Shock!

Az erdőben... Ezt a nevet vette fel egykor az a csapat, akik olyan varázslatos, atmoszférikus/progresszív muzsikákat tartalmazó albumokkal kényeztettek el minket még valamikor a ′90-es években, mint az Omnio vagy a Strange In Stereo. Ekkor még tökéletes harmóniában csengett össze a zenekarnév a lemezeken hallható zenei stílusa: sejtelmes atmoszférája valóban olyan érzést keltett, mintha minden hangja a fákkal teli, misztikus rengetegben született volna. Ma már ez nincs így.

Az eltelt harminc évben folyton változó felállással nyomuló alakulat még mindig az említett név alatt teszi a dolgát, de már egészen más úton halad, mint a kezdetek idején. A korai gótikus progrock/metál, a fekete fém természetközeli mentalitása, valamint a filozofikus, pogány szövegvilág már csak sejthető ebben az újfajta irányvonalban, és aki az ilyesmikért szerette ezt a zenekart anno, joggal veszthette el az érdeklődését irántuk az utóbbi években. Jómagam talán kicsit szerencsésebb vagyok, hiszen nálam egy jó dal általában mindig felülírja még a drasztikus stílusváltásokat és a zenei kereteket is. A három esztendővel ezelőtti, rendkívül fogós Diversumon is a közérthetőbb, direktebb megfogalmazású és – mondjuk ki – kommerszebb szerzemények győztek meg végül maradéktalanul, miután tudatosítottam magamban, hogy itt már nem fogok hosszan elnyújtott eposzokat hallani.

Ez a fajta művészi kiteljesedés, fejlődés (?), vagy inkább nevezzük más irányú érdeklődésnek és „szükséges" stílusváltásnak, hasonlít a kortárs zenekaroknál végbemenő változásokhoz is. Gondolok itt olyanokra, mint az Anathema, a Katatonia, esetleg még a Borknagar vagy a Lake Of Tears. Bár utóbbi kettőnél stílusváltásról nem nagyon beszélhetünk, inkább csak az In The Woods... mostani gondolkodásmódja tükröződik valamennyire az ő muzsikájukban is. A legegyértelműbb zenei párhuzam viszont a svéd Soennel vonható össze: a sokszor már-már giccsesen finom, bőr alá kúszó melódiák ott is tökéletesen érvényesülnek manapság a progos, melankolikus fémzenében, és a fent említett csapatok híveinek szerintem most sem lesz kellemetlen a norvégok jelenlegi formulája. Ám ez még mindig nem elég a boldogsághoz.

Ha teljesen elvonatkoztatok a korai éra érzésvilágától, akkor is hajlamos vagyok összevetni a friss termést az ezt megelőző művel, amit ugye akármilyen mércével is mérünk és bármihez is hasonlítgatunk, valahol el kell ismerni, hogy korrekt dalgyűjtemény, elég sok kiemelkedő momentummal. A Bernt Fjellestad frontemberkedésével immár második, illetve a hathúrosokon 2018 óta nyomuló Bernt Sorensennel és Kare Andre Sletteberggel elkészült harmadik korongon hallható, sokszor marcipánnal összekent, édeskés irányzat a finnyásabbaknak biztosan most is megfekszi majd a gyomrát. Nálam persze még ez is átment a szűrőn, de azért nyilván én is úgy vagyok ezzel a stílussal, hogy katarzis nélkül nem igazán működik. Utóbbihoz meg ugye óriási melódiákat kell faragni, komoly érzelmi töltettel kell őket megtölteni és előadni. Az Otra szerzeményei közül egyedül a roppant fincsi dallamokkal operáló Come Ye Sinners képes elutaztatni egy megfoghatatlan dimenzióba, de a hallgatóbarát megközelítésű A Misrepresentation Of I is közel jár ehhez. A fajsúlyos drámaisággal előadott The Crimson Crown is nagyon rendben van, ugyanakkor az anyag java része e kiragadott pillanatok árnyékában egy kissé leül, és nem hozza úgy az elvárt színvonalat, ahogy azt kéne. A nyitó The Things That Shouldn't Know mantraként ismétlődő refrénjét például elképesztően elhúzzák, egyszerűen nincs annyi mondanivaló az itt hallható négy-öt akkordban, mint amennyit közvetíteni szeretnének vele.

Panaszkodni persze nem fogok, Anders Kobróék még mindig minőségi muzsikában utaznak, legfeljebb néha-néha egy kicsit bealszom tőlük. De azért a két-három remek nótáért így is mindig megéri időt szánni az aktuális kiadványaikra.