Shock!

Emlékszik még valaki azokra az időkre, amikor a deathcore meg a metalcore az „új" szinonímái voltak? Nem azt mondtuk, hogy veszek egy új alsógatyát, hanem hogy veszek egy deathcore alsógatyát. Új barátnő? Metalcore barátnő! Minden új album metalcore album volt, és az új miniszterelnök is csak deathcore miniszterelnök lehetett. Najó, talán nem így volt, már mindegy is. A lényeg, hogy fontos vérfrissítést jelentett ez a két zsáner a 2000-es évek elején, amikor a megannyi korábbi stílusból összeugrott és megszilárdult. Aztán úgy tűnt, ez az út vége, a kezdet és a befejezés, ennél jobb, tökéletesebb, egyszerre dallamosabb és keményebb zene már nem lehet. Legalábbis sokáig így volt. De most mégis ott tartunk, hogy ha mondjuk feltesszük az All That Remains 2004-es This Darkened Heart című bakelitjét, és aztán a telefonunkon kikeressük az új track listájukat a Spotify-os fiókunkban, akkor igen jelentős különbségeket fogunk hallani. És valami hasonló jelenség szinte minden core-os bandánál fellelhető. Hogy mindebből mi következik? Azt én honnan tudjam?

Nem vagyok egy nagy All That Remains-szakértő, a már említett 2004-es albumuk óta hébehóba belehallgatgattam az új anyagaikba is, de idővel igen konkrétan kikoptak az életemből. Hogy aztán mégis mi a lócitromszagú tehénlepényért tértem vissza hozzájuk? Hát erre sincs válasz. Hacsak nem a fentebb említett fejlődés, amitől ismét érdekessé vált ez az egész. Valahol a 2010-es évek táján ugyanis mintha lett volna egy jelentősebb változás. A becsontosodott sablonok fellazultak, a zene amorfizálódni kezdett, és lassanként megnyílt az időközben feltűnő új irányzatok felé. Lesarkítva: a keményebb részek még keményebbek, a dallamosabbak pedig még dallamosabbak lettek. Emellett pedig az új zsánerek stílusjegyeit is egyre szomjasabban kezdték felszívni magukba Core-földje kivarrt lakói. Szivacscore.

Az All That Remains esetében az alaphatások inkább amerikai death metalt sejtetnek, ez mára azonban annyira elhomályosult, hogy elsüthető ezzel kapcsolatban a lerágott okoskodás: beépült a DNS-ükbe. Mindannyiukéba. Amúgy meg, ha a mai zenéjüket nézzük, mondjuk az új albumot, ami feltűnő lehet, az – jobb kifejezés híján – az amerikai modern metálnak mondott ízvilág. A Kerosene refrénje néhol mintha egyenesen a Five Finger Death Punch vagy valami hasonló cégérű műhelyben készült volna, a Let You Go meg tiszta Disturbed. Igaz az is, hogy Phil Labonte hangszíne eleve adja ezt a vonalat, összességében pedig egyébként is eléggé dallamcentrikus lett az Antifragile, szóval ha a dallamosabb részek még dallamosabbak kitételt vesszük, akkor pipa. Maradva kicsit a dallamoknál: a No Tomorrow jó példa arra, hogy Labonte zenésztársai nem félnek kicsit a háttérbe vonulni, hogy dalospacsirtájukat még előrébb tolják. Ez a dal egyébként is inkább a hangulatra építő darab, sőt mi több, meglepően érett, semmi kapkodás, helyette szépen, egyenletesen építkezik. Megöregedtek ezek is. A lemez másik fő dallamközpontja a The Piper, ami rohamozósabb, death metalosabb, legalábbis a verzében, amúgy meg egy olyan dallammal szórja tele a fülünket, ami sokáig ott is ragad.

Vannak itt még azért a régi időket felhánytorgató keményebb részek is, mert hát azok is keményebbek. Mondjuk ez nem teljesen igaz, eleve szellősebb a hangkép is, Mike Martin és a tragikusan elhunyt Oli Herbert helyére érkezett Jason Richardson gitártémái épp annyira érintik a szélsőségesebb zsánereket, mint a tradicionálisabb metál világát, de a szólók is ebbe az utóbbi irányba mutogatnak inkább. Ennek ellenére van itt bivalykodás is. A Cut Their Tongues Out kedves gesztus a régivonalas rajongók felé, kötelező breakdownnal, riffhengerrel, aprítással. Viszont az említett dalokon kívül az albumon akadnak kevésbé emlékezetes rityegtetések is. Ám így, több évtizedes rutinnal a hátuk mögött rájuk is érvényes lett az ősi igazság, hogy egy bizonyos szint fölött már nem mennek egy bizonyos szint alá.