Shock!

2011. március 7-én könnyen befejeződhetett volna egy nagyszerű írói pályafutás, illetve egy élet, ezen a napon szenvedett ugyanis csaknem végzetes kimenetelű autóbalesetet Greg Iles, amelyet nyolc napig tartó mesterséges kóma, a jobb lábszárának elvesztése, majd három évig tartó rehabilitáció követett. Ennek a három évnek a terméke ez a trilógia, amellyel már „bejáratott" főhőséhez, Penn Cage-hez és otthonához, Natchezhez kanyarodik vissza. Mégsem hasonlítható a Lángoló kereszt, a Csontfa és a Mississippi vér hármasa az ezt megelőzően vagy ezt követően kiadott Iles-kötetekhez, azoknál ugyanis sokkal messzebb terjeszkedik, nem csupán az idősíkon, de mélységében is.

„Az országunk tönkre van téve, fiam. Halálos sebet kapott, és ha belepusztulok, akkor sem látom, hogyan fogjuk tudni meggyógyítani. A te generációd nem képes rá, már te is túl öreg vagy hozzá. Az új nemzedék pedig... bennük van a remény, ha egyáltalán.″

Nem tudom, szükséges-e e helyen részletesen bemutatni az írót, feltételezésem szerint nem, már csak azért sem, hiszen a Natchez-trilógia kimondottan késői alkotásnak tekinthető Greg Iles munkái közül, akinek a Lángoló kereszt megjelenésekor már egy tucat könyve megjelent magyarul a General Pressnél. Érdekességként annyit talán nem árt feleleveníteni, hogy a Stuttgartban született, de szinte teljes életét a Mississippi állambeli Natchezben leélt Iles zenészként kezdte karrierjét, a Frankly Scarlet énekes/gitáros/dalszerzőjeként. Csak miután megházasodott, fordult a zene felől az írás irányába, és nem túl meglepő módon a könyveiben – így ebben a trilógiában is – gyakori szereplők a zenészek. A tényszerűség kedvéért pedig említsük meg, hogy az itt tárgyalt három kötet az író Penn Cage-sorozatának negyedik, ötödik és hatodik darabja, tehát akadnak benne korábbról ismert (fő)szereplők, viszont a trilógia önmagában is teljes mértékben megáll, nem fog tehát értetlenkedni senki, aki az idén éppen tízéves Lángoló kereszttel kezdi az olvasást.

Utóbbi kötet a trilógia központi darabja, én magam több okból is (például az abban elhelyezett köszönetnyilvánítás miatt) azt gondolom, hogy Iles nem okvetlenül látott bele kezdetben több mint kétezer oldalnyi terjedelmet ebbe a sztoriba. A Lángoló kereszt nem varr el minden szálat, de ez nem akkora baj (ha baj egyáltalán), a megfestett tabló és a felkarcolt, negyven évet átfogó sztori olvastán annak idején sem okvetlenül követeltem volna folytatást. Pedig már akkor lehetett tudni, hogy nagyon hamarosan megérkezik a második kötet, és az sem hoz majd végszót. Egy pillanatig sem állítom, hogy a Natchez-trilógia ebben a formájában mentes a túlírástól, viszont az a helyzet, hogy Iles annyira jól ír, és annyi mondanivalója van otthonának múltjáról, hogy egyáltalán nem bánom az esetleges túlzásait. Fontos megjegyezni, hogy bár akár az is lehetne, ez nem dokumentumregény, hanem teljes egészében fikciós krimi, viszont a kiindulási pont, sőt még a főszereplők személye is valós történéseken és személyeken alapul. Bár ne lenne így, és bár ne lehetne ilyen szörnyű dolgokról írni a ′60-as évek Mississippiben megesett eseményei kapcsán.

Nemcsak a kereszt lángolt abban az időben, de a fajgyűlölet lángjai is rettentő magasra csaptak, a sötétségből pedig egy egykori ku-klux-klanosokból álló csoport emelkedik ki, akik minden tekintetben új szintre fejlesztik tevékenységüket – legyen szó a kegyetlenkedések brutalitásáról éppúgy, mint a megcélzott áldozatok pozíciójáról. A történet mindjárt három meghatározó gyilkossággal indul, majd gyorsan ugrunk negyven évet az időben, arra a napra, amikor a natchezi polgármester, Penn Cage egyetlen mozdíthatatlannak tűnő bálványa, saját apjának eszményképe omlik a porba, legalábbis a jelek erre utalnak. Tom Cage-et gyilkossággal vádolják, és a vádat éppen az teszi rendkívül komollyá, hogy az idős orvos semmit sem hajlandó tenni a saját védelmében, ezzel saját magánál fontosabbnak tartott személy(ek)et védelmezve. Penn Cage ebben a szorult helyzetben próbálja átvezetni a családját történetük legválságosabb időszakán, és eközben feltárul a négy évtizede történtek rettenete, amelynek természetesen máig futó szálai is vannak, ráadásul ezek a szálak nagyon komoly hatalommal bíró emberekig is elvezetnek.

Mennyi feldolgozhatatlan titok fér egy emberi életbe, mennyi és hányféle megaláztatást vagyunk képesek eltűrni valamiféle magasabb rendűnek tekintett cél elérése érdekében, és hány bugyra létezik az emberi aljasságnak, avagy mindezek tárháza kimeríthetetlen? Képes-e lehet egyáltalán bármire az ember, ha a küzdelmében (így vagy úgy, de) egyedül marad? Avagy nincs is más opció, mint érzelmeinket magunkba zárva, magányosan harcolni a saját démonainkkal? Mert van az úgy, hogy a győzelem elérhetetlen, vagy az alkalmi „sikerekért" mások szenvednek súlyos veszteségeket. Iles nem csupán oldalszámban méri a súlyt, hamar ránk telepszik a sztori fojtogató aurája, és bármilyen látszólagos komótossággal is halad előre a történet, minden fordulattal nehezebb lesz a hátunkra vett pakk, tökéletesen átélhető módon. Stephen King neve sem véletlenül szerepel a borítón, és a Natchez-trilógiát a King-rajongók közül is azok fogják igazán értékelni, akik szeretik a maine-i mágus hosszabb regényeinek közbenső fejezeteit. A kisváros maszkja mögött dühöngő őrület megfestésében Iles is hasonló kaliberű mester.

A Csontfa című második kötettel immár történelmi távlatok, mi több, történelmet alakító események titkai nyílnak meg, hogy végül a Mississippi vér elhozza a lezárást és persze a talányok megfejtését is. Tagadhatatlan, hogy az összeesküvés-hívők (ugyan már, ki ne szeretné a jól felépített konteókat?!) és a sötétebb tónusú, horrorba hajló, egyes helyeken politikaivá váló krimik rajongói lubickolhatnak a sztoriban, de ha van bármi, ami nem állt Greg Iles szándékában, az éppen az, hogy afféle „könnyed" szórakozásra biztosítson alkalmat ezekkel a könyvekkel. Monumentális a regényfolyam, és párját ritkító a mögötte álló írói munka is, de annak ellenére is magához láncol, hogy folyamatosan megköveteli az odaadó, a részletekre is árgus szemekkel figyelő olvasást. Mindeközben pedig roppant súlyosan ott tornyosul a sztori mögött, hogy annak igazából egyetlen olyan eleme sincs, amelyek ne történhettek volna meg pont így a valóságban is. Józan ésszel szinte elképzelhetetlen brutalitásra van módunk rátekinteni, és most, a 21. század első negyedének elteltével olykor egyenesen a falhoz szegez annak a rémképe, hogy a történelem bizony ismétli önmagát, a szélsőségek és a gátlástalanság térnyerésével egyidejűleg.

„S mi, történelemszakosok, mindig azt tanuljuk a történelemből, hogy az emberi lény felettébb bonyolult alkotmány, hogy nem jó vagy rossz, hanem egyszerre jó és rossz, és a jó a rosszból, a rossz pedig a jóból származik, s aki lemarad, az az ördögé."