Shock!

Noha összességében tetszett a Killswitch Engage legutóbbi lemeze, az Incarnate, végül nem ragadt be nálam annyira, mint közvetlen elődje, a Jesse Leach visszatérését ünneplő Disarm The Descent. Hoztak minden kötelező panelt, korrektek voltak a dalok, az a bizonyos megfoghatatlan, szükséges plusz viszont nem volt meg számomra az albumban, ami ahhoz kell, hogy valami teljesen rám telepedjen. Persze nem éltem meg ezt tragédiaként, főleg, hogy korábban is készítettek olyan albumokat, amelyeket ugyan kedveltem, de hosszabb távon nem annyira hallgattam őket.

Sokan nem gondolnak bele, de a Killswitch által is fémjelzett metalcore-os vonal lassan két évtizedes történet, vagyis ebben az esetben is régi, bejáratott bandáról beszélünk megcsontosodott fogásokkal, védjegyszerű húzásokkal. Adam Dutkiewicz ráadásul már az egészen korai időkben is összekeverhetetlen dalszerzői stílussal rendelkezett, és az említett elemek elhagyása helyből a csapat arcélének roncsolódását hozná magával. Ami nem tört el, azt nem kell megragasztani, ugye... Az Atonementet azonban a zenekar keretei között mégis izgalmasabbnak érzem, mint közvetlen elődjét.

Itt van például mindjárt a nyitó Unleashed, amely első felvezetésként jött ki az anyaghoz pár hónapja. Nem mondom, hogy soha nem csináltak még ilyesmit, mégis kellemes fűszer, ahogy Jesse már a verzékben is igazi dallamokat hoz, nem csak a refrénben vált át szívszaggatóan daloló pacsirtába. Ennél sokkal radikálisabb fogásokra ugyanakkor nem kell számítani, csak hasonló apróságokra. Ilyen például az Us Against The World szépen megfogalmazott, bontogatós, mégis dallamosan zúzós témája, netán zárásának kiválóan elkapott többszólamú vokálmegoldásai. Vagy a szintén megamelodikus I Am Broken Too már-már rockos húzása, benne Jesse utánozhatatlanul szenvedélyes, libabőrös dallamaival. Lehet, hogy utóbbi egyeseknek már túl lájtos lesz a csapattól, szerintem viszont simán a lemez egyik csúcspontja. De a szokásos precíziós riffeléssel, gitárharmóniákkal megint végig tökéletesen megfogalmazott énektémákat párosító Take Controlra, illetve I Can't Be The Only One-ra is nehezen mondanék nemet.

Aztán persze akadnak tipikusabb Killswitch-témák is a lemezen, amelyekről úgyis hosszabb távon derül majd ki, melyik lesz képes tartósan is megkapaszkodni a koncertműsorban. A láncait letépve vágtató As Sure As The Sun Will Rise és az egy fokkal visszafogottabb, némi old school hardcore/crossoveres érzést is rejtő Know Your Enemy mindenesetre jó eséllyel indul a versenyben, mint ahogy a göteborgi riffelésével az egészen korai KSE-t is megidéző Bite The Hand That Feeds zárás is. Muszáj külön kiemelni a két vendégeskedős dalt is. A The Signal Fire-ben – példaértékű módon – Howard Jones énekel duettet elődjével-utódjával egy kellemesen brutális nótában, amelyben azért persze elsőrangú dallamokat is hallhatunk, a középrészben elsütött thrashes riff pedig az egész lemez egyik leggyilkosabbja. De kellemes a Chuck Billyvel megerősített The Crownless King is, amibe pont olyan durvasággal csapnak bele, mint várnád, később mégis érdekesen keverik a tiszta dallamokat a bömbölő-hörgő-acsargó rombolással.

Hangzását tekintve is roppant jellegzetes, gyakorlatilag végig kiegyensúlyozottan magas színvonalú dalokkal telepakolt lemezt készített az Atonementtel a Killswitch Engage. Lehet, hogy objektíven nézve elég lenne eggyel kevesebb pont az albumra, hiszen spanyolviaszról nem beszélhetünk, de régi kedvencről van szó, és ez most ismét egy olyan anyag tőlük, amiben érzem az említett extrát. És itt jegyezném meg, hogy Dutkiewicz igazán szólózhatna többet is, mert ritkán emeljük ki, de ehhez is remek érzéke van.