Shock!

Sokszorosan szomorú Motörhead-jubileumot ülünk 2025-ben: idén decemberben lenne nyolcvanéves Lemmy, és ugyanabban a hónapban lesz halálának tízéves évfordulója is. Megérdemli azonban, hogy ennél vidámabb keretek között idézzük fel a múltat egy másik kettős idei jubileum kapcsán: a napokban harminc évvel ezelőtt jelent meg a Motörhead történetének egyik, ha nem egyenesen „a" legagresszívebb, legsúlyosabb lemeze, a Sacrifice – a mester pedig 1995 végén töltötte be az ötvenet, a súlyos vonal nagy pionírjai közül az elsők között. Ez az éra üzletileg nem számított éppen a Motörhead fénykorának, zenei szempontból azonban mindenképpen ott volt a sok legjobb között.

A Motörhead a '80-as évek végének szétesettebb periódusa után elég rendesen összeszedte magát az 1991-es 1916 albummal, ami ismét megindította őket a térképen a nagyobb népszerűség felé. A grunge áttörése azonban ismét megfektette őket, és Phil Taylor távozásával a csapat egysége is megbomlott. Az 1992-es March Ör Die semmilyen tekintetben nem vette fel a versenyt elődjével, ám még így is megvolt benne a potenciál az MTV-s sikerre az I Ain't No Nice Guy ballada képében, Ozzy Osbourne és Slash vendégszereplésével. A Sony-birodalomhoz tartozó Epic kiadó azonban így sem állt oda mögéjük. Lemmy szerint valamilyen adóügyi trükközés húzódott meg a háttérben, de a végeredmény így is, úgy is ugyanaz lett: a lemez megbukott, a Motörhead pedig az utcán találta magát.

Mai szemmel teljesen nevetségesen hangzik, de a zenekar iránt ekkoriban olyannyira nem érdeklődtek a piacon lévő nagykiadók és rockban utazó cégek, hogy a technós vonalon mozgó német ZYX Musichoz szerződtek. Az 1993 novemberében kiadott Bastards azonban új formába lendült csapatot mutatott. Lemmy, Phil Campbell és Mike „Würzel" Burston triója végre méltó társra talált a King Diamond és Don Dokken mellől ismert Mikkey Dee dobos személyében, aki a March Ör Die turnéin lett a csapat fix tagja. Csatlakozása teljesen egyértelműen új lendületet adott a zenekarnak: a Bastards egyértelműen korszakhatárt jelentett a Motörhead történetében, és elindította a banda utolsó érájának kreatív virágkorát.

Dee-nek persze meg kellett szoknia a zenekar légkörét, ami kellemes, ám meglepő feladatnak bizonyult: „Kezdetben felért egy sokkal a Motörhead működése, főleg King Diamond zenekara után. Kingnél mindent tökéletesre csiszoltunk zeneileg és óraműpontossággal történtek a dolgok. Aztán bekerültem a Motörheadbe és mire pislogtam egyet, máris mindenki lelécelt a sztriptízbárba, én meg egyedül ültem a dobcuccom mögött... Hát ezek meg hová tűntek? Egyáltalán nem kellett próbálniuk. Lenyűgözőnek találtam, mennyire jók voltak anélkül is, hogy véresen komolyan vették volna a dolgokat. Szóval sokat tanultam a lazaságról, ugyanakkor szerintem kevés zenekart sikerül így is működtetni. Ha úgy tetszik, elkényeztettek... Később egyébként ráálltunk a sok próbára, de amikor bekerültem hozzájuk, tényleg csak lestem, hogy itt meg mi a franc folyik? Késtek, nem jöttek el, azt hittem, kurvára elmarad a koncert... Egyszerűen nem értettem, mire fut ki ez az egész. Sőt, igazság szerint nem hittem volna, hogy egyáltalán túlélik az első közös amerikai turnénkat. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy Lemmy és Phil is feldobja a talpát, mielőtt a végére érnénk... Én is imádok bulizni, de soha életemben nem láttam még ahhoz foghatót, ami ott ment. Haza is telefonáltam, hogy tök jó a hangulat, de igazából bármikor vége szakadhat a turnénak, mert tuti, hogy ebbe kibaszottul bele fognak dögleni... De tévedtem. Méghozzá óriásit."

A csapatban megtalált jó hangulat és ismét szárba szökkent kreativitás az eladásokban persze nem köszönt vissza. A Bastards anyagi szempontból a maga idejében egyáltalán nem számított sikeres albumnak. Mivel a ZYX még a promóciós példányokra sem volt hajlandó áldozni – a Motörhead saját zsebből fedezte a sajtónak küldendő repilemezeket –, a zenekar gyorsan lelépett tőlük és átigazoltak a szintén német Steamhammer/SPV-hez. Itt kezdtek neki a következő album megírásának, a szokásos pikk-pakk tempóban. Lemmy: „Akárcsak a Bastardsnél, ismét Howard Benson volt a producerünk, de közben épp megkapott egy A&R-os állást a Giant nevű kiadónál, úgyhogy agyilag két-három másik dologban is benne volt egyszerre. Szóval az idő felében Ryan Dorn, a hangmérnök fogta össze a munkát Howard utasításai alapján."

A zenekar kissé összeszedetlenebbül érkezett a stúdióba, mint a Bastards idején, nem is volt annyi kész daluk, a költségvetést pedig lényegesen szűkebbre szabták a legutóbbinál. A munka ezzel együtt is jól haladt, ám Lemmy, Campbell és Dee egyre inkább azon vették észre magukat, hogy trióban dolgoznak. Lemmy: „Napról napra nyilvánvalóbb lett, hogy Würzel kifelé tart a zenekarból. Egyáltalán nem erőltette meg magát. Többnyire csak tétlenül ült a térdére fektetett gitárral, miközben írtuk a dalokat. Ha abbahagytuk a játékot, ő is abbahagyta, aztán amikor folytattuk, ő is folytatta." Mikkey: „Egyszerre hozta ki belőlünk a helyzet a pánikot meg az örömöt. Würzel megunta a zenekart, de közben mi is meguntuk őt, szóval kölcsönös volt az érzés... Emberként később is hiányzott a bandából, gitárosként azonban egyáltalán nem. Az utolsó időszakban már egyáltalán nem játszott jól. Végül mindössze két szólót nyomott fel a lemezre. Az egyik ezek közül is hat órájába került, aztán a végén földhöz baszta a gitárt, utána meg fogta magát és kisétált a helyiségből. Ezzel gyakorlatilag véget is ért a sztori."

A Motörhead tizenkettedik stúdiólemeze, a Sacrifice végül úgy jelent meg 1995. március 27-én, hogy még négy fotó szerepelt a borítón, ám a megjelenéssel egy időben bejelentették Würzel távozását. Zeneileg mindez kifejezetten lényeges változást jelentett a csapat belső dinamikájában, Burston ugyanis a megelőző évtized folyamán fontos szerepet játszott a Motörhead dalszerzésében. Mikkey: „Würzel korábban sok témát írt. Óriási riffek érkeztek tőle. Rendszerint azt mondogattam, hogy Würzel motörheadebb, mint Lemmy, Phil és én együtt. Szuperkemény nótákat meg riffeket hozott. Phil meg én néha, ha nem is túl lágy, de mindenképpen zeneileg polírozottabb témákban gondolkodtunk, Würzel viszont egyszerű, lényegre törő, nagyon kemény riffekben. Emberként is távol álltak tőle a bonyolult dolgok, ami kurva jó volt, sokszor később is hiányzott, de igazából egyszerűbb lett az életünk, miután elment, mert már nem érezte magát jól a zenekarban. Nem lett ellenséges a viszonyunk meg semmi, de egyszerűen nem élvezte a Motörheadet, és rohadt nehéz olyasvalakivel együtt játszani, akinek már nincs benne a szíve. Pár évvel később szerintem megbánta a döntését, de amikor elment, neki is jobb lett. És mindenképpen okosan döntött, hiszen tudta, hogy előbb-utóbb ki fogjuk rúgni. De megelőzte a dolgot és elment magától."

Dee később többször is utalt rá, hogy a gitáros távozásának hátterében elsősorban akkori felesége állt, akinek cseppet sem volt ínyére a sok hosszas távollét meg a Motörheaddel járó rock'n'roll életvitel. Lemmy szerint Burston emellett a haveri köréből is rossz tanácsokat kapott: „Würzel igazából már a stúdiófelvételek előtt kilépett a zenekarból. Szó szerint alig tett hozzá valamit a lemezhez. És nagyon szomorú, de rossz embereknek kezdett hinni. A zenekarban és azon kívül is én voltam a legjobb barátja, ehhez képest elkezdett olyan szarságokkal gyanúsítgatni, hogy lenyúltam a pénzét. Nem voltam rászorulva Würzel pénzére: a mai napig folyamatosan érkezik a lóvé a Hawkwind meg a Motörhead régi dolgai után. Szóval kurvára nem kellett a pénze, és még ha kellett volna is, akkor sem loptam volna el tőle, mert nem ilyen vagyok. Ő azonban nem hitt nekem. Mindenki maga dönt az életéről, aztán meg nyögi a következményeket."

Nagyon egyszerű a válasz arra a kérdésre, hallatszik-e mindez a Sacrifice dalain: nem. Sőt, utólag visszatekintve is inkább az anyag összerántott, morózus, mogorva hangvétele szúr szemet elsőként, amit a nyers, durva, tömény hangzás csak még inkább kiemel. Mint a bevezetőben is írtam, minden bizonnyal ez a Motörhead legsúlyosabb, legagresszívebb albuma, számomra azonban mindig is magától értetődő volt – méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy már csak generációs okokból is ez volt az első sorlemezem a bandától az All The Aces válogatás után. Ebben nyilván az játszott közre elsősorban, hogy épp ez volt az aktuális, ugyanakkor remekül példázza a csapat '90-es évekbeli mellőzött státuszát, hogy már a megjelenés után nem sokkal is egészen röhejes összegért sikerült megvennem a használt CD-t... Nyilvánvalóan nagyon tetszett, amit hallottam és azóta is ezt tartom a csapat egyik legerősebb munkájának. Ami természetesen semmit sem von le a közvetlen előd, a Bastards érdemeiből, az ugyanis szintén csont nélküli tíz pont. De kétségtelen, hogy a kettő közül a Sacrifice a spontánabb, vadabb, robbanékonyabb album. Ezt a hangulatot egyébként Joe Petagno vérmocskos borítója is remekül érzékelteti.

Ha ez a Motörhead legsúlyosabb, legagresszívebb albuma, hát akkor a nyitó címadó alighanem a zenekar történetének legsúlyosabb, legagresszívebb dala. Erről elsősorban természetesen Mikkey Dee lélegzetelállító dobjátéka tehet: a dobos az egész teret maximálisan kitölti a dalban, és tulajdonképpen harminc év sem volt teljesen elegendő rá, hogy teljes egészében átfogjam, mi mindent üt itt. Nem túlzás, szinte arrogáns fölényességgel viszi a hátán az egész számot, minden ütéséből üvölt, hogy pontosan tudja: egyik elődje sem versenyezhet vele. Ezt egyébként nem is akarta álszerény módon elhallgatni, hiszen a napnál is világosabb volt, hogy egy Philthyvel soha az életben nem lehetett volna felvenni például egy ilyen számot: „Phil Taylor karakterként elképesztő, ízig-vérig Motörhead-arc volt, de technikailag nem számított kiemelkedő dobosnak. A korai időszakban persze nagyon jól nyomta, de sok hasonló zenész létezik: már ahhoz is minden nap gyakorolniuk kell, hogy megmaradjanak egy átlagos szinten. Phil szerintem ebbe a kategóriába tartozott. Pete Gill technikailag messze túltett rajta, de ő meg kurvára nem rendelkezett semmiféle karizmával és egyáltalán nem illett a bandába sem. A Motörhead-rajongók sem fogadták el."

A szüntelenül kavargó, pillanatra sem nyugvó, pörgő dobalapok tetejében szinte thrashesen reszel az alapriff, Lemmy a verzékben csak szavalja a szöveget, az egyszavas refrén azonban így is egyből ragad. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy még csak ehhez hasonló megközelítésű dalt sem tudok mondani nemhogy a Motörhead, de a műfaj történetéből sem. Mivel Lemmyék itt már régi, veterán bandának számítottak, ez azért elég sokat elmond róla, mennyire kreatívak voltak ekkoriban... Meg arról a téves kliséről is, hogy mindig ugyanazt játszották. A Sex & Death szokványosabban motörheades, mindössze kétperces rock'n'roll-túrása némiképp oldja a nyitány feszültségét, ugyanakkor ezen a lemezen még ezek a spontánabb, tipikusabb témák is harapósabbak, erőszakosabbak a szokásosnál. Túl sokat ezen túlmenően nem lehet róla elmondani: a riffelés attitűdje enyhén Sex Pistols-ízű, amúgy meg szennyes, húzós, jó.

A címadó mellett ugyanakkor az Over Your Shoulder a lemez másik nagyágyúja, és felér egy rejtéllyel, miért nem vált megkerülhetetlen sztenderddé a Motörhead panteonjában. Ismét nem túlzok, ez a középtempós, vaddisznó módjára röfögő riffre rákanyarított, elvetemült, ragadozó hangvételű súlyosság az én szememben simán a banda történetének egyik legeltaláltabb dala. Nem mellesleg Lemmynek is óriási kedvence volt. Csakis Lénárd Laci kritikáját tudom idézni valaha leírt egyik legérzékletesebb mondatával: „úgy morog benne a három gitár, mint azok az idiótára keresztezett pitbullok, akik széttépik a közértből hazasétáló nyugdíjast". És emellett olyan ragadósak már a verzék is, hogy elég egyszer meghallani, soha többé nem vered ki a fejedből. A War For War már némiképp nehezebben adja magát: a menetelős tempók és a harcias, vérmocskos hangulat miatt kicsit olyan az összkép, mintha a Motörhead megpróbált volna írni egy dalt a korai Manowar stílusában, a megbízható kézzel adagolt disszonáns témáknak köszönhetően azonban rejlik benne valami nagyon '90-es évekbeli is. Még egyszer ennyit arról, hogy Lemmyék mindig ugyanazt játszották... Ha pedig mindez nem lenne elég, az Order / Fade To Blackkel ismét egy kifejezetten brutális nótát kapunk, ahol a mocskosan zakatoló verzéket pörgős begyorsulások váltják. Csupán Campbell melodikusabb szólóbetétje oldja némiképp az általános idegességet, de ez sem tart túl sokáig.

A Dog-Face Boy szintén óriási kedvenc, ez újfent egy szimpla, rövid, velős rock'n'roll, ám hihetetlen alja van, a legnagyszerűbb pedig az benne, ahogy a végén Lemmy cifrázni kezdi a dallamot. Az All Gone To Hell kissé kimértebben, fémesebben indul, de ez is begyorsul a refrénnél, és itt is érdemes figyelni, milyen finom hajlításokat eszközöl néha az énekben a bibircsókos. Még ma is gyakran előkerül itt-ott, hogy Lemmy a szó hagyományos értelmében véve nem volt jó énekes, ez azonban óriási tévedés... A Make 'Em Blind ezekkel ellentétben a lemez kísérletezősebb pillanatai közé tartozik. A verzékben a dobok és az ének viszi a prímet némi háttérben morgó Rickenbacker-zajjal, ide-oda úsztatott énekmegoldásokkal, és ugyan a végére berobbannak a hangszerek, azon a módon sosem indul be, ahogy várnád. Mikkey itt is hatalmas dolgokat üt, tényleg érdemes nagyítóval figyelni minden egyes megmozdulását... Nem tipikus darab, de nagyon meghálálja a törődést.

A Don't Waste Your Time klimpírozós boogie-ja a lemez leglazább perceit hozza, amire csak ráerősítenek a szimplán, de mesterien adagolt szaxofonos díszítésekkel. Az In Another Time-ban azonban ismét a Sacrifice fémesebb, durvább megközelítése dominál, a nyitóriff a lemez legjobban elcsípett, legharapósabban támadó témái közé tartozik. Az alap persze itt is hagyományos rock'n'roll, mégis kap egy csavart. Akárcsak a záró Out Of The Sun, ami amolyan rejtett gyöngyszem: fémes, de rövidsége ellenére is epikus atmoszférájával igazi perfekt záródal, és Lemmy a végén még egy basszusszóló-kezdeménynek is beillő valamit is elereszt benne, hogy aztán átengedje a terepet Würzelnek. Utóbbi igen stílusosan búcsúzik a Motörheadtől itt a lemez végén egy óriási szólóval (másik említett önálló megmozdulása a Dog-Face Boyban hallható).

A Sacrifice-ot kifejezetten jól fogadta a szakma – a magyar Metal Hammer Hangpróbájának első helyét is fölényesen, 9,11-es átlaggal húzta be 1995 áprilisában –, a zenekar pedig tíz év óta először ismét trióban kelt útra. Az ekkori első európai turnéra Dave Lombardo párhuzamosan debütált Grip Inc.-je kísérte el őket, és ugyan a csapat tűrhető nézőszámokat vonzott élőben, maga az album nem perzselte fel a világot: Németországban és Észak-Európában egész jól fogyott, a tengerentúlon azonban ismét észrevétlen maradt. Nem mintha mást vártak volna tőle Mikkey szerint: „Az Államok mindig nehéz eset volt számunkra. Hihetetlenül fanatikusak az ottani rajongóink, de sosem fogyott sok lemezünk arrafelé. Egészen biztos például, hogy mi vagyunk az egyetlen zenekar a The Tonight Show történetében, akik felléptek a műsorban, az utána következő héten pedig kevesebb lemezük fogyott! Ha ez nem Spinal Tap, hát nem tudom, mi az, bassza meg! Ilyen szarságok tényleg csak a Motörheaddel esnek meg... Pedig szerintem tök jól játszottunk!"

A csapat körül decemberben támadt extra hírverés, amikor is a Lemmy ötvenedik születésnapját ünneplő hollywoodi koncerten, a The Whisky A Go Góban a Metallica is tiszteletét tette Lemmynek maszkírozva, The Lemmys néven. Vagyis ekkoriban néha-néha már felvillant a banda majdani mémesedett státusza, de ekkoriban még nem tudták apróra váltani. Olyannyira nem, hogy a következő, 1996 őszén kiadott, két előzményénél visszafogottabb hangvételű Overnight Sensation lemezbe csaknem belepusztultak Mikkey szerint: „A Bastards meg a Sacrifice nagyon jó lemezek voltak. Az Overnight Sensation is, de az a periódus jelentette a zenekar legkeményebb időszakát. Lemmy eléggé ellágyult, mi meg csak lestünk egymásra Phillel: az akusztikus gitárt erőltette és szinte popos dallamokat hozott... Nem értettük, mi a franc ez és rengeteget vitatkoztunk a keverés idején. Szerintem kétszer vagy háromszor is kiléptem közben a zenekarból, de Phil is... Azt mondtuk: baszki, Lemmy, csináld meg egyedül ezt a kurva lemezt, szarunk rá! Kemény idők voltak..."

Az Overnight Sensation persze korrekt lemez – az I Don't Believe A Word félballada kifejezetten zseniális nóta –, de közvetlen utódjával, a formátlanabb 1998-as Snake-Bite Love-val egyetemben azért nem veszi fel a versenyt a Bastardsszel és a Sacrifice-szal. Utána, a 2000-es We Are Motörheaddel azonban megint nagyon összekapták magukat. Ez a lemez csaknem olyan durvára sikeredett, mint a '95-ös, és utána szó szerint egyetlen alkalommal sem nyúltak már mellé, az összes későbbi munkájuk nagyon jó lett. Ugyanakkor bármikor vállalom, hogy szerintem a Sacrifice után, a dalokat tekintve már ezzel együtt is csak egyszer hozták utóbbi szintjét, mégpedig a 2004-es Infernón. A csapat tagjai is nagyon szerették a '90-es évek derekának éráját. Mikkey: „A Bastards óriási kedvencem, mint ahogy Lemmynek és Philnek is, de a Sacrifice is baromi jó lemez volt."

Valahol persze zsibbasztó belegondolni, hogy ez a lemez a napokban már harmincéves, és a Motörhead is kezd átcsúszni a történelmi kategóriába. Campbell és Dee szerencsére él és virul, de Lemmy mellett Würzel, Phil Taylor és Eddie Clarke sincs már köztünk. Ugyanakkor a zenekar is tipikus példa, hogy ne bánkódjunk a múlton, hanem örüljünk, hogy megtörtént. Nem vall mást Mikkey sem: „Amikor Lemmy meghalt, mindenki azzal jött oda hozzám, hogy micsoda tragédia. Én azonban mindig azt mondtam: szó sincs róla. Igen, nagyon szomorú, hogy elment, és egyből hiányzott is, de 2012 után már elég kemény éveket éltünk mellette, mert akkoriban kezdett romlani az állapota. Ráadásul amikor betöltötte az ötvenet, azt mondta nekem: ha holnap meghalok, tökéletes életem volt. Ezután pedig még húsz hasonlóan csodálatos év adatott meg neki. Ugyan ki kap úgy hetven évet, hogy tényleg csakis azt csinálja, amit akar? Senki – kivéve Lemmyt! Csodaszép élete volt, és szörnyű lett volna még öt-tíz-tizenöt olyan év, amikor nem képes színpadra állni."

Amikor a Sacrifice megjelent, Lemmy egy interjúban a rá jellemző száraz humorral mindössze annyival érzékeltette a különbséget a többi Motörhead-lemezhez képest, hogy újabb azoknál. Valahol persze jogos ez a megközelítés is, hiszen a Motörhead mindig Motörhead volt és sosem bújt ki jellegzetes gúnyájából. Én azonban mindig is különlegesnek tartottam ezt a sajátos hangulatú, barátságtalan és erőszakos hangulatú lemezt a terebélyes diszkográfiában. De természetesen így, harminc évvel később a Sacrifice kapcsán is a Saxon emlékdalának soraival érzékeltethető a lényeg: „The word was on the street / They were the boys to beat / And they played rock and roll." És soha, senki nem csinálta náluk jobban. Tényleg ennyi az egész.