Shock!

Lendületes visszafogottsággal indítja új lemezét a Thornhill, és ha kósza ötletként netán a Deftones neve merülne fel bennünk a Dieselt hallgatva, hát akkor emiatt is legyünk büszkék magunkra magyarságunk mellett, veregessük meg hájassá kigyúrt vállunkat és nyaljuk körbe saját csimbókos szakállú pofánkat egy jó cuppanóssal. Pedig a nyitás még nem is annyira deftonesos, mint hinnénk, bár engem leginkább mégis a Koi No Yokan albumra emlékeztet, ott lüktet ez a fajta fojtott feszültség, ami közben még piszkosul húz is.

Node mi ez az egész Thornhill, kérdezheti az Extreme Noise Terror-pólós, Batman-tetkós, negyvenpluszos, sörszagú hónaljú ősmetálos? (De ő persze nem kérd ilyet, bölcsen ide se szagol, hiszen a Heresy és a Concrete Sox '87-es splitjére esküszik.) Fiatal, feltörekvő, tengerentúli elvtársaink 2015 óta törekednek, és úgy tűnik, mostanára sikerült magukat belopni a trv metalosok által nagyon is indokoltan, bátor kommentekben megvetett, leköpött, levizelt, megrugdosott, kinevetett és lekicsinylett modern metálosok szívébe.

Furcsa banda egyébként a Thornhill. Első, 2019-es lemezük, a The Dark Pool még inkább komplexebb riffelésű, tágas terű dallamos metál volt, á la Voyager, ami szintén ausztrál termék. Aztán a második nekifutásra vettek egy erőteljes kanyart, és belehuppantak a reneszánszát élő nu metal medencébe, azon belül pedig a Deftonest szemelték ki maguknak, mint manapság oly sokan. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, persze, sokan szeretjük Chino Morenóékat, az egyik legeredetibb és legjellegzetesebb bandáról van szó, és mondjuk nem is ők voltak épp a legnúmetálosabb formáció a történelemben, sőt, nem is igazán sorolnám oda őket – annál színesebbek és fémesebbek voltak, és a mai napig is azok. Szóval bármi is az oka, de ha már választani kell valakit, akitől lopunk, akkor a Deftonesszal nem tévedhetünk.

Szóval a Heroine echte Deftones, ez tény. De most meg itt a harmadik produkció, és megint történt némi fordulat. Sőt, ez itt inkább óvatos fordulászás, féltekeredés, a hátról az egyik oldalra, aminek eredménye egy, még mindig erősen Chinóék hatását magán hordó, de már füllel hallhatóan eredetiesülő végeredmény. Ami nagyon is a banda sajátja, az a fiatalos hév. Az első három dal egyetlen punkosan nyegle, hardcore-osan lüktető, nu metalosan hiphopos és riffnyers falbontogatásként zúdul végig a hallgatón. És mindeközben még dallamos is, amiben néhol ott cseng a Muse. Csak hogy a kép még tisztább legyen. Egyébként a harmadik dal, a Silver Swarm a lemez nagyslágere, és ha van nóta, ami talán a 2025-ös Thronhill-arcdal, akkor az ez. Schexy, ahogy a mongolok mondják.

Egyébként még ami mára megmaradt a nagy deftonesozásból a Thronhillben, az a sacramentóiakra oly jellemző fülledt agresszió. Jacob Charlton énekes stílusa még mindig sokat cipel magán a Deftones pacsirtájáéból, a rápakolt effektek is ezt erősítik, pedig a hangszíne többre vagy másra is hivatott, ezt jól mutatja az első lemezük. Ethan McCann gitártémái is persze, hogy vastagon merítenek a nu metal legendás időszakából, de azért rá is hatottak a keményebb, szélsőségesebb irányzatok is, és néhol egészen metalcore-os és djentes szaggatásokra ragadtatja magát. És ahogy a Deftones, és a legtöbb hip hop-alapú metal banda esetében, úgy itt is a Ben Maida dobos és Nick Sjogren basszer ritmustandeme adja a zene sajátos, ősrockerek orrának bűzösen eretnek jellegét.

Az album nagy pozitívuma, már ha a saját hang kialakulását nézzük, hogy bár soha nem vedlik le igazán fő kedvencük hatását, az inkább csak részletekben jelenik meg a dalokban, így például a Tonguesban is, ami néhol kiadatlan Defi, máshol meg valami teljesen másvalami. Kiemelkedő dal még a Nerv, kissé teátrális refrénjével és azt ellenpontozó, mélyre hangolt, széttorzított zúzdájával. A lemez második fele amúgy mintha kissé ellaposodna, vagy legalábbis lejjebb csitul a lendület. Ettől függetlenül azért még érdekes marad, a Crush például elektronikusabb, popos darab, némi pszichedeliával átszőve. A hangzás zajos, de ennek is köszönhető, hogy összességében metálosabban hat a lemez ahhoz képest, mint amilyen maga a zene. Néhol nagyon magával sodró, néhol figyelemfelkeltő, néhol pedig elszürkülő.

Harmadik nekifutásra egész biztató a dolog, és talán a következő album recenziójában már csak egyszer kell majd leírnom a Deftones nevét.