Shock!

Egyszerre magától értetődő és baromi nehéz az örök kedvencekről írni. Ami engem illet, filmeknél viszonylag könnyen venném ezt az akadályt (alig láttam párat), lemezeknél a lehetetlennel lenne határos kiválasztani azt a száztizenegyet, amelyeket egy lakatlan szigetre magammal vinnék. Előzetesen azt gondoltam, a könyvekkel viszonylag fájdalommentesen megbirkózom majd... de már a „szelektálással" is megszenvedtem. Számos megközelítési mód közül én azon logika mentén választottam, hogy az alany lehetőleg ne legyen magától értetődő (hiszen azokról már tényleg mindent leírtak), ugyanakkor ne származzon gyakorlatilag ismeretlen forrásból sem, és főképpen: a megemlékezés, ha lehet, gazdagítsa is új információkkal az érdeklődő olvasókat. Így került a képbe a legfelkavaróbb és leggyönyörűbb horrorsorozat a könyvespolcomról, egy olyan ínyencfalat, amelyet vétek lenne nem megízlelni.

„Minden test egy vérkönyv; bárhol ütnek fel, vérzünk."

Azon olvasók/nézők esetében, akiknek mond valamit Clive Barker neve, többségében valószínűleg a Hellraiser- és az Abarat-sorozat ugrik be kapásból az 1952-ben született brit író/filmes/grafikus művész életművéből. Utóbbit ezzel a lendülettel engedjük is most el, hiszen a szerző későbbi (fantasy-)korszakának emblematikus alkotásáról beszélünk, míg a Pokolkeltőnek (eredeti címe: The Hellbound Heart) nagyon is helye van most ezeken a hasábokon, bár – talán meglepő módon – a ritka kivételek egyike Barker horrorérájában. Egy legjobb indulattal is közepes könyvből lett kultfilmről, majd filmsorozatról, végső kifutásában pedig komplett mitológiáról van szó, amelyet maga az elkövető tíz éve A vér evangéliuma kötettel kívánt lezárni és/vagy nyugdíjba küldeni. Azon kivételek egyike tehát ez a franchise, ahol a filmes változat messze túlnőtt az eredeti (remek, de nem különösebben kidolgozott) ötleten, nyugodt szívvel mondom ki, hogy teljes joggal. A korszak további írásai esetében ellenben a szokásosnak mondható klisé érvényesül, amikor is a moziváltozat meg sem közelítheti a könyvek lapjain megálmodott világot.

Márpedig Barker világa van annyira radikális és kifinomult, hogy a megfilmesítésen gondolkodó rendező/forgatókönyvíró számára alaposan feladja a leckét. Tulajdonképpen nem is tudnék igazán jól sikerült példát említeni ebből a sorból, pedig jó pár kísérlet történt az évek során – az itt tárgyalt sorozat sem kivétel. De ez az egész nem is különösebben fontos most, már csak azért sem, mert kevés vizuálisabb alkotót ismerek Barkernél. Korai munkái úgy válnak képeskönyvekké az olvasó számára, hogy egyetlen kép vagy akár csak ábra sem szerepel bennük. Írói sztorijának ajtaját a fausti ihletésű Kárhozat (The Damnation Game) rúgta be, a Vérkönyvek (Books Of Blood) novellasorozat darabjai pedig szintén ebbe a legkorábbi szerzői korszakba visznek vissza, lévén nagyjából egy időben születtek a debütáló regénnyel. A Kárhozat egy nagyon erős bemutatkozás, minden elképzelhető értelemben értve az „erős" kifejezést, ráadásul engem valahogy kezdettől fogva A gyertyák csonkig égnekre (Márai) emlékeztet, ami nyilván teljes tévedés, de a tudatalattinak nem lehet efféle parancsokat osztogatni.

Polgári elfoglaltságát tekintve Barker ekkoriban még (nagyon sikeres) színdarabokat írt, szabad estéin pedig (mi mással?) szintén írással foglalta el magát, így került papírra mindössze másfél év alatt ez a negyedmillió szó, amelyből később a Vérkönyvek sorozat felépült. Bár a novellák is híven tanúsítják, hogy a szerző képzelete korlátok nélkül csaponghatott, Barker eleve azzal a céllal állt neki az írásnak, hogy ezek a maguk módján mégiscsak összetartozó látomások végül egy kötetben jelenhessenek majd meg. Szimpla gyakorlati okok miatt az eredeti kiadó (Sphere Books) gyorsan elvetette ezt a bátor, de semmiképpen sem praktikus ötletet, és a sorozat végül hat részben, majd később két ún. omnibus kötetben (ilyen formán került az én polcomra is) jelent meg. Mindösszesen harminc válogatott novelláról van szó – a szelektálást maga a szerző végezte –, amelyek nagyon sokféle zsáner irányába elkalandoznak, akár azt is mondhatjuk, hogy az író jellegzetes stílusa jelenti közöttük az egyetlen valódi kapcsot. A fekete humor éppúgy része a kombinációnak, mint a roppant mélységekig szaladó társadalomkritika – akár ugyanazon novellában is.

Alapvetően viszont vegytiszta horrorral van dolgunk, abból is az ínyenceknek való fajtából. A ma divatos kifejezéssel élve „darálni" ezeket az írásokat biztosan nem lehet, vagy ha lehet is, nem egészséges. A Vérkönyvek valódi csemegét jelentenek az olvasó számára, amelyből ideális esetben egy-két hetente teszel egyet-egyet az asztalodra, sokáig ízlelgeted, és még annál is több időt hagysz arra, hogy leülepedjen mindaz, ami éppen átvonult rajtad. Olyan szabály (?) ez, amit nem kell a falra aggatni, egyszerűen az emberi természet jellegzetessége, hogy nem visel el egyszerre túl sokat a horrorista Barkerből. Nem azért, mert sokkolónál sokkolóbb képekkel tömné tele az írásait, hanem mert ténylegesen áthelyezi általuk az ismert világunk sarokpontjait, és ezt időbe telik feldolgozni. Ha most esetleg csak nevetsz ezen, tegyél egy próbát! Barker 32-33 évesen, tehát már nem is annyira fiatal fejjel költözött át a színházi dolgozószobából az írói székbe, és nekilátott egy valóban csak rá jellemző utópia megteremtésének. A tény, hogy mindehhez elképesztő fantáziát kapott ajándékba, már a közös szerencsénk.

Az pedig kifejezetten a hazai olvasók pechje, hogy miután 2010-ig vártunk a magyar fordításra, a beígért hatból mindössze két kiadást is megélt kötetig (tizenegy novelláig) jutott a szegedi Lazi Könyvkiadó, a hátralévők megjelentetéséről azóta sem kaptunk hírt. Ha megnézzük a két megjelent kötet gyalázatos borítóit és kliséhalmozó címeit (Szex, halál és csillagfény, Pokoli versenyfutás – tudom, hogy az említett címek egy-egy novellából származnak, ugyanakkor egészen biztosan léteztek volna ennél lényegesen jobb választások), valahol érteni véljük a miérteket, ezeket a kiadványokat a belbecs ismerete nélkül egy elfogadható ízléssel rendelkező olvasó talán nem is venné le a könyvesbolti polcokról. Így aztán a jelen írásnak egy – magyar nyelvű változatában – fél lábon se álló gyűjteményről kell megemlékeznie, amelyet szívesen tesz, hiszen mindig érdemes táplálni a reményt, hogy egy efféle apró lökés is közelebb viheti az illetékeseket a teljes sorozat megjelentetéséhez, végre magyarul is. Ismerkedésnek persze az említett két kötet is bőven megfelel, hogy eldönthesd, kompatibilis-e Barker világa a tiéddel.

Nálam ez igazából sosem volt kérdés, az első perctől fogva a rajongója vagyok a Vérkönyveknek, és ugyan el sem tudok képzelni olyan embert, akinek mind a harminc dolgozat egyformán kedvére való lenne, az író stílusa akkor is fogva tart, amikor éppen valami tőlem totálisan távol álló témát taglal (például a valódi humorbonbon Jack és a zargatódémon című írásban). Bár elvileg a „kezdeti" évekről beszélünk, Barker stílusa aligha lehetne ennél kiforrottabb, a novella műfaja ráadásul a leghatározottabban jól áll neki. Tömény, sűrű sorok, amelyek ennek ellenére sem táncolnak a befogadhatóság határán, ugyanis Barker rendkívül elegánsan ír (többek között ezt az ismérvét hiányoltam például a Pokolkeltőnél). A sok dicséret ne vezessen félre, mi se állhatna távolabb annál a Vérkönyvektől, mint hogy az olvasó kedvét keresi. Maga a műfaj sem tűri különösebben a túlírást, nincs is erről szó, ugyanakkor a szerző gond nélkül, fütyörészve elmegy a végletekig már a program- és címadó, nyitó novellában is – és amikor erre rászánja magát, az garantáltan felkészületlenül fog érni.

Masszív állásfoglalás e tekintetben már a tulajdonképpeni első írás, a filmváltozatban is ismert Éjféli etetés (The Midnight Meat Train), amely Barker azon élményéből táplálkozik, amikor első magányos New York-i látogatása alkalmával csúfosan eltévedt a metróban, és egy ismeretlen, sötét, üres állomáson kötött ki. Ebből alakult ki aztán az irodista Leon Kaufman sztorija, akire nagyon határozottan ráköszön egy Igazán Furcsa Utazás... Barker ugyanabban nagyon jó, amiben az egyébként őt kezdettől fogva méltató Stephen King is: teljesen abszurd alapszituációkból vezet el egy alapos „logikai" láncon keresztül oda, hogy hinni kezdünk az elképzelhetetlenben. Szép ellenpéldája mindennek nem sokkal odébb a Rettegés (Dread), amelyben semmi elképzelhetetlen nincs, és pont ettől lesz vérfagyasztó, sőt, számomra A Klasszikus Horrornovella, amely ebben a minimalista formában is magában foglalja a legtökéletesebben elmesélt történetet egyetemi évfolyamtársakról és egy felkavaró kísérletről... valójában pedig az ember legmélyebben bevésődött ösztöneinek/félelmeinek meggyalázásáról.

Akadnak aztán itt is példák a „hogy lehet, hogy ezt még senki nem írta meg eddig?" jelenségre is, amely sok olvasó számára lehet ismerős. A Disznóvér és zsaruvér (Pig Blood Blues) akár visszafogottnak is mondható címe ne tévesszen meg, az egyik legnehezebben feldolgozható novelláról beszélünk, amely csont nélkül bizonyítja, hogy a brutalitásról nem csupán tankönyvi definíció szerint lehet mesélni. Az egyik leghosszabb darab a sorozatban, és az én befutóm a „titkos favorit" kategóriában a Jacqueline Ess akarata és végső akarata (Jacqueline Ess: Her Will and Testament), amely teljes joggal lett ilyen terjedelmes, hiszen itt az előzmények talán fontosabbak is, mint a szó szerint megsemmisítő konklúzió. Talán a legkevésbé pedig A Morgue utcai újabb gyilkosságok (New Murders In The Rue Morgue) nevűt kedvelem, amely címével máris felfedi magát, és valójában egy krimi-szatíra, ha pedig Poe-rajongóként most megdobbant a szíved, csak annyit javasolhatok: messzire kerüld el! Egy dologban még Barker sem hisz, szóval ne is reménykedj a happy endben. A vég nála azon kivételes alkalmakkor sem „boldog", ha látszólag minden adott lenne hozzá. Akadnak aztán olyan írások, ahol már a felütés önmagában kiirt minden happy endre irányuló reményt, ilyen például a hajdani Jugoszláviában (!) játszódó A dombok közt a városok (In The Hills, The Cities), amelynél megdöbbentőbbet, a zsáner szempontjából újszerűbbet nem találsz a teljes novellafolyamban sem. Persze tudjuk, hogy minden elképzelhető témáról írtak már, és aztán azok remake-jei is elkészültek, de ha csak rajtam múlna, Barker úttörő jelentőségéhez ezen az íráson keresztül vezetném el az érdeklődőket.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen mélységben érdemes szólni a magyar fordításban jelenleg még nem elérhető novellákról, és utóbb arra jutottam, hogy ezt a vonalat e helyen elengedném. Nem azért, mintha ne feltételezném, hogy sokan olvasnak eredetiben akár kortárs horrort is, de sajnos egyáltalán nem alapvetés, hogy ezeket a mára eléggé el is feledett köteteket csak úgy be lehet rántani a kosárba (nekem legalábbis bizonyosan nem ment egyszerűen). Álljon azért itt néhány „szívből ajánlott" írás az utóbbiak közül is: a bizarr testhorror Son Of Celluloid, a hasonmásokban utazó Human Remains, a vallástipró Revelations, a poklot is megjáró In The Flesh, vagy a Vérkönyv-sztorit keretbe foglaló utóirat, az On Jerusalem Street. No és persze a különutas A vágyakozás kora (The Age of Desire), amely a Holnap történt antológiában megbújva, kikutatható magyarul is.

Alig egy évtizeddel a Vérkönyvek első bemutatását követően, a sokadik újrakiadás egyikének előszavában két fontos megállapítást is tesz Barker a sorozattal kapcsolatban. Az egyik szimplán kiábrándító, számomra túlzás nélkül elkeserítő is: mindössze pár évvel később, a novellák újraolvasásakor immár rá sem ismer arra az emberre, akinek a tollából a Vérkönyvek előbújtak (ekkor már javában a fantasy-korszakát éli). Ebből következően viszont egyfajta különös, külső nézőpontból képes látni a saját korai munkáit, és határozottan tetszik neki, amit itt talál, amiből azt a következtetést is levonja, hogy az írások kiállták az idő próbáját. Ekkor ugyan még szűk másfél évtizednek el kell telnie, hogy A vér evangéliumával újra felfedezze a benne élő Pinheadet, máris belátja, hogy hatalmas szerencséje volt már magával az írással is, nemkülönben a fogadtatással, hogy a Vérkönyvek tényleg csak ott és akkor születhettek meg, se később, se korábban nem lett volna erre hasonlóan jó lehetőség. Rátalált a megfelelő szerkesztőre és kiadóra, akiket nem rettentett el Barker radikalizmusa, a többi pedig nagyon rövid idő alatt, szinte magától történt.

A Hellraiser később sorozattá fajuló világának alapjait ő maga rakhatta le az első film rendezőjeként, és bár önmagukban az akkori írásai sem minősültek népszerűtlennek, a sorozat sikere magától értetődő módon az egekbe lökte a könyveinek eladási mutatóit is – és onnantól kezdve tényleg ráköszöntött a teljes alkotói szabadság. És ha akad kulcsszó a Vérkönyvek tájékán, akkor a „szabad" mindenképpen ilyen lenne, számomra egyszerre tud vérlázító és irigylésre méltó lenni Clive Barker határtalan írói szabadsága. Legalább évente emlékeztetem is magamat arra, hogy nem lehetek ezért eléggé hálás.

(Hangsúlyoznom kellett volna, hogy „Csak saját felelősségre!" vagy „Kizárólag erős idegzetűeknek!" szól az ajánlás? Szerintem nem.)