Shock!

Nem túlzottan népes, de felettébb lelkes tábor várta Sivert Høyemet Budapesten, és ez nagyjából meg is felelt a papírformának. A Madrugada énekeseként és szólóelőadóként is mozgolódó Høyem a maga módján sztárnak számít a skandináv világban, felénk viszont legutóbb talán akkor forgott közszájon a neve, amikor pár éve slágert csinált a Satyricon Phoenixéből. Nálunk legutóbb 2019-ben, a Madrugadával járt (szintén az A38-on), ezúttal viszont (nagyjából) száz százalékban csak a frontemberről szólt az előadás, csakis rajta múlt, hogy mit viszünk haza aznap este. Nem mellesleg az is kiderülhetett, hogy mit hoz ki a magyaros temperamentum egy sarkvidéki származású norvégból.

Még a singer-songwriter vonalon is ritka az ennyire pucér koncert, mint amilyen ez volt, előzenekarokat és zenésztársakat egyaránt mellőzve, nem sokkal este nyolc után Høyem szimplán felsétált a színpadra, majd közel száz percet tölthettünk az ő és elektroakusztikus gitárjai társaságában. A stílust, amelyben hősünk szólóban alkot, illethetjük éppen a semmitmondó indie címkével is, ő maga „ötven százalék Bob Dylan, ötven százalék Leonard Cohen" összegzéssel hivatkozik saját magára, és ha neki az utóbbi megfelel, éppenséggel kiköthetünk ennél mi is. Nem kell azért megijedni, Høyem nagyon is saját világgal bír, az ötvenhez közel szerencsére eszében sincs matuzsálemeket másolni, ugyanakkor az sem vitás, hogy a háttérben megbújó Dylan/Cohen-szál miért is kerül elő vele kapcsolatban.

Maga az előadás nyilvánvalóan a szólóban elkövetett dolgairól szólt elsősorban, már csak azért is, mert miután évekig nem jelentkezett semmi újdonsággal ezen a vonalon, az elmúlt két évben két teljes értékű lemezt (On An Island, Dancing Headlights) is kiadott. Nem meglepő módon a jelen turné setlistje is ezen két album dalaira épült, felvillantva azért pár tételt a múltból is, illetve egy Lana Del Rey-feldolgozást (Born To Die). A turné előrehaladtával aztán ezt alakították a közönség igényei, amely elég határozottan hallani akart e helyen Madrugada-dalokat is. Nem volt ez másként nálunk sem, sőt, a helyzet odáig fokozódott, hogy a tizennyolc dalos alapszett (nálunk először) egy extra Madrugada-szerzeménnyel is kiegészült, így négy nóta is előkerült abból a kalapból.

Høyem pedig láthatóan nagyon élvezte, hogy Európa ezen apró szegletében is értő közönségre talál, akik ismerik és éneklik a dalait, és ha kell, név szerint dobnak be dalokat a kívánságlistára. Nagyon hamar kialakult, és aztán végig ki is tartott a nagyon oldott, fesztelen hangulat, amibe az is belefért, hogy az énekes egy közel negyedórás monológba fogjon nagyjából a koncert első harmadának végén az életről, a világmindenségről, meg minden egyébről. A személyes komfortérzetemet fokozta volna, ha ültetett verzióban valósul meg a fellépés, de a színpad elejéhez sereglő, hősét gyakorlatilag körbefogó társasággal sem volt rossz az élmény. Miután pedig Høyem újabban némi szakállat is aggatott magára, már nem is tűnik okvetlenül olyannak, mint akit éppen az idegenek pottyantottak le a színpadra.

A már emlegetett Dylan/Cohen-hasonlat nagyjából jól leképezi a szólódalok hangulatát, mindehhez pedig eltéveszthetetlen karizma és egy igazán rendkívüli hang társul. Klasszikusan az a típusú orgánum az övé, amelyet akkor is szívesen hallgatnánk órákig, ha norvég nyelven olvasna fel Tolkien-regényeket. Ezek az „egy szál gitárral nektek zenélek" felfogású koncertek azok, amelyek a legközelebb hozzák az előadót a közönséghez, ugyanakkor mindig kétesélyesek is abból a szempontból, hogy az a plusz mágia be tud-e férkőzni a hallgatóság és a főhős közé. Ezzel itt semmi probléma nem volt, és a résztvevők is elég hamar megérezték, hogy valami kivételes dolog részesei, amit egyszerűen csak engedni kell megtörténni. Litt norsk magi, legközelebb szívesen megnézném teljes zenekarral is.

Fotó: Bodnár Dávid / A38 Hajó