így aztán felmentünk hozzá Vancouverbe, ahol egy újabb teljes évet töltöttünk el, mire az album elnyerte végleges formáját.

Ez a forma viszont nagyon eltért attól, amit a közönség megszokott a Mötley-től...

Hidd el, nem volt szándékos. Egyszerűen abból fakadt, hogy más mentalitás és munkamódszer honosodott meg a bandán belül. Mivel magam is gitáros vagyok, a zeneszerzés úgy zajlott, hogy leültünk egy körben a stúdióban, feltekertük az erősítőket és elkezdünk jammelni, közösen riffeket gyártani. Amikor pedig a riffek oldaláról közelíted meg a dalokat, akkor törvényszerűen súlyosabb hangzás jön létre. Mindenki azt hitte, hogy azért lett az anyag olyan sötét, mert idomulni akartunk vele a grunge-mozgalomhoz, holott mi sem állt távolabb az igazságtól. Még ma is hihetetlenül büszke vagyok arra a korongra, mindazonáltal elfogadtam, hogy rengetegen gyűlölték, mert nem tükrözte a korábbi Mötley-érzést. De erre megint csak a csokoládé és a vanília analógiáját tudom felhozni: el kell fogadni, hogy az ízlések különbözőek.

Nagyon megütött, amikor szembesültél azzal, hogy nem lesz sikertörténet a Mötley-vel való kooperációból?

Persze, de reálisan nézve nem is várhattam mást. A zeneipar olyan mértékű átalakuláson ment keresztül a ′90-es évek közepén, mint soha azelőtt, a körülmények pedig összeesküdtek ellenünk. Mindent megtettünk a siker érdekében, kihoztuk a maximumot a lehetőségeinkből. Ha visszamehetnék az időben, csupán egy dolgon változtatnék: azon a bizonyos feliraton a borítón. Valószínűleg sokkal messzebbre jutottunk volna a lemezzel, ha nem Mötley Crüe név alatt jelenik meg. Mindentől függetlenül azért az sokat elárul róla, hogy rendkívül jól öregedett, kiállta az idő próbáját, és emiatt manapság népszerűbb a zenehallgatók körében, mint a megjelenése idején volt. Ez azért elégtétel nekem.

Az interjú eredetileg a Music Media Magazinban jelent meg.