Shock!

Most, hogy közel másfél évtized tetszhalotti állapota után mozgolódni látszik az In The Woods..., a legnagyszerűbb, ugyanakkor legkevesebbek által ismert norvég avantgarde zenekarok egyike, mi is úgy véltük, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom a csapat közmegegyezéses klasszikusának felemlegetésére. A tizenhét évvel ezelőtt megjelent Omnio a brigád második albuma volt, amelyet a kritikusok már megjelenése pillanatában piedesztálra emeltek, és amiből ugyanakkor mindössze feleannyi példányt sikerült értékesíteni, mint mára jobbára elfeledett elődjéből. Az ItW... kereskedelmi szempontból mérhetetlen sikere és másokra gyakorolt hatása a kivételes zenei egységet képező Omnióban csúcsosodik ki mégis, amely egy zseniális korszakban is különlegesen briliáns munkadarabból lett sokunk számára nélkülözhetetlen élvezeti cikk.

Az Omnio megjelenésétől nincsenek messze az In The Woods gyökerei, kutassuk hát fel ezeket legelőször! A történet a Kristiansandban alapított Green Carnationnel indul, 1990 környékén. Az In The Nightside Eclipse debüt idején az Emperorban, később hosszú évekig a Carpathian Forest soraiban is felbukkant Terje Vik „Tchort" Schei eredeti zenekara volt ez az eredetileg death metalban utazó formáció, melyet nevezett együtt alapított a Botteri ikrekkel és Anders Kobro dobossal. A banda első nekifutásra mindössze egy szerzői kiadású demóig jutott, mely Hallucinations Of Despair címmel jelent meg 1991-ben, a mikrofon mögött egy bizonyos Richart Olsennel. A Green Carnation e rövid életű, első fellángolásából Tchort ugye Ihsahnékhoz távozott, Botteriék és Kobro pedig elindították mágikus útján az In The Woods-ot, voltaképpen egy szimpla átkereszteléssel. A régi/új zenekar ennek okán egyszerre őrizte death metal gyökereit, és keresett új utakat az avatgarde/progresszív metalban.

A kultikus prog bandák, mint például a King Crimson vagy a Jefferson Airplane hatása később olyan mértékben vonta uralma alá Botteriéket, hogy az Omnio világra jöttének időszakára a death/black vonal jószerével ki is kopott a zenéből. A bemutatkozásként szolgáló Heart Of The Ages környékén stílusukat jobb híján pagan metalként definiálták (elsőként a színtéren), a muzsikát már ekkor is előszeretettel színesítetve billentyűs hangszerekkel és női énekkel. Az itt még csak vendégként feltüntetett énekesnő, Synne „Soprana" Larsen az Omniora vált a férfi vokalista, Jan Transeth egyenrangú partnerévé, így a klasszikus ItW...-sound letéteményesévé. Tchort hangszeres szerepét Oddvar A:M Moi vette át, aki éppen tavaly távozott közülünk, így az újjáalakulásnak sajnálatos módon nem lehet már részese. A zenekarhoz hasonlóan kultikus jelentőségű kiadó, a Misanthropy Records (olyan bandák útjának egyengetője, mint a Burzum, a Ved Buens Ende vagy az Arcturus) itt tehát egy újabb üstököst segített az égi pályára.

Ahogy az úttörő muzsikák esetében, úgy az ItW...-ről is elmondható, hogy saját stílust és hangzást alakított ki magának, mely direkt módon nem következett semmiből, ezért roppant nehézkes annak skatulyába helyezése is. Az Omnio-korszakos ItW... stílusát alapvetően doom metalnak mondanám, eltéveszthetetlen progos/instrumentális kikacsintásokkal, de meghatározó módon váltott férfi/női énekkel a főszerepben. A két énekes, Synne és Jan Transit valójában sosem volt része a zenekar kreatív magjának, másképpen szólva mindig is afféle „különleges vendégként" szerepeltek, hangjuk és személyiségük mégis elválaszthatatlan az ItW...-tól. Az Omnio említésekor is mindenekelőtt kettejük zsenialitást is meghaladó produkciója ötlik fel legtöbbünkben. Kivételes együttműködésük sem azóta, sem azután nem tündökölt olyan fényesen, mint az ezen a lemezen, megdöbbentő módon ebből a kettős ragyogásból kizárólag Botteriéknek jutott osztályrész. A magam részéről el sem tudom képteleni, hogy az újjáalakulás kapcsán ők ketten pótolhatóvá válnának...

Az Omnio a zenekar fájdalmasan rövid (eddigi?) történetének központi fejezete, definitív és egyben legkönnyebben befogadható albuma – nem véletlen, hogy a 2000. december 29-i búcsúkoncertjüknek is ez a lemez állt a középpontjában. Az Omnio volt ugyanakkor az egyetlen ItW... album, ahol a produceri székben nem jutott szerephez az a Bjørn Hårstad, aki itt zenészi minőségében (gitárosként) szerepel. A változatosság kedvéért Hans K. Eidskard keverte hangzás technikailag talán nem tökéletes, de mindenképpen egyedi, és tökéletesen érvényesülnek benne az ItW... velejét adó jellegzetességek. Gyönyőrű, nagy teret kap Kobro szakszerűen felépített, mégis húzós dobjátéka és az azt támogató basszusgitár, hasonlóképpen a vonós hangszerek és a hangulatépítő billentyűk. Meglepő módon a gitárok legtöbbször csak kiszolgálói ennek az elvont, emberteremtő atmoszférának, miközben folyamatosan ott dorombolnak a háttérben. Összhatásában az album aztán minden háttértevékenység elé furakszik, ahogy az ItW... világa bekebelezi az arra fogékonyakat.

A latin omnis szóból (jelentése: minden, mindenség) származtatott címről, egy esetleges zenei/szövegi koncepcióról így beszélt az énekes Transit: „Nem konceptalbumként készítettük, pláne nem a dalszövegek tekintetében, de előre eldöntötten együtt, egyetlen egészként dolgoztuk ki a lemez zenei részét. Az Omnio volt az első albumunk, amin így dolgoztunk, a dalokat is felvételi sorrendben írtuk és próbáltuk össze, vagyis korántsem csupán különálló dalok gyűjteményéről van szó. A szövegek terén, így visszatekintve, is megfigyelhető egyfajta vezérfonal jelenléte, annak ellenére, hogy egyáltalán nem állt szándékunkban összefűzni azokat. Rendkívül befelé forduló, filozofikus szövegeink születtek, ahol még egy csomó minden el is van rejtve a sorok között. Számos kérdést teszünk fel bennük a dolgok mibenlétéről, miközben próbáljuk megérteni saját magunk gyökereit. Az első dal például nagyban az éjszakai csillagbámulásokhoz kapcsolódik. Sok ember jár égnek emelt orral a Földön, akiket talán csak úgy hozhatnánk vissza a realitások talajára, ha kiküldenénk őket a szabad ég alá egy csillagos éjszakán, hogy lássák, milyen hatalmas is a világmindenség, és mennyire elhanyagolható benne az ember szerepe."

A lemez sarokpontjainak a nyitó, címében a zenével megidézett fénysebességre utaló, negyedórás 299 796 km/s és a három részből (pre, bardo, post) álló, címadó, záró kompozíció tekinthető. Mindkét tétel bőségesen helyet ad mindannak a megfoghatatlannak a kifejtésére, amiről a norvégokat ismerjük, ők pedig a progresszív szintérről ismerős alapossággal körbe is járják mindezeket az ismérveket. A legnagyobb mélységekig mégis az album második szerzeménye, a bookletben egy sokatmondó Juha Vourma grafikával kiegészített I Am Your Flesh ereszkedik le, amit Transit is egy „nagyon egyenes, meztelen, őszinte" dalként jellemez, szövege pedig iszonyú súlyú önismereti problémákat feszeget. Olyasmi feszültség halmozódik fel ezekben a tételekben, amelyet kizárólag a természet képes létrehozni, és mi szinte várjuk a villámlást és a mennydörgést a hangulat tetőpontjain. A lemez legnagyobb erénye éppen ez a hangulati egység és az azon belül megvalósított, beláthatatlan távú utazás, így alkotóinak szándéka szerint képes ennek az örömittas melankóliának a fenntartására, melybe az ItW... ars poeticáját rejtették. „Életünk filmzenéje egy kora-áprilisi reggelen talán képes lehet újraalkotni e nyughatatlan üresség alapjait."

Végül álljon itt az ügydöntő kérdés az album kapcsán: vajon mi látható az erősen pszichedelikus befolyást mutató borítón? Nos, a pletykák szerint mindössze egy korsó sör, megfelelő megvilágításban... mert ez egy ilyen banda. Visszavárjuk őket.