Shock!

Vannak a zenei marketingnek olyan műfajai, amiket nem csípek kimondottan. Az egyik ilyen a single-ök világa. Nem nagyon szoktam én ilyesmikkel bajlódni, úgy vagyok vele, majd a teljes albumot, az az igazi. Meg egyébként is, van, hogy egy dal a saját lemezkörnyezetében találja meg önmagát, ott tud igazán kibontakozni. A Killswitch Engage-dzsel azonban most kivételt tettem, hiszen mégiscsak hat éve jelent meg az utolsó sorlemezük, ez a tény pedig rendesen fel is fokozta az elvárásaimat. Aztán meg ott volt Adam Dutkiewicz azon nyilatkozata, miszerint azért van szükség ennyi kihagyásra, mert nem szeretnék ismételni önmagukat, és olyan cuccal akarnak előállni, ami valóban ütős. Na most.

A This Consequence-ről adott első életjel, a Forever Aligned, ha nem is kimondottan erős, de azért egész reménykeltő szívverés volt. Tipikus KSE, ez rendben is van, ám ha egyes korábbi lemezeket rángatunk elő, mondjuk a Disarm The Descentet, akkor azt találhatjuk, hogy azon bizony a korrekt, de nem különösképp kiemelkedő darabok sorát gyarapítaná, pedig az is egy visszatérés volt. Mondom, ez eddig oké. A probléma ott jön, hogy ez a dal az új lemezen a kiemelkedők közé tartozik. A nyitó Abandon Us szerintem jellemzően második-harmadik pozíciós dal egy KSE-albumon. Magyarán nincs benne annyi szufla, hogy bedörrentse az anyagot, inkább a már felcsavart lélekállapot enyhítésére jó, illetve arra, hogy tovább zökkentse a lemezt a következő nagy dobáshoz. Egyébként a refrén kellemes, bár se nem olyan harapós, mint kollégái közül az Unleashedé, se nem olyan drámai, mint az Alone I Standé. De rendben, menjünk tovább.

A rövid Discordant Nation még egész pofásan indít, a blastbeatelt refrén is vaskos, bár ilyesmit hallhattunk már tőlük (The Call), de még ezt is lenyeli az ember, illetve nyelné, ha nem lenne az iszonyat kiszámított és így unalmas kiállás, ami után jön a nem túl fantáziadús, obligát bridge, és hiába térünk vissza a refrénhez, így az egész már korántsem olyan pofázatos, inkább rutinszagú. És ez a lemez egyik komoly problémája: hogy sajnos az új dalokat hallgatva nem is tűnik úgy, mintha hat év telt volna el az Atonement óta. Hanem mondjuk kettő. Kiégésjellegű az egész, ami meglepő ennyi idő után.

Az egyik mélypont számomra az Aftermath. Szép pengetéssel indít, szó se róla, hangulatos, de aztán az egészből csak egy erőtlen, felejthető darab kerekedik. És itt jön a lemez második gyengesége. Nem értem, miként lehetséges, hogy azokból az agyakból és ujjakból, amikből olyan riffek tekeregtek elő, mint amilyenekkel tele van a When Darkness Falls vagy a Fixation On The Darkness, hogyan telhetett csak ennyire. Dutkiewiczék részben épp arról voltak ismertek, attól váltak olyan meghatározó bandává, hogy olyan gitártémákkal pakolták tele az albumaikat, amikért más hasonszőrű metálcsapatok a dobosuk nyolc karja közül négyet adtak volna. Itt viszont a riffek többsége maszatolás, nem tesz semmit hozzá a dalokhoz, szimpla helykitöltő matéria.

A másik gondom meg – mintha ez nem lenne elég – a dallamokkal van. Jesse Leach még mindig a legnagyobb énekesek között van, ez tény. De itt mintha ő is megfáradt volna. Na nem a hangja, hanem a príma dallamépítős tudása. Szó volt a Forever Alignedról, ahol még sikerül úgy-ahogy elkapnia a lendületet, de az I Believe-ben például már szürke, és ezen az sem segít, hogy, ha jól hallom, Dutkiewicz is beugrik vokálfronton. Pedig egyébként nem menthetetlen a lemez. A Where It Dies visszazuttyan egészen az Alive Or Just Breathing death metalos karcosságába, jól is áll neki, Leach is a régi énjén hörög, Justin Foley nagyokat pörget – egyébként talán övé a lemez legerősebb alakítása –, viszont dallamosság terén nem ez viszi el a mamutfenyőt.

A sok nyavalygás után némi derű: a Collusionnél végre felkapom a fejem, hogy ahá, na végre! Remekül működik a pimasz – és hogy olyan szót használjak, amit még soha – maliciózus verzerész a melankolikus-reménykedő, azaz tipikus KSE-refrénnel, ami utóbbi végre olyan, aminél tényleg megvan az a hangulat, amikor a napfény első sugara áttör a sötét felhők között. Amikor kipusztult az emberiség, csak te maradtál, se vized, se ennivalód, igazából a levegő is mérges gázokkal terhes, és még a radioaktív sugárzás is ott pattog a füledben, de akkor is optimista maradsz. Na, ez kell nekem a KSE-től! Meglepett a The Fall Of Us nettó death metal intrója, és még jól is esett. Itt is jó érces Leach dallama, van benne horzsolás, de a dal egyébként is épp annyira morcos, mint egy felhergelt határon túli magyar medve egy határon túl.

Érdekes, hogy nálam az album inkább a második felétől látszik működni. A Broken Glass tán a lemez legjobbja, legalábbis a hangulata a kiemelt basszustémájával és a furcsa dallamaival egészen újszerű, legalábbis KSE-mércével, szinte gonosz. Fajin. A záró Requiem viszont nem. Rossznak nem mondanám, de a riffek itt is erőtlenek, olyan „tudjuk le végre″- meg „írjunk még ehhez valamit, hogy ne csak harminc perc legyen″-ízű a dolog. És ez a másik. Hamrincöt perc az egész. Én kiszámoltam, hogy hazánk egyik nagy zsenijét idézzem: matematikusan, és a debütalbumot nem tekintve ez a legrövidebb KSE-lemez. És biza nem is tűnik hosszabbnak. Szóval nem tudom, mi történt. Lehet, hogy velem van a baj, bár amikor kihajóztam a net vizeire, azt láttam, hogy mások is érzékelték a bibit. Ugyanakkor meg akadnak olyanok is, akik remekműnek tartják. Csodás találmány az ember, mi tagadás!