Shock!

Morbid ez a helyzet, nem is kérdés: David Vincent és Pete Sandoval egy Morbid Angel-tribute bandában, amely kizárólag a közmegegyezéses klasszikusokat játssza, miközben szigorúan tartózkodik a Morbid Angel név említésétől is... De ha annak idején bekajáltuk az Anselmo-féle Illegals Pantera-buliját, akkor ezt is helyén kezelhetjük: ha hakni is, a tökéletestől tényleg csak egy azagthothnyival marad el, ahogy Ádám is leírta már a hat évvel ezelőtti buliról. Azt a beszámolót amúgy egy az egyben átvehetnénk ide is, egyetlen fontos kivétellel: a különbséget Pete Sandovalnak hívják.

Szépen helytállt a hazai support is, az Exodikon agyasabb és a Monastery zsigeribb death metalja egyaránt jó fogadtatásra talált, utóbbi ráadásul a lengyel turnéállomásokra is elkísérhette Vincentéket, ami megérdemelt elismerés a színtér veteránjai felé. A Napalm Death-feldolgozással záró Monastery fellépésének végére szépen fel is pörgött az izzadságban fürdő, kissé álmoskásan induló este hangulata, a színpad mellől Mr. Sandoval is elégedetten figyelte az eseményeket. Én magam pedig ekkortájt foglaltam el a helyemet az első sorban, hogy többet lássak a főhősökből, mint legutóbb. Az a legutóbb pedig majdnem húsz éve volt, még az E-klubban, ami azt is jelenti, hogy bizony eddig még nem láttam élőben az Angyalok klasszikus korszakának frontemberét. Erre semmi különösebb okom nem volt, egyszerűen mindig közbejött valami, pedig számos alkalmam lett volna rá. Féltem is, hogy David Vincent előbb megy nyugdíjba, minthogy ezt összehoznánk, de szerencsére nem így lett. Ami pedig az énekest illeti, ő ezen az estén is bizonyította, hogy a lehető legjobb formában van, visszavonulásról még csak beszélni sem érdemes.

A jelen turné a Covenant album harmincéves jubileumát hivatott megünnepelni, ami már önmagában remek hívószó kellett, hogy legyen, gondolom, nem vagyok azzal egyedül, hogy a Morbid Angel-diszkográfia egyik csúcsteljesítményének tartom az 1993-as lemezt. Amikor pedig kiderült, hogy erre a körre a Covenantot rögzítő trió másik tagja, a doboslegenda Pete Sandoval is elkíséri Vincentet, tényleg szőrszálhasogatásnak éreztem volna azon fanyalogni, hogy márpedig ez nem is a Morbid Angel. Pedig tényleg nem az. A rendezői jobbon, Trey helyén ezúttal is Bill Hudsont láthattuk, balra pedig a homlokig kivarrt Richie Brown (Trivium, Exmortus) érkezett, és rendben is volt, amit mutattak. Mindketten színpadképesek, kellően rutinosak ahhoz, hogy ne ijedjenek meg a feladattól, ami pedig a konkrét zenészi teljesítményt illeti, azon lehet éppen vitatkozni, de nem különösebben érdemes. A ritmusjáték a helyén volt, Trey szólói pedig amúgy Dimebag-módra újraértelmezhetők bármely irányba, a védjegyszerű elemeket megtartva.

Vincentről a felvételek alapján azt képzeltem, hogy az évek során a death metal Lemmyjévé vált, és ez stimmelni is látszott, végtelen rutinnal, joviális hangulatban vezette a csapatát, és bár a bőgőn jobbára csak egyetlen húrt használ, tankönyvbe illő frontember. Egyetlen valós kérdés lehetett tehát, az pedig Pete Sandoval állapota, őszintén szólva utánajárni sem mertem, hogy mire képes ma a 0 százalékos testzsírmutatóját láthatóan szigorúan őrző dobos. Valahol hasonló volt a helyzet, mint a Machine Head Burn My Eyes-tisztelgése alkalmából, ide sem lehetett akármilyen formában beesni, és Sandoval comebackjét tényleg csak Chris Kontos négy évvel ezelőtti mutatványához tudom hasonlítani: egyszerűen lehengerlő, megalázó volt. A régen is legendás lábaknak besegített némi lábdobtrigger, de mivel legelöl álltam, jól láttam, milyen eleganciával teszi a dolgát a mester a tamokon is. Ráadásul a hangzás is gyönyörűen kitisztult a kezdeti káoszból, ha nem death metalról lenne szó, azt mondanám, ínyenceknek való műsor kerekedett a Morbid-hakniból.

Ha nyavalyognom kéne (szerencsére nem kell), csak azzal kapcsolatban tudnék esetleg, hogy az általam kimondottan kedvelt Illud Divinum Insanus album parlagon van, annak dalait jelenleg sem a Trey-féle Morbid Angel, sem az I Am Morbid nem tűzi műsorra, ami az utóbbiak esetében igazán meglepő. Így lett aztán a jelen koncert a totális nosztalgia tárgya, kizárólag az Altars Of Madnesstől a Dominationig szemezgetve a MA-dalgyűjteményből, közben pedig csaknem mindent eljátszva a Covenantről. A már emlegetett, 2004-es koncertet az általam valaha látott legjobb halálfém-előadások egyikeként tartom számon, de ennek a keddi koncertnek sem kell semmilyen téren szégyenkeznie mellette. Az 58 éves David Vincent a kisugárzását tekintve ma is hegyekbe hordhatná a grupikat a backstage-ben, Pete Sandovalt figyelve pedig kétség nem fér hozzá, hogy a Terrorizer-féle visszatérés is jól fog elsülni. Sandoval ugyan végül nem vetette be magát a közönség soraiba, ahogy szándéka volt, de a vállát megveregethettük, mert ez bizony férfimunka volt.

Az I Am Morbid jelen fellépését elnézve talán nem is különösebben égető a kérdés, de azért felteszem: Trey Azagthoth és David Vincent Urak, ha W. Axl Rose és Slash tartósan képes volt rá, akkor Önök miért nem?

Fotó: Sasvári Ágoston / Metal.hu