A svéd Dynazty is a szinte észrevétlenül megnőtt csapatok sorát gyarapítja. Ez még persze klubszintet jelent, de a múlt hónapban nálunk is ismét zajos sikerrel koncertezett banda előtt még bőven ott tornyosulnak a csalogatóan megmászatlan magaslatok. Zenéjük slágerességét, illetve tudatos építkezésüket tekintve simán benne is van a pakliban, hogy sikerül még feljebb hágniuk. Ezen az új albumon sem múlik sok, profizmusuk ugyanis elvitathatatlan – néha már-már túlságosan is az, de ez önmagában nem baj.
Nincs igazán jó megjelölés a Dynazty stílusára: rásüthetjük éppen, hogy power metal, meg hogy pop metal, többnyire ezekkel a kifejezésekkel szokás dobálózni Love Magnussonék kapcsán, de maradéktalanul szerintem egyik sem érzékelteti a lényeget. Egyfelől mindig bennük volt egy nagy adagnyi hagyományos dallamrock valahol az alapoknál. Sokkal inkább érezteti is náluk a hatását ez az irány, mint a hasonszőrű bandák többségénél, a kulcsot mégis ennek ötvözése jelenti a hagyományosabb europower-dolgokkal, a szimfonikus-filmzenés hangulatokkal, illetve azzal a fajta animés-képregényes-videójátékos modern bombaszttal, ami például a Beast In Blacknél is tökéletesen működik. A Dynaztynél azonban így is sokkal inkább megmaradt a zene személyesebb jellege. Ennek köszönhetően hiába roppant direkt, mégis jóval kevésbé karikaturisztikus és túlpörgetett náluk a végeredmény.
A csapat kétségtelenül tud dalokat írni, emellett pedig rendelkeznek két óriási erősséggel. Az egyik a részmunkaidőben az Amaranthe által sem véletlenül elcsaklizott, csúcskategóriás énekes, Nils Molin. Nem nevezném éppen a legmarkánsabb hangkarakternek, de mindent el tud énekelni, ehhez nem is férhet kétség, és a fogós dallamokhoz is kivételes érzéke van. A másik az old school gitárhősök iskolájából érkezett Love Magnusson, aki a mai fiatal(abb) mezőny egyik titkos csodafegyvere. Amikor csak lehet, rendesen elsül a keze, és túlzás nélkül óriási szólókkal pakolta tele a dalokat. Egyszerre virtuóz és megamelodikus, ízes a játéka, tényleg le a kalappal előtte – ő is lazán beférne bármilyen bandába, egyértelműen generációja egyik legjobbja az európai színtéren.
Az album már a kilencedik a sorban a zenekartól, vagyis nagyon sok újdonságot nem érdemes várni tőle, főleg az utolsó néhányhoz képest. A recept bevált, így tovább is viszik – ebben nyilván benne vannak a racionális megfontolások, de nem hinném, hogy egyébként mást akarnának játszani, szóval ezzel sincs semmi gond. Talán egy fokkal még nyilvánvalóbb ez az album, mint a legutóbbi The Final Advent, ugyanakkor érdekes, hogy ezzel együtt sem tudnék róla csak egy-két nagyon arcbamászó csúcspontot kiemelni, összességében ragad az egész. A húzós Call Of The Night nyitány, a diszkórockos címadó vagy a pattogós ütemek meg a modern hangszerelés mögött nagyon hagyományos nordikus hard rock dallamokkal felvértezett Devilry Of Ecstasy persze elég rendesen feladja a leckét nyitó hármasként, de később sem laposodik el a műsor. A himnikus refrénnel ellátott Fire To Fight, a főmotívumával az ezredfordulós europower-érába visszarepítő Dark Angel, netán a monumentális Dream Of Spring power-líra szintén kiemelkedően izmos tételek. Az ütős Mystery zárás után pedig biztos kézzel indítható újra a lemez.
Konzervatívabb dallamfanoknak és heavy metalosoknak persze a Dynazty hangzása is túl digitális, túl habos lesz, de el kell fogadni, hogy nem 1985-öt meg 2000-et, hanem 2025-öt írunk. Nem véletlen, hogy a csapat épp ezzel a megszólalással tudott a mai átlaghoz képest jóval több kezdő rockrajongót a táborába terelni. Az pedig sosem baj a műfajnak sem, ha nem kizárólag őszülő fejek álldogálnak a nézőtéren... Nem mentes az önismétlésektől vagy a közhelyektől ez az album, de a maga műfajában abszolút tisztességes munka – ráadásul zeneileg épp elég okos csavar és finomság rejlik benne ahhoz, hogy ne illesszem oda utóbbi szóhoz az iparos előtagot.
Nagyon kommersz, de minőségi muzsika.
A Dynazty az augusztus 27-30. közötti, alsóörsi Tábor Fesztiválon is ott lesz. Részletek itt.
