Shock!

Harakiri For The Sky, Thy Catafalque és Patriarkh – magamban Nagy Tavaszi Black Metal Maratonnak neveztem el ezt az április első hetére időzített hármas koncertfüzért, időjárási okokból utóbb azért inkább azt mondom, maradjunk a Tavaszváró jelzőnél. Komolyabb jelentősége úgyis inkább annak van, hogy a különböző blackmetal-közeli formációk által öt nap alatt lezavart eseménysor szinte maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Minőségi alapozás a Harakiri For The Sky társaságában, szintlépés Катаи Тамасékkal, majd a végére egy kiadós, mutatós desszert. Az utolsó fogást Budán tálalták, vasárnap este.

Egy utolsó pillanatos menetrend-változtatásnak „hála", jó esélyem nyílt elcsípni a koncertre szintén last minute becsatlakozó hazai supportot, a Monasteryt, és szépen össze is jött a randevúnk. Egészen pontosan az első daluk vége felé értem az Analog termébe, ahol jól látszott, hogy hiába a hátrányos rajthely, többen kifejezetten készültek rájuk, a banda pedig nem okozott csalódást, nem is szokásuk. Ahogy az I Am Morbid előtt, itt is azonnal rákapcsolódtak a közönség agyhullámaira, groovy kind of death metaljuk pedig, bármennyire kilógott a lába az este fősodrából, atombiztosan működött ezúttal is. Nem hiába hívják a veterán zalai arcokat nemzetközi turnékba, tartok tőle, hogy a Monastery még senkinek sem vette el a kedvét a korai érkezéstől.

Némi agyalást igényelt kihámozni, hogy pontosan kit/mit takar a Nidhogg név ezen az estén, nem segíti a dolgot az sem, hogy egy szakajtónyi zenekar létezik/létezett már ezen a néven. Nos, a lengyel black metalos Wilczyca egykori (?) frontembere is ezen zászló alatt önmegvalósít, maga mellé pedig többek között a Patriarkh soraiból gyűjtött be alkalmi zenésztársakat. Bő fél órát kapott a bemutatkozásra, ebbe belesűrített intrót, átvezetéseket és outrót, illetve némi sminkváltást, valamint tűzgyújtást, vérivást és sztorizást is, szóval nem lehetett azzal vádolni, hogy – a turnétársakhoz igazodva – nem ad a külsőségekre. Az egyik legemlékezetesebb Nidhogg-monológ az elfogyasztott tetemes mennyiségű jó magyar paprikáról szólt, és aztán nem tudom, hogy direktben ennek vagy valami technikai gebasznak volt-e köszönhető, de amikor felcsendült a muzsika, emberünk hangjából szinte semmi nem maradt, ami szólóprodukciónál nem éppen szerencsés. Maga a zene erős középszer volt.

A Dogma sem törte magát, hogy könnyen azonosítható nevet válasszon, cserébe aki egyszer látta őket, szinte garantáltan nem keveri össze őket többé senkivel. Öt brazil hölgyről van szó, akik afféle ledér apácának öltözve, corpsepaintbe borult arccal lépnek fel, és nyilvánvalóan egyetlen pillanatra sem kell/érdemes komolyan venni a produkciójukat. Lelkiekben (és szőrmentén a zenéjükben is) a Steel Panther lánytesóiként lehetne közelíteni hozzájuk, és ami azt illeti, nálam csak akkor tud működni az ilyesmi, ha Satchelékhez hasonló módon túltolják a produkciót. Azt az önfeledtséget sajnos a braziloknál nem érzem, szigorúan tartották magukat a megrontott apáca imidzshez, olykor a ′90-es évek „megcsinált" popzenekarai jutottak eszembe róluk, akiknél a koreográfia mindig is fontosabb volt a zenei tartalomnál. Láthatóan előírás náluk, hogy a csípőig felsliccelt apácaruhák alól mindig villanjon (legalább) a comb, a szinkronguggolós barázdabillegetést is jól begyakorolták ehhez. Egyből fogható, klasszikus metálos hagyományokat ápoló zenét játszanak amúgy, némi extrém kikacsintással, a közönség jól fogadta őket, a Madonna-feldolgozásukat és a zárdai leszbikus szerelmet bő vérrel feldolgozó molinóikat is.

A Patriarkh számára fel volt tehát adva a lecke, hogy komolyabb mederbe terelje az estét, márpedig feltételezem, hogy a névváltással együtt is megmaradt náluk ez a szándék. Egy ideig még muszáj lesz leírni velük kapcsolatban, hogy a Bartłomiej Krysiuk-féle Batushkáról van szó, akik fél éve még a korábbi nevük alatt koncerteztek az A38-on. Azóta kijött az első Patriarkh-nagylemez, a Пророк Илыа, amely (elvileg) teljes egészében el is hangzott itt, illetve történt némi fazonigazítás is, éppen csak annyi, hogy a megújulás tapintható legyen, ugyanakkor az alapkoncepció felismerhető maradjon. Én pedig azon kaptam magam, hogy a dolog lényegesen jobban működik nálam, mint az Vltimas után a hajón. Ami jogos is, hiszen a friss album jól sikerült, szinte kifogástalanul szólaltak meg a színpadon, és az új csuhák is csinosak! Alkalmi női kisegítőjükkel együtt mindösszesen heten voltak a színpadon, a tömjénfüst és az archálók viszont jótékony homályban hagyják, hogy mi szólal meg élőben. A backing track jócskán forgott már a Dogmánál is, minden bizonnyal a Patriarkh is él ezzel a lehetőséggel, a megszólalásukat vastagítandó.

A két nyolchúros gitár kinézetre és a sound tekintetében is egyértelműen megadja az alaphangot, mindehhez ragyogó dobmunka és jól kitalált leosztásban megvalósított vokál társul, amelyre bátran felhúzható a „klasszikus" Batushkánál egy hajszállal pőrébbre vett, de így is meghatározó vizuális építmény. Magabiztosan kijelenthető az is, legalábbis a hazai tábort illetően, hogy Krysiuk hívó szava nem annyira ér el a zarándokokhoz: ahogy az A38-on, most az Analogban is csak szellős félház gyűlt egybe. Akik viszont eljöttek, azokból egy igen színes kis közösség rázódott össze, egy idő után már meg sem lepődtem, ha egy halálfejes/babos kendő vagy egy plüss unikornis jött szembe, fokozva a szeánsz mindenkit átölelő atmoszféráját.

A Patriarkhnak is jól áll a skatulyákon kívül való álldogálás, a felkent vének majd úgyis eldöntik, hogy black metal-e ez még. Aki vérkomoly szertartásban reménykedett (akadtak ilyenek?), az minden bizonnyal csalódottan vonult el, máskülönben viszont ez az este maradéktalanul kiszolgálta a vizuális tartalmakra kihegyezett, de bólogatni is szerető közönséget.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)