Shock!

Az idén egy heves vitákat kiváltó lemezzel visszatérő Morbid Angel megkerülhetetlen, ha death metalról van szó. Nevüket egy lapon szokás emlegetni olyan tengerentúli legendákkal, mint az Obituary, az Autopsy vagy a Death, hatásuk pedig nem csak az amerikai, de általában véve a teljes death színtérre nézve felbecsülhetetlen. Épp ezért tűnik egy kissé furcsának, hogy lemezeik bizony a maguk idejében rendre megosztották a zenekar rajongótáborát. Egyetlen albumuk akad talán, amelynél mind a szakma, mind pedig a rajongók azonnal egy emberként borult térdre, ez pedig a debütáló nagylemez, amely joggal nevezhető a stílusirányzat egyik alapkövének.

A Morbid Angel kezdetei egy olyan korszakba vezetnek minket vissza, amikor a metal műfajában még nyoma sem volt hörgésnek vagy blastbeatnek, de a thrash se volt több, mint kétszeres sebességen játszott brit heavy metal. Ekkoriban a legszélsőségesebb bandának az épp csak debütáló Slayer – Metallica páros számított, a minél gyorsabb és agresszívebb muzsikákra éhező fiatalság körében olyan további csapatok jelentették a nagy példaképeket, mint a Black Sabbath, az Iron Maiden vagy a Venom. Ebbe a lázadó sorba tartozott a washingtoni születésű George Emmanuel III (más forrás szerint Emanuelle), vagyis későbbi művésznevén Trey Azagthoth is: „Több különböző stílust akartam keverni - olyasmire gondoltam, mintha mondjuk a Slayerhez hozzáadnánk a Mercyful Fate-et, vagyis olyan dalokat akartam, amikben ez a két világ találkozik. Amikor elkezdtem gitározni majd dalokat írni, olyasmit szerettem volna létrehozni, ami egyszerre igen gyors és agresszív, de ugyanakkor mély és elborult is. " Társakra mindehhez a gimnáziumban lelt, akikkel először egy Ice nevű feldolgozásbandát alapítottak, de ennek a próbálkozásnak aztán hamar vége szakadt. Emmanuel végül 1984-ben, részben új társakkal alapította meg első igazi bandáját, amelyet Hereticre kereszteltek, ám mint kiderült, a név már foglalt volt. Végül Emmanuel rukkolt elő a bizarr Morbid Angel névvel, amely aztán tökéletesen jellemezte a csapat későbbi zenéjét.

Az újszülött megkapta tehát jól csengő nevét, már csak alakot kellett szabni neki. Emmanuel tehát hozzáfogott, és megtervezte a banda logóját, közben felvette új nevét is, amellyel egyben a dalszövegek irányultságát is meghatározta: a többek között H. P. Lovecraft által népszerűvé tett Necronomiconban Azagthoth egy vak és őrült istenség, akit a Káosz Uraként is említenek. A zenekari posztok kiosztása azonban már nem ment ennyire olajozottan. Először egy King Diamond stílusában szirénázó énekessel próbálkoztak, erről azonban hamarjában kiderült, hogy hamvába holt kísérlet. Helyét először a másodgitárosuk szándékozta átvenni, de e próbálkozás is kudarcba fulladt, így az énekesi szerepkört végül a dobosuk kapta ajándékba. A problémákat csak tetézte, hogy időközben letartóztatták a csapat basszusgitárosát, és megválni kényszerültek a ritmusgitárosuktól is. A korabeli metal színtér szerencsére rendesen pezsgett, egymás után alakultak meg a tiszavirág életű zenekarok, vagyis nem volt nehéz új társakat találni.

1985 környékén hozta őket össze a sors egy magas, szőke figurával, aki nemcsak zenész és pornóbolti eladó volt, hanem egy apró lemezkiadót is üzemeltetett. Ezt a különc figurát David Vincentnek hívták, akinek ekkor még fogalma se lehetett arról, hogy életében milyen fontos szerepet tölt majd be ez az amatőr, de lelkes csapat. Egyelőre viszont csak leszerződtette őket kiadójához, a Goreque Recordshoz, s állta a csapat első igazi demójának, az Abominations Of Desolationnek a felvételeit. Ez az anyag válik aztán a zenekar történetének egyik legfontosabb állomásává, amelynek hatására Trey nemes egyszerűséggel kirúgja társait: „A gyenge teljesítményük miatt úgy éreztem, hogy a dalokból nem sikerült kihozni a bennük rejlő potenciált. De a szerzeményeken is kellett volna még dolgoznunk kicsit. Úgy éreztem, hogy a dobjáték nem simul bele az összképbe, de ezt a gyakorlóterem zajossága miatt előzetesen nehéz volt kiszúrni. Viszont amint felvettük a cuccot, nyilvánvalóvá vált, hogy hiányzik belőle valami. A dalok sokkal jobbak is lehettek volna, szóval én a mai napig nem tekintek rá úgy, mint egy igazi felvételre." A tagok tehát elszálltak a széllel, ám minden rosszban van valami jó.

A vég egy új kezdetet szült, Azagthoth nem sokáig maradt egyedül. Egyszeriben ott találta maga mellett régi gitáros társát, Richard Brunelle-t, valamint két új arcot, Wayne Hartzel dobost és David Vincent basszusgitárost, aki az énekesi posztot is átvette. Az újdonsült Morbid Angel egy hatszobás házat bérelt ki, ahol nekiálltak keményen próbálni, és természetesen bulizni. A két nagy okkultista, Trey és Brunelle hobbit csináltak mások megbotránkoztatásából, de ennél jóval tovább mentek, a színpadon ugyanis előszeretettel vagdosták össze karjukat pengékkel. Külön érdekesség, hogy ebben az időben verődött hozzájuk egy másik, később fontos death figurává váló gitáros is, név szerint Karl Sanders, aki egy ideig együtt lakott Treyékkel.

Zeneileg a tagokra ekkoriban már olyan bandák voltak hatással, mint például a Scum lemezzel valóságos extrém zenei forradalmat elindító Napalm Death, vagyis a jelmondat számukra is a „minél gyorsabb, annál jobb" lett. Azagthothék másfél évig formálták és csiszolták a Morbid Angel zenei világát, aminek eredménye első körben egy háromszámos demó lett. Amikor azonban már minden tökéletesnek tűnt, a dobosuk egy éjszaka fogta magát, és szó nélkül faképnél hagyta a bandát. Ám a váratlan balszerencsét ezúttal is sikeresen fordították a saját hasznukra. A metalrajongók körében népszerű kazettamásoló-csereberélő mozgalomnak köszönhetően Trey hozzájutott egy másik friss hús, a Terrorizer demójához. Amint meghallotta az ott szolgáló Pete Sandoval játékát, nem is volt számára többé kérdéses az új ütős személye, David Vincent pedig azonnal intézkedett is: „Felhívtam Jesse-t (Jesse Pintado, a Terrorizer gitárosa és Vincent levelezőtársa volt), és elkértem tőle a dobosuk telefonszámát. Úgyhogy megkerestem Pete-et, de alighogy beleszólt a kagylóba, Trey hirtelen kikapta a kezemből a telefont, és teljesen bezsongva hadarni kezdett: Hé, haver, figyelj, azonnal le kell ide jönnöd, csatlakoznod kell a bandánkhoz! A fickó meg valószínűleg csak ült otthon és ebédelt, meg tévézett, vagy ilyesmi, miközben Trey csak nyomta a szöveget." A lelkes rábeszélés végül eredménnyel járt. Sandoval eladta kocsiját, összecsomagolt és több, mint kétezer kilométert utazott, hogy találkozhasson Vincentékkel.

Miután Trey és Vincent elmagyarázták Sandovalnak a duplázó technikáját, a dobos két hónapnyi megállás nélküli gyakorlás után készen állt a megmérettetésre. A csapat legelső igazi koncertjeit az Immolation társaságában adta. Mindez remek lehetőségnek bizonyult a srácok számára, mivel nemcsak játékukon és dalaikon tudtak ezáltal tökéletesíteni, de hírnevük is nőttön-nőtt. Főleg ennek, illetve Mick Harrisnek, a Napalm Death dobosának volt köszönhető, hogy egy független brit kiadó, az Earache leszerződtette őket, mint első amerikai bandáját. Egy erős és biztosnak tűnő felállással és egy komoly szerződéssel végre a zenekar hozzáláthatott elkészíteni első nagylemezét, amely iránt igen magasak voltak az elvárások.

Az 1989 májusában megjelent Altars Of Madness nagyot robbant a thrash/black dohos földjéből épp csak kiserkenő death színtéren. A lemezt nyitó Immortal Rites vérbeli klasszikus, amely a szintén alapvetésnek számító Maze Of Tormenttel és Chapel Of Ghoulsszal máig kötelező koncertnótának számít. A lemezen hallható dalok halhatatlanságához Azagthoth jellegzetes gitárjátékán túl sokat hozzátett Sandoval eszméletlen dobolása is, amelynek gyorsasága, illetve fifikássága abban az időben ritkaságszámba ment, elég csak meghallgatni a Suffocation tördelt ritmizálását vagy a szinte grindos Blasphemyt. Trey szövegei a már korábban is említett sátánista, lovecrafti világokból merítenek, amivel szintén iskolát teremtettek a szélsőséges zenék világában, nem is beszélve David Vincentről, aki a lemezen nyújtott teljesítményével az első igazi hörgőgépek közé tartozott. Az album összességében egy ereje teljében lévő csapatot mutat, teli energiával és kreativitással, és minden pillanatában ott lüktet a zsenge irányzat potenciálja. A zenéhez hasonlóan ma már a horrorisztikus borító is klasszikusnak számít, amelyet a brit Dan Seagrave alkotott. Egyben ez volt a művész legelső olyan munkája, ami egy death metal lemezt ékesített. Az Altars Of Madnessről ma már elmondható, hogy nincs death metal banda, amely ne említené főbb hatásai között, komplexitása, brutalitása, és nem utolsó sorban eredetisége miatt.

A csapat az izmos debütálást követően nem ült sokáig a babérjain, intenzív koncertezés vette kezdetét, majd érkezett a második, elődjénél némileg lassabb zenét tartalmazó lemez, az 1991-es Blessed Are The Sick, aztán harmadik, Covenant című 1993-as korongjukkal ismét történelmet írtak, ez lett ugyanis minden idők legkelendőbb death metal albuma. Azóta hosszabb-rövidebb kihagyásokkal ugyan, de rendre képesek előrukkolni valami újdonsággal, amiről utána aztán évekig vitázhatnak a rajongók. Legutóbbi művükkel ebbe az irányba tettek egy jókora lépést, hosszú idő után ismét magukra irányítva a reflektorfényt. Az viszont egyáltalán nem képezheti vita tárgyát, hogy a Morbid Angel első albuma egyike a legjelentősebb death alkotásoknak, amit a stílus minden rajongójának kötelező ismernie.

A Morbid Angel november 27-én Budapesten, a Club 202-ben játszik a Necrophobic, a Benighted és a Nervecell társaságában. A jegyek november 2-áig 5500, utána 6500 forintba kerülnek. További információk a Concerto honlapján.