A Spiritbox viszonylag új zenekar, 2017-ben alakultak, a Tsunami Sea pedig még csak a második lemezük, mégis, már most egészen komoly cunamit (hahhaha) idéztek elő. Tényleg pofás volt az első albumuk, de itt a Shock!-on csak azért nem foglalkoztunk vele, mert tudtuk, lesz ez még jobb is. Meg egyszerűen elsiklottunk felette. Nem úgy, mint most! Nehéz is lenne ignorálni a Tsunami Sea-t, mert rossz szóvicc ide vagy oda, ez a lemez tényleg erős lett.
Az amerikai Spiritbox afféle djentbe tömött metalcore-ral felöntött, elektronikával megszórt kortárs tánczene. Rögtön a nyitó Fata Morganával igen magasra kerül a vasléc. Hangulatos darab, kamionnyi lendülettel, Mike Stringer riffjei a legfifikásabb szaggatásokkal gördülnek előre, Courtney LaPlante énekesnő pedig szinte deftonesos dallamokkal kecsegtet, már amikor nem hörög. A Black Rainbow nagyon sötét és furcsa, főként az effektek adnak neki egyfajta nyugtalanító hatást, amit a meshuggah-s gitárnyígatások (szaklexikonban megtalálható szakkifejezés) csak tovább mélyítenek. Bivaly indítás ez a páros, és a legjobb, hogy a folytatás még kiszámíthatatlanabb.
Tényleg ritkán fordul elő velem, hogy egy új albumot hallgatva nem tudom, mire számítsak a következő dalnál. Így a Perfect Soul egy teljes egészében dallamos, kissé altermetálos darab, vaskos, tépett riffeléssel az alján. Egyébként, ha van gyengéje a lemeznek, és talán a bandának is, az Courtney tiszta produkciója. Nincs rossz hangja, kissé füstös, inkább kellemes, ám valahogy nem elég érdekes, erőteljes, a címadóban például mintha vissza is fogná magát, emiatt erőtlennek is tűnik kicsit a végeredmény, legalábbis énekfronton. Ugyanakkor hörgés/üvöltés síkon LaPlante nagyon is combos, sőt, ötletes, és bizonyos gargalizálva előadott témái szinte énekelhetőek is lennének, mint mondjuk a karcos Soft Spine-ban.
A keménykedés és a danolászás után kapunk egy adag elektronizálást is. A már előzetesként megismert No Loss, No Love hagyományos, keménykötésű djent/metalcore szörnyeteg lehetne, ha nem bontaná meg a nyakcsigolyaporlasztó betonozást az a szinte rémálomszerű, ambient technós betét, amitől annyira különc és eredeti lesz az egész dal. A folytatás tényeg folytatás, mert a Crystal Roses egy IDM-esített djent/core-akármi, és bizony kellemes, vagy ahogy palócországban mind a mai napig mondják: van aurája. A lemezt két lazább darab zárja: a Ride The Wave jóleső rockosabb felfogású dal, a záró Deep Endben pedig végre LaPlante is elengedi magát ének terén.
Az album prímán dörög, talán nem annyira rideg, robosztus a hangképe, mint az a hasonszőrű csapatoknál megszokott, de mindez nem is baj, inkább jót tesz az anyag dallamosabb, kísérletezősebb jellegének. Vicces, hogy ez a banda épp egy olyan nevet választott magának, amiben szerepel a doboz szó, mert ha jellemző rájuk valami, akkor az pont a dobozok iránti fóbia. Kell a nyitottság a Tsunami Sea-hez, nem az a szokványos egyutas djent/core-matéria, ám épp ezért olyan izgalmas. De legalábbis mindenképp szórakoztató, és manapság már ez is nagy szó.
