Shock!

2010-ről mindenkinek megvan a saját véleménye, hogy jó vagy rossz év volt, de az kétségtelen, hogy sok szempontból nem volt egyszerű ez az ötvenkét hét. A Shock! teamen belül a változásokról szólt az év, bár erről az idő nagyrészében kizárólag mi tudtunk, de nem is akartunk feleslegesen szellőztetni semmit, amíg a rabszolgamunka folyt. De egyszer minden rossznak vége szakad, lentről meg kizárólag felfelé vezet az út (hogy elsüssük a legborzasztóbb közhelyeket): elkészültünk, az év is véget ért, jöhetett a várva-várt listázás. Zenei szempontból azért korántsem volt gyenge 2010, íme tehát könyörtelen értékítéletünk, azt meg már most tényként könyveljük el, hogy 2011 egyszerűen zseniális lesz.

Valentin Szilvia
2010 legfontosabb lemezei

A Sziget-beszámoló és az év végi lista összeállításakor hosszú évek óta ugyanazt érzem. Mintha kizárólag ebből a két eseményből állna egy-egy év, és mintha ezen kívül nem is történne semmi az adott évben. Aztán persze ahogy belemélyedek az aktuális év megjelenéseibe és koncertjeibe, mindig azon kapom magam, hogy már megint irgalmatlan mennyiségű zenét hallgattam (de sosem eleget), mennyire sok koncerten voltam, aminek a túlnyomó többségére kimondottan örömmel gondolok vissza. Szerencsére a 2010-es év is bővelkedett az átlagosnál különlegesebb eseményekben és kiváló lemezekben: bár az egyelőre még körvonalazódik, melyik lesz az, amit néhány év múlva is ugyanolyan örömmel fogok hallgatni.

Íme, amiket a legjobban szerettem 2010-ben (és az első három-négy hangulat szerint változik):

1. Stone Sour: Audio Secrecy
2. Orphaned Land: The Neverending Way Of ORWarriOR
3. Arjen Lucassen’s Star One: Victims of the Modern Age
4. Alter Bridge: AB III
5. Linkin Park: A Thousand Suns
6. Soulfly: Omen
7. Soilwork: The Panic Broadcast
8. Audrey Horne: ST
9. Ozzy Osbourne: Scream
10. Nevermore: The Obsidian Conspiracy
11. Cataract: Killing The Eternal
12. Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards
13. Accept: Blood Of The Nations
14. Pain of Salvation: Road Salt One
15. Apocalyptica: 7th Symphony
16. James LaBrie: Static Impulse
17. Pure Reason Revolution: Hammer and Anvil
18. Volbeat: Beyond Hell / Above Heaven
19. Black Label Society: Order Of The Black
20. Hellyeah: Stampede

(Hans Zimmer: Inception (OST) – a plusz egy, ami az élmezőnyben lenne valahol)

A listám saját magam számára is okozott némi meglepetést, először is azért, mert a Nevermore nincs az első öt, sőt, még az első tíz között sem. Így utólag jelentősen csillapodott a lelkesedésem, és bizony eljött az a pillanat, amikor ki kellett mondanom, hogy bizonyos (Nevermore!) dalok még mindig nem tetszenek róla, és a többivel sem vagyok maradéktalanul elégedett. (És a világ kártyavárként omlott össze...) A második nagy meglepetés, hogy az Accept (figyelem, tehát egy heavy metal!) lemez felkerült a legjobbak közé, és ezt teljesen komolyan is gondolom. Az új Helloween csak azért nincs rajta, mert 20-ig számozunk. Micsoda coming outok. Harmadik meglepetés a Linkin Park lemeze, mert a csapatot különösebben sosem kedveltem, de ez az új vonal és koncepció valamiért nagyon megfogott.

Ellenben néhány tavalyi megjelenés feltétlenül listára kerülhetett volna az alábbiak közül: Coheed And Cambria, Danzig, Sahg, Armored Saint, Exodus, Ratt, Dark Tranquillity, Triptykon, a The Shadow Theoryval pedig még barátkozom. A magyar megjelenések közül egyértelműen négy zenekart tudnék említeni, amelyek kiemelkedőt alkottak 2010-ben, mégpedig a következőket: Dreyelands, Stereochrist, Solar Scream, Cadaveres. Jövőre meg beszámolok arról, mely lemezekre csodálkoztam rá jóval később, mint kellett volna.

Koncertélmények 2010-ből

Mindenhova mentem, ahova csak tudtam, de még így is kimaradt pár olyan esemény, amit kénytelen voltam kihagyni, nem is szomorkodom ezeken, koncentráljunk arra, ami jó volt! Rögtön egy Depeche Mode-dal indítottam, és ugyan a DM régi kattanásom, valamiért sosem láttam őket élőben. Nyilván voltak jobb formában, de remek hangulatú bulit adtak most is. Végre a Hypocrisy is életre kelt, és, hogy maradjunk a Diesel klubban, a Volbeat sem tudott ott rossz formát hozni. A hajós Riverside is emlékezetes élmény marad, a Nevermore a Metalfesten ugyan nem nyújtotta pályafutása csúcsát, de az a nap több szempontból is különleges élmény marad, ráadásul az, hogy a kedvenc zenekaromban egy magyar srác gitározik, még szürreálisabbá tette az egészet. Májusban láthattam a KISS-t, ami azért volt nagy élmény, mert soha életemben nem értettem, mit esznek úgy általában ezen az egész cirkuszon, de a koncert végén azon kaptam magam, hogy együtt éneklem a dalokat a körülöttem lévőkkel. Így megy ez. Ellenben a Metallica sajnos untatott.

Utána nyakunkon volt a nyár és végre újra láthattuk itthon a vörös istent és jelenlegi társait, a Megadeth közel hibátlan (ámde rövid) koncertet adott a PeCsában. A Queensryche is remek formát hozott, szomorú, hogy itthon valamiért nem kíváncsiak rájuk túl sokan. Aztán nyáron egy kora kamaszkori álmom is végre valóra vált, végre ugrálhattam egy a-ha koncerten először – és sajnos utoljára. Hogy tovább zsibbadjon az agyatok a nyolcvanas évekbeli popzene mániám miatt, elárulom, hogy igencsak tetszett az év második felében megrendezett Here and Now koncert, ahol végre láthattam Kim Wilde-ot (és igenis rákenról volt élőben), meg persze Paul Youngot, Nick Kershawt, Rick Astleyt és Boy George-ot. Érdekes élmény volt, na.

A szigetes koncertek közül inkább kipipáltam, illetve újra kipipáltam pár dolgot, de úgy istenigazából nem sorolnám az év bulijai közé egyiket sem, de a 30 Seconds To Mars-ot egyszer meg kellett nézni (és megnézném máskor is, ha kevésbé lennének halványak), a Monster Magnet egyszerűen zseniális formában volt (na, mégiscsak lett innen kiemelkedő), és a Muse sem adott éppen kellemetlen koncertet. Rohadék ütközések miatt kimaradt pár buli, amit megnéztem volna. Az ősz/év vége meg konkrétan csordultig telt kifogástalan bulikkal, a Placebo, Keith Caputo, Ozzy Osbourne, Dark Tranquillity, Pain Of Salvation, Stuck Mojo, Joe Satriani, Orphaned Land, Amorphis, Paul Gilbert mind-mind hibátlan volt, műfaji- és hangulatbeli eltérőségük ellenére. Bármikor máskor, újra.

2010-es csalódások, bánatok

Nem kétséges, hogy sok olyan előadót vesztettünk el 2010-ben, akik nagy hatással voltak a világra, vagy rám. Ronnie James Dio bár sosem volt kifejezetten a kedvencem, de mindig tisztelettel adóztam munkásságának, egyszerűen pótolhatatlan a műfajban, és ijesztő belegondolni, hogy bizony öregszenek a metal elindítói. Lassan hozzá kell szoknunk, hogy nemhogy élőben, de új dalokban sem hallhatjuk őket. Számomra Peter Steele halála volt a legmegrendítőbb, a mai napig nehéz elhinni, hogy többé nem borítja ránk nyomorúságát dalokba öntve. Merem remélni, hogy idén jóval kevesebb gyászhírt kell majd fogalmaznunk.

Néhány olyan album is megjelent, amit papírforma szerint szeretnem kellett volna, de valamiért mégsem találtuk meg a közös hangot, és tartok tőle, ezen az idő sem fog segíteni. Többet (vagy mást) vártam a Deftones-tól, a Forbiddentől, a Death Angeltől és a Disturbedtől. Sebaj, majd legközelebb! A Korn, Serj Tankian, Rob Zombie, Slash lemezekkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, pedig szerettem volna. Bár ha végre Serjék újjáélesztik a System of a Downt, nem fogok panaszkodni.

A nagy zeneipari kavarások közül meg egyértelműen a Dream Theater/Mike Portnoy történet a „leg” sok szempontból, és ugyan már régóta nem szeretem annyira a lemezeiket, mint a kezdetekkor, de azért a Dream Portnoy nélkül, nah…

Mit szeretnék látni, hallani 2011-ben?

Mit-mit? Lesz Nevermore, Slayer és Megadeth koncert, kívánhatok ennél többet?! Ez már mámorító. Sőt, Psychotic Waltz is, az idei év egyszerűen tökéletes lesz, eldöntöttem. A már tudott nevek mellé meg jól fog esni bármi, egészen biztos vagyok benne, hogy lesz pár meglepetés ismét, köszönöm annak, aki az agyamban megbúvó kívánságlistáról szemezget folyamatosan. (Stone Sour, Stone Sour, Stone Sour, Audrey Horne, Orphaned Land…)

Rettentően várom az új God Forbid lemezt, lesz Tool és új Megadeth (elméletileg), Testament is, meg remélhetőleg Sixx A.M., és végre Fates Warning is talán. Devin Townsendtől természetesen jöhet bármi, meg megjelenhetne végre a friss Trouble és Down is. Ugyan sosem volt a szívem csücske, de lesz újra Sanctuary is, bár titkon remélem, Warrel nem fogja szétsikoltozni az egészet.

És mennyivel jobb volt mindezt a megújult Shock!-ra megírni…

Draveczki-Ury Ádám
Az év lemezei

1. Soilwork: The Panic Broadcast
2. Exodus: Exhibit B: The Human Condition
3. Soulfly: Omen
4. Spiritual Beggars: Return To Zero
5. Stone Sour: Audio Secrecy
6. James LaBrie: Static Impulse
7. Forbidden: Omega Wave
8. Grand Magus: Hammer Of The North
9. Ratt: Infestation
10. Ozzy Osbourne: Scream
11. Accept: Blood Of The Nations
12. Overkill: Ironbound
13. Danzig: Deth Red Sabaoth
14. Taking Dawn: Time To Burn
15. Triptykon: Eparistera Daimones
16. Monster Magnet: Mastermind
17. Kingdom Of Sorrow: Behind The Blackest Tears
18. Black Country Communion: Black Country
19. Crazy Lixx: New Religion
20. Charred Walls Of The Damned: Charred Walls Of The Damned

2010 nem hozott annyi örökérvényű lemezt, mint 2009, de egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy panaszkodnom kellene. A fentiek mellett is akadt még számos album, amit sokat hallgattam: a Sick Of It All, az Iron Maiden, a Pain Of Salvation, a Coheed & Cambria, a Black Label Society, az Alter Bridge, a Demonica, az Armored Saint, a Hardcore Superstar vagy a Star One egyaránt bejöttek, de egy negyvenes listát simán össze tudnék állítani abból, amit szerettem a felhozatalból. Itthonról a Dreyelands, a Solar Scream és a Wrong Side Of The Wall tetszettek a legjobban.

Az év koncertjei

Hálistennek most már minden év erős mezőnyt hoz koncertfronton, így 2010-ben is számtalan hatalmas bulin volt szerencsém jelen lenni. Élmény szempontjából ugyanakkor teljesen egyértelműen a milovicei Sonisphere bizonyult a legtöményebbnek, ahol egyszerre négyet is megnézhettem életem legfontosabb bandái közül. A Slayer, a Megadeth, a Metallica és az Anthrax így, egy napra besűrítve egyszerűen überelhetetlen volt (pláne, hogy a Big Four tortáján még a Stone Sour is ott díszelgett habként), vagyis nem kérdés, hogy ez a júniusi szombat jelentette számomra az év buliját. Dave Mustaine-ék pusztán teljesítményük alapján hazai pályán is simán vitték volna a pálmát, ha nem olyan pofátlanul rövid a műsoridő, így érem helyett meg kell elégedniük „az év egyik legjobb koncertje” címmel, méghozzá olyanokkal megosztva, mint a Stuck Mojo, a Suicidal Tendencies, az Airbourne (kiegészülve az utóbbi pár év egyik legjobb bemutatkozó lemezét produkáló Taking Dawnnal), a Helmet, a megdöbbentően tömény Shrinebuilder, a Crowbar, a Sick Of It All / Madball duó vagy a római Europe. A nagyok közül Ozzy Osbourne és a KISS egyaránt feledhetetlen volt, de nekem James Hetfieldék puskásos bulija is tetszett, még ha nem is ez volt a legjobb koncertjük, amin megfordultam. Nagyon örülök neki, hogy 2010-ben annyi év után végre élőben láthattam Alice Coopert, a Depeche Mode-ot és a Lamb Of Godot is, igaz, a sokk rock nagymesteréért Bécsig kellett utazni, Randy Blythe-ék kedvéért pedig a legbalkánibb körülmények között kényszerültem sarat dagasztani egy elég sok gyermekbetegséggel küzdő fesztiválon. Végezetül pedig megemlíteném még a Queensryche-ot is, akik zeneileg óriási formát hoztak, a hangulat azonban komoly csorbát szenvedett a röhejesen kevés néző miatt.

Az év csalódásai

Különösebben itt sem kell megerőltetnem magamat, hogy kapásból mondjam, mi szomorított el idén a legjobban: Ronnie James Dio halála a rock/metal műfajt valaha ért legsúlyosabb veszteségek egyike, Peter Steele személyében kamaszkorom egyik idolja távozott az élők sorából, és természetesen nagyon sajnáltam Paul Grayt, Steve Lee-t és Armando Acostát is.

Egy halálesethez képest legfeljebb enyhén bosszantó lehet, ha valaki gyenge lemezt készít, haknikoncertet ad vagy éppen csak nem csinál semmit ahelyett, hogy új dalokat gyártana, de azért ilyen is akadt megint szép számmal. Az év legpocsékabb, legízléstelenebb blöffje egyértelműen Serj Tankiantól érkezett, még szerencse, hogy nem is vártam tőle semmit… Vele szemben viszont komoly csalódást okozott számomra 2010-es produkciójával Rob Zombie és a Bullet For My Valentine, sokkal többet reméltem Slash szólóalbumától meg a kettes Bonded By Bloodtól, és a Korn felemás tákolmányával sem tudtam mit kezdeni. A Gamma Ray karrierje leggyengébb anyagát dobta piacra, a Helloween pedig csak a baromi erős sorlemezzel mentette meg a renoméját előttem a förtelmesen ízléstelen Unarmed válogatás után. A Nevermore albuma önmagában nem sikerült rosszul, ám öt év várakozás és két félelmetesen erős szólóanyag után mindenképpen könnyűnek találtatott nálam (de náluk legalább Vörös Attila csatlakozásának lehetett örülni). Ugyanígy Halford, a Lostprophets és a Volbeat aktuális munkáit sem nevezném csalódásnak, rendszeresen hallgatom őket, de tény, hogy nem tudtak rám olyan elementáris erővel hatni, mint a korábbi dolgaik. Ugyanez az Avenged Sevenfoldra is áll, bár az ő esetükben érthető és megbocsátható a dolog. Amit viszont Mike Portnoy művelt velük és a Dream Theaterrel kapcsolatban, azt leginkább szánalmasnak nevezném. Ebből a sztoriból azonban még akár valami jó is kisülhet, hiszen Portnoy néhány év után úgyis visszamegy a Dreambe, és mindkét félnek jót tehet kreatív szempontból ez a kis különélés.

Koncertfronton a The Devil’s Blood elmaradása érintett rosszul, meg persze azok a bulik, amikre ilyen vagy olyan okokból nem jutottam el. A legjobban egyértelműen a hegyaljás Motörhead fáj, de kimaradt a Lynch Mob és a W.A.S.P. is, és a Guns N’ Rosest is szívesen megnéztem volna Bécsben, ha éppen úgy alakulnak a dolgaim. A szigetes Iron Maidenen sokat gondolkodtam, de végül pontosan tudtam, hogyan fog szólni, és annyira a setlist sem csalogatott, így aztán otthon maradtam. A többivel ellentétben azonban ez a döntés különös módon a mai napig nem bánt, hiszen úgyis látom még őket.

2011 reménységei

Mivel a világ legsúlyosabb zenekara utoljára hat éve jelentkezett új lemezzel, mindenképpen sokat várok a Crowbar februárban esedékes visszatérésétől, és természetesen azt sem bánnám, ha emellett a négyes Down is elkészülne. Ahhoz képest, hogy a Trouble a tagok bevallása szerint már a legutóbbi budapesti koncert idején is elég jól állt az új dalokkal, 2010-ben gyakorlatilag semmi nem történt velük, szóval tőlük is esedékes lenne az a bizonyos Kory Clarke-os lemez. Talán-talán új Machine Head is várható valamikor az év második felében, de ezzel egyelőre bánjunk inkább óvatosan, hiszen Robb Flynnék hajlamosak a csúszásokra, hirtelen belső csatározásokra…

Lássuk, mi is jön még idén! Nagy reményeket fűzök az Onslaught és az Artillery új albumaihoz, a Lazarus A.D. kettes lemezéhez, érdekel, mivel rukkol elő a Vicious Rumors és a Jag Panzer, de lesz még God Forbid, Devildriver, Amon Amarth, Destruction, Unearth, The Haunted, Morbid Angel, Trivium, Evergrey, Cavalera Conspiracy, Five Finger Death Punch, Arch Enemy, Suicidal Tendencies, The Haunted és Shadows Fall is. A bohóckodás dacára is kíváncsi vagyok az új Anthraxre, izgalmas kérdés, mire jut a Biohazard eredeti felállása és a Jesper Strömblad nélküli In Flames, de Roy Z és a Sepultura kollaborációjából is születhetnek érdekes dolgok. Az Adam Dutkiewicz és Jesse Leech nevével fémjelzett Times Of Grace lemez első kikerült részleteitől nem ájultam el, de mivel legutóbb mégiscsak a 21. század egyik legjobb albumát hozták össze ketten, azért megelőlegezem nekik a bizalmat…

Dallamosabb vonalról nyilván a friss Mr. Big lemez 2011 egyik legnagyobb durranása, de ezt már december közepe óta ismerem (és szerencsére jól is sikerült), vagyis csak a rend kedvéért írom a reménységek közé. Díjaznám, ha tényleg csinálna valamit a Van Halen, talán még a kis Wolfie bevetését is hajlandó lennék megbocsátani Eddie-nek, amennyiben képesek lennének végre új dalokat megjelentetni. Az Aerosmithben sem merek maradéktalanul megbízni, de hátha csoda történik, és egy normális albumot készítenek valami modern rádiórockos izé helyett… A Rush, a Journey és a ZZ Top szerencsére jóval kisebb kérdőjel Joe Perryéknél, és a remek Sonic Boom után a máris új anyagot tervező KISS-ért is újból tudok lelkesedni. Velük szemben a Whitesnake-től maximálisan elment a kedvem a 2008-as budapesti buli csalódása után, de ha a Forevermore jól sikerül, akár túl is léphetünk a témán… Nagyon várom a tavasszal esedékes kettes Sixx A.M.-et, Michael Monroe és Ginger közös lemezét, az új Chickenfootot, érdekel Duff McKagan Loadedjának következő anyaga, Sebastian Bach, a Gary Cherone-féle Hurtsmile és a visszatérő Fifth Angel albuma, sőt, ciki vagy sem, az új Warrant is. Drukkolok, hogy egyaránt normális énekest találjon magának a Velvet Revolver és a Lillian Axe, továbbra is szeretnék egy új Fates Warning albumot, és bízom benne, hogy már 2011-ben kézzelfogható eredménye lehet a Psychotic Waltz és a Soundgarden újjáalakulásának. Nem adom fel, és az elmúlt évekhez hasonlóan újból ideírom John Sykes nevét is, hátha végre ő képes lesz kiizzadni magából egy új albumot, akár Blue Murdert, akár szólót, mindegy nekem, csak halljam gitározni. Itthonról a Turbótól várok sokat, meg persze attól a rengeteg bivalyerős koncerttől, amiről már most is tudunk. Már csak az utóbbiak miatt sem félek túlságosan attól, mit hozhat és mit nem hozhat 2011!

Kiss Gábor
Az év legjobb lemezei

2010 a thrash metal éve volt, ez egyértelmű! Ha végignézem az alább felsorolt anyagokat, rögtön az jut eszembe, hogy valószínűleg a tavaly zenehallgatással töltött időm elég jelentős százalékát ezek a lemezek tették ki. Talán az új Death Angel jött be közülük leginkább, hiszen a Mark Osegueda vezette brigád egy olyan régisulis anyagot tett le az asztalra, amilyet az újjáalakulás óta mindig is hallani szerettem volna tőlük. Sokat váratott magára, de piszok erős lett a Forbidden és a Heathen visszatérése is, a többiek pedig hozták a már megszokott minőséget. Az év abszolút kedvencei thrash vonalról tehát:

Death Angel: Relentless Retribution
Exodus: Exhibit B: The Human Condition
Flotsam And Jetsam: The Cold
Forbidden: Omega Wave
Heathen: Evolution Of Chaos
Helstar: Glory Of Chaos
Overkill: Ironbound

Természetesen más műfajokban is születtek óriási lemezek, melyek közül az új Danzignek örülök leginkább. A Deth Red Sabaoth persze továbbra sem egy új Lucifuge vagy How The Gods Kill, de nagyra értékelem, hogy Glenn mester végre visszatért ahhoz a világhoz, ami igazán jól áll neki, ez pedig a negyedik lemez utáni legjobb Danzig anyagot eredményezte. Új kedvenceket is avattam, ráadásul ott, ahol a legkevésbé gondoltam volna! A dallamos vonalról nagyon betalált ugyanis a Crashdiet és a Crazy Lixx, az év lemeze pedig itt egyértelműen a Ratt zseniális Infestationje.

A Spock’s Beard megint nagyot alkotott, az Atheist visszatérése miatt szintén maradéktalanul lelkes vagyok, de nagyon bejött Tom G. Warrior új bandája is, a Triptykon, csakúgy, mint az Anneke-Devin Townsend kooperáció (noha az 2009-es, de most jutott rá idő), de a lenti listán található valamennyi lemezről elmondható, hogy igen kellemes pillanatokat szereztek nekem, és várhatóan a jövőben is gyakran előkerülnek majd. Fentiek miatt képtelen voltam helyezéseket kiosztani, úgyhogy idei kedvenceim álljanak csak ábécésorrendben:

Apocalyptica: 7th Symphony
Armored Saint: La Raza
Atheist: Jupiter
The Big 4: Live From Sofia, Bulgaria
Crashdiet: Generation Wild
Crazy Lixx: New Religion
Danzig: Deth Red Sabaoth
Fear Factory: Mechanize
Helloween: 7 Sinners
Motörhead: The Wörld is Yours
Ozzy Osbourne: Scream
Ratt: Infestation
Scorpions: Sting In The Tail
Soulfly: Omen
Spock’s Beard: X
Devin Townsend: Addicted!
Triptykon: Eparistera Daimones

Volt pár kevésbé sikeres, csalódást okozó produktum is, melyek közül az ismét meglehetősen fantáziátlanra sikeredett Annihilatort sajnálom legjobban. A Pain of Salvation művészkedésével végképp nem tudtam mit kezdeni, a Kamelot új anyaga pedig rém unalmas lett. Sajnos a Nevermore lemeze is szürkécskére sikeredett, az új Therion kifejezetten gyenge, és Halford papa cuccától sem vagyok elájulva.

Az év hazai lemezmegjelenések terén is erősre sikeredett. Legjobban a hosszú várakozás után idén végre napvilágot látott Dreyelands debütnek örülök. A Rooms of Revelation nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét, érdemes volt rá ennyit várni. Új kedvenceket is avattam, a oneheadedmant és a Bloody Roots-ot, akik szintén bitang erősen mutatkoztak be, csakúgy, mint a Magma Rise, de a Stereochrist és a Replika 2010-es lemezei is nagyon bejöttek.

Koncertélmények 2010-ből

Ha tavalyelőtt azt írtam, hogy koncertek tekintetében iszonyú erős évet zártunk, nem tudom, mit mondhatnék el a tavalyiról! A metalvilág legendás öregeinek egész sorát sikerült elcsípnem idén: KISS, Ozzy, Alice Cooper, Motörhead, Iron Maiden, Europe, Metallica stb. Ehhez jött még a Big 4 csehországi bulija, amely kétséget kizáróan életem eddigi legnagyobb koncertélménye, majd másnap itthon a Megadeth még egyszer. A Suicidal Tendencies pusztító bulija a West Balkánban épp oly zseniális volt, mint a Spock’s Beard örömzenélése a hajón. Aztán járt még nálunk kétszer Ripper, a Death Angel szokásához híven leradírozott minket, és eddigi legjobb formájában láthattam a Queensryche-ot a PeCsában.

A Szigeten a Fear Factory-Monster Magnet kettős vitt mindent, a Fezenen pedig a mindig remeklő Uriah Heep. Az év végének bulijait a roppant szimpatikus Rich Ward vezette Stuck Mojo, illetve a nagyon hangulatos Orphaned Land-Amorphis páros adta. Így visszaolvasva hihetetlen névsor, és akkor még nem is említettem olyanokat, mint a Rage, a Therion, a Meshuggah vagy a Crowbar, akik „csak” a szokásosan jó koncerteket nyomták.

2011 ilyen lesz

Mint fentebb írtam, 2010 nyilvánvalóan a thrash metal éve volt, de az is biztosnak tűnik, hogy 2011 is az lesz. Márciusban biztos elpusztulunk, hiszen néhány nap különbséggel nálunk aprít az Overkill-Destruction-Heathen trió, illetve a Death Angel a remek lemezzel jelentkező Suicidal Angels társaságában! Mindkét buli kihagyhatatlan, ahogy a Megadeth és a Slayer közös fellépése is! Mindenképpen meglesem a Sodomot is februárban, hiszen jó rég nem jártak már felénk, de leginkább talán a Psychotic Waltz újjáalakuló turnéjának hazai állomását várom (Nevermore-ral és Symphony X-szel!), hiszen 1997-es bulijuk a mai napig etalon. Ha mindez még nem lenne elég, újra jön a Scorpions is, illetve nem szabad megfeledkeznünk Roger Waters Fal-showjáról sem, ami igencsak különleges élménynek ígérkezik.

Jó bulikban tehát nem lesz hiány, bízom benne, hogy idén is találkozunk a koncerteken, illetve abban is, hogy a megújult oldal legalább annyi örömet fog okozni Nektek is, mint amennyire szívesen mi csináljuk! Boldog Új Évet!

Nagy Andor
Pop-Tari-Top - 2010

Végigtekintve mindenféle újságok, hírműsorok és internetes portálok tavalyi évről készített összeállításain, azt hiszem, kétséget kizáróan leszögezhetjük: a 2010-es ritka rohadék egy év volt! Természeti és kevésbé a természetnek felróható katasztrófák tömkelege, robbantások, gyilkosságok, balesetek, ráadásul még a Való Világ is újraindult. Hát mi jöhet még, Zámbó Jimmy feltámad? Még szerencse, hogy mindezen tragédiák mellett tavalyra is szép számmal jutott a remek albumokból, a szarok pedig valahogy egészen lájtosan értek csak el hozzám, úgyhogy a kép mindent összevetve azért nagyon is pozitív. Olyannyira, hogy a Top 20-as listám ezúttal - fittyet hányva a formállogika szabályaira - nem húsz tagból áll, hanem ha jól számolom, harmincötből. Az első csoportba azért belesüllyesztettem a tényleges besztofot, szigorúan sorrend nélkül, viszont azzal a megjegyzéssel, hogy az év lemezét számomra a Cathedral szállította le, überzseniális dupla korongjuk még a huszadik hallgatáson túl is simán tartogat meglepetéseket, és ez azért a mai zenei gyorsfogyasztás mellett igen nagy szó.

Nálam az év nagy öregje a Motörhead volt (meg egy kicsit hátrébb Ozzy), az év újonca a Kvelertak, a legnagyobb visszatérő pedig Glenn Danzig és vidám kompániája. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság előírásait figyelemmel tartva természetesen hazai előadók is szép számmal szerepelnek a listámon, olyannyira, hogy ott figyel még az a Shapat Terror is, akinek a bemutatkozó lemezéről hiába tudom, hogy még 2009-es, de annyira az év végén jelent meg, hogy csak a tavalyi év legelején tudtam rá időt szakítani, akkor azonban annyira magam alá csináltam tőle, hogy semmiképp nem akartam, hogy elsikkadjon. Asszem, ennyi csúsztatás még simán belefér. Na, nézzük akkor, mire is jutottam!

A legjobbak:

Airbourne: No Guts. No Glory
Black Label Society: Order Of The Black
Black Mountain: Wilderness Heart
Cathedral: The Guessing Game  [2010 legjobb lemeze]
Danzig: Deth Red Sabaoth
Deftones: Diamond Eyes
Droids Attack: Must Destroy
Electric Wizard: Black Masses
Fatso Jetson: Archaic Volumes
Hardcore Superstar: Split Your Lip
Kvelertak: Kvelertak
Melvins: The Bride Screamed Murder
Monster Magnet: Mastermind
Motörhead: The Wörld Is Yours
Ozzy Osbourne: Scream
Sahg: III
Shapat Terror: Mentés másként…
Spiritual Beggars: Return To Zero
Stereochrist: III
Wall Of Sleep: When Mountains Roar 

Ezek is tetszettek, de azért egy paraszthajszállal kevésbé, mint az előzőek:

Arcade Fire: The Suburbs
Black Country Communion: Black Country
Cadaveres: Mindstream
Filter: The Trouble With Angels
Grand Magus: Hammer Of The North
High On Fire: Snakes For The Divine
Magma Rise: Lazy Stream Of Steel
Sick Of It All: Based On A True Story
Soulfly: Omen
Stone Sour: Audio Secrecy

Ezeket is szerettem annyira, hogy nem volt szívem lehagyni őket:

Alter Bridge: AB III
Bad Religion: The Dissent Of Man
Exodus: Exhibit B: The Human Condition
Firebird: Double Diamond
Volbeat: Beyond Hell / Above Heaven

2010 koncertjei

Az előző év(ek)hez hasonlóan 2010-ben sem lehetett a legkevesebb okunk sem panaszra, hiszen annyi ismert, vagy éppen feltörekvő banda és előadó koncertjét csodálhattuk meg itthon, hogy ihaj! Gondoljunk csak a csöcsibaba Katy Perryre, vagy épp az elérhetetlen istennő Lady Gagára! Na jó, ez persze csak rossz poén, de azért rajtuk kívül is járt errefelé egy-két ismertebb név, tényleg dömpingszerű volt a kínálat, csak győzze az ember pénzzel!

Így aztán úgy esett, hogy végre én is láthattam élőben - a lista a teljesség igénye nélkül készült - a Rammsteint, a Metallicát, illetve ismételten a Megadeth-et, sőt még magát Ozzy Mestert is, őt ráadásul nem sokkal azt követően, hogy elolvastam remekbe szabott életrajzi könyvét, ami csak növelte az amúgy sem gyenge élményt. Ezért még azt sem bánom különösebben, hogy tavaly lényegében minden nyári fesztivált kihagytam (kábé nyolc éve először a szép lassan teljesen megutált Szigetet is), azt viszont nagyon is, hogy betegség miatt nélkülem zajlott le a Helmet legutóbbi pesti koncertje is, pedig vártam ám piszkosul. De úgy látszik, hogy mindent azért nem lehet: sebaj, majd legközelebb!

2010 csalódásai

Tavaly tragikus módon minimum három olyan nagy hatású haláleset is történt a rockzene berkein belül, amelyek következtében szinte halottgyalázás lenne arról írni, hogy miért nem tetszik különösebben a Down koncertlemeze, vagy hogy sokkal többet vártam az új Helmettől, pláne a Nevermore-tól és Serj Tankiantól (igaz, tőle már nem is annyira).

A három elhunyt művész három eltérő generációt képviselt, emellett mind természetében, mind kiállásában, mind pedig zenéjében markánsan különbözött, az azonban közös bennük, hogy haláluk komolyan megrázta a rocktábort. Április-május folyamán gyors egymásutánban ment el Peter Steele (és ezzel természetesen a Type O Negative-nak is annyi lett), Ronnie James Dio, valamint No. 2 a Slipknotból, azaz Paul Dedrick Gray is. Legyen nekik könnyű a föld!

Remények 2011-re

Ezek leginkább mi lennénk. Mármint a december elsején útjára bocsátott megújult portálunk, aminek segítségével remélem még jó sokáig és mind több olvasónak mondhatjuk el a rockvilág híreit, meg persze azt is, hogy mit hallgasson, hova menjen (mármint koncertekre, nem kell rosszra gondolni), és hogy milyen szarságokat kerüljön el jó messzire. A kedves olvasók meg majd ugye kommentelnek ezerrel, és boldogan borulunk egymás vállára.

Amúgy meg természetesen én is nagyon várom a Slayer/Megadeth páros matinéelőadását, nem különben a közös Psychotic Waltz/Nevermore/Symphony X szeánszot, de leginkább Roger Waters Papa Fal-koncertjét, őróla ugyanis legutóbb csúnyán lemaradtam. Kíváncsi vagyok továbbá, hogy kezd-e már végre magával valamit az Anthrax, lesz-e akkor Sepultura reunion, és hogy csinál-e valami értelmeset az újra egymásra találó Soundgarden, illetve System Of A Down tagság, vagy az egész csak egy nagy blöff, ami az első adandó alkalommal kipukkad. És mindenekelőtt nagyon-nagyon várom a Kyuss mínusz Josh Homme bulit (és esetlegesen a lemezt is, naná), még ha nyilván Homme-mal lenne az igazi a dolog, de szerintem előbb-utóbb az is össze fog majd jönni.

Oravecz Zoltán

Simply The Best

Úgy 2010 közepe táján, mikor egy ráérős szombaton számba vettem az addig megjelent rocklemezeket (azóta is foltos a nyelvem), meglepődtem, mennyi kedvencem gyűlt össze hat hónap alatt, s azon törtem a fejemet, vajon miként fogom összeállítani majd Szilvia úrnő heves ostorozására az év végi húszas listámat. Aztán elérkezett a pont, amikor nem lehetett tovább halogatni a dolgot, listázás, vagy halál! És biza, a dilemma, amibe végül ütköztem, épp az ellenkezője volt annak, mint amit fél évvel azelőtt magam elé vizionáltam. Az előző évekhez viszonyítva kevés, igazán ínyemre való albummal lettünk gazdagabbak 2010-ben, s a favoritok legtöbbje még a pár hónapos érési próbát sem állta ki. Keményen küszködve, csípős izzadságot eregetve szedtem össze végül azt a húsz lemezt, ami ezt a kerek évet számomra kellemesebbé varázsolta. Íme vagyon, az húsz derék urak:

1. Arjen Lucassen’s Star One: Victims Of The Modern Age
2. Orphaned Land: The Never Ending Way of ORWarriOR
3. Negura Bunget: Virstele Pamintului
4. Alter Bridge: AB III
5. The Shadow Theory: Behind The Black Veil
6. Solar Scream: Bare To The Bone
7. Gutted: Mankind Carries The Seeds Of Hell
8. Heathen: Evolution Of Chaos
9. Forbidden: Omega Wave
10. Master: The Human Machine
11. Black Label Society: Order Of The Black
12. Void Of Silence: The Grave Of Civillization
13. Demonica: Demonstrous
14. Soulfly: Omen
15. These Are They: Disposing Of Betrayers
16. Killing Joke: Absolute Dissent
17. Chronic Decay: Justify Your Existence
18. Rob Zombie: Hellbilly Deluxe 2 (Special Edition)
19. Fear Factory: Mechanize
20. Deftones: Daimond Eyes

(We Are) The Road Crew

Na, azért koncertek terén volt választék, méghozzá bőségesen. Nem is tudom, mikor tapodta országunk színpadainak deszkáit annyi legendás rockzenész lába, mint 2010-ben. Év elején remek bemelegítésnek bizonyult a bécsi Machine Head/Hatebreed zúzda, dacára a rázós éjszakai hazaútnak. Aztán pedig sikerült nem egy olyan zenekart elcsípnem, akikről soha nem is hittem volna, hogy láthatom még őket valaha. Így bámulhattam szájtátva a KISS szó szerinti szemkápráztató rockshowját a Sportarénában, aztán pedig ugyanitt bizonyosodhattam meg afelől, hogy Ozzy még mindig az egyik legnagyobb frontember, bárki bármit mond. S ha már a nagy öregekről esik szó, Hegyaljára is érdemes volt ellátogatni, hiszen addig egyetlen rock rajongónak se lenne szabad meghalnia, míg nem látta élőben is a Motörheadet. Ugyanitt Lemmyék óriási koncertje után lehettem szemtanúja a földkerekség egyik legsúlyosabb csapata, a Meshuggah apokaliptikus pusztításának.

A Pecsában megcsodálhattam a Megadeth páratlanul komplex és feszes játékát, az évet pedig stílusosan annak a csapatnak a koncertjével zárhattam, akik 2010 első kedvencét szállították le számomra: az Orphaned Land élőben is fantasztikus, jöhetne már az a koncert DVD!

Sokan gondolják úgy, hogy 2010 és 1980 közé egy vastag egyenlőségjelet lehet vonni, s nem hiába. Olyan legendás és pótolhatatlan zenészeket veszített el a rock társadalom tavaly, amihez, ilyen téren, leginkább 1980 hasonlítható. A máig gyógyíthatatlan, s így rettegett rák vitte el a világ valaha élt egyik legnagyobb énekesét, Ronnie James Diót, s valahogy még mindig nehéz elfogadni, hogy nem olvasunk már többé híreket arról, hol fog épp fellépni a Mester. De ugyanígy óriási veszteség a Type O Negative vezérének, Peter Steele-nek szintén korai halála, ami viszont tényleg sokunkat váratlanul ért. Aztán ez az év sajnálatos mód bővelkedett még a gyászjelentésekben, mindenki veszített el nagy kedvencet. Engem leginkább még a svájci Gotthard énekese, Steve Lee értelmetlen halála döbbentett meg nagyon.

Mindezen túl csalódást okozott számomra a technikás death isten Atheist visszatérő lemeze, éppúgy, mint a nagy nevekkel felálló Black Country Communion bemutatkozó albuma, amit bizony mindmáig unalmasnak tartok. És nagyon remélem, hogy 2011 jóval erősebb lesz a death metal vonatkozásában.

Amióta megismertem a Morgoth nevű német formáció Odium című mesterművét, várom, hogy történjen végre valami e remek csapat háza táján. S lőn, érkeznek az örömteli hírek, hogy a zenekar végre-valahára újjáalakul, sőt, még koncertezni is fognak. Reméljük, errefelé is eljutnak majd, valamiképp. Ha pedig koncertkívánságok, nem húznám a számat, ha a visszavonuló Judas Priest papjai szintén meglátogatnák hazánkat, búcsúzóul… aztán az újbóli összeborulás után megint!

És persze a 2011-es év telis tele lesz nagy nevek (remélhetőleg) nagy dobásaival. Vagyis, új lemezzel jelentkezik a Nile (január 22., A38!), egy koncert DVD-vel, és aztán, ha minden jól megy, friss albummal rukkol elő az elpusztíthatatlan Cannibal Corpse, de a másik ős-death csapat, a legendás Morbid Angel is már javában dolgozik az újabb adag finomságon, csakúgy, mint kedvenc thrash alakulatom, a Testament, de vélhetőleg a Robb Flynn vezette Machine Head is megírja végre a roppant erős The Blackening folytatását, na és persze a 2010-es év egyik legnagyobb szenzációjaként újjáalakult Soundgardentől is várható így tizenöt év után friss dalcsokor. Azt csak halkan merem leírni, hogy Maynard James Keenanéktől is ideje lenne talán valami új anyagnak, mondjuk egy Tool lemez, vagy akár a régóta tervbe vett, különleges dokumentumfilmnek is örülnék, de nagyon. És nem véletlenül hagytam a végére a magyar illetőségű GuilThee csapatát, kiknek második nagylemeze már a kanyarban van, s bennfentes információk szerint komoly anyagnak ígérkezik.

Na és persze, 2010 a megújulás éve is volt, 2011 pedig az erősödésé lesz. Csak a Shock! magazin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot!

Pálinkás Vince
Az év lemezei

Visszatekintés... Idén különösen nehéz feladat ez számomra, mert személyes síkon eddigi legkomolyabb próbatétele elé állított az élet. Szerencsére ezen sorok írásakor már jópár hónapja visszatértek a dolgok a rendes kerékvágásba és magamat olyan 10 évvel öregebbnek (na jó, idősebbnek) érezvén, jónéhány plusz ősz hajszállal gazdagabban már csak csodálkozom azon, egyben konstatálom is, mennyire igaz a „csak a szépre emlékezem” mondás. És az is biztos, hogy ami nem öl meg, az megerősít – és talán bölcsebbé is tesz. Mindenesetre a sikeresen leküzdött megpróbáltatások megtanítják az embert arra, hogy valóban helyükön kezelje a dolgokat – ezért 2011 januárjában se svájci frank, se médiatörvény, se nyugdíjmizéria nem zökkenthet ki kiegyensúlyozottságomból, ugyanis ha a személyes hátországunk rendben van, a fentiek együttvéve sem kottyannak meg, ha azonban összeomlás fenyegeti azt, a világ minden kincse sem ért szart se. Giccsesen hangzik? Hát persze. De aki ismer, az tudja, hogy nem a levegőbe beszélek. A Kedves Olvasó pedig mostanra már sejtheti, hogy nem, ezúttal nem pusztán az újságírói hatásvadászattal operálok.

Segíthet-e a zene krízishelyzetben? Talán szentségtörésnek hangzik ezen az oldalon, de most már nem vagyok erről 100 százalékosan meggyőződve. A totális mélyponton mindenesetre tuti nem – ha viszont továbbjutunk a nehéz időszakon, legyen szó hetekről, hónapokról vagy akár évekről, akkor mindenképpen elkezd hiányozni, és ilyenkor jó dolog elfogadni a kinyújtott segítő kezet. Így hát, bár év közepén kissé kizökkentem, szerencsére elmondhatom, hogy módomban volt átlátni a 2010-es év zenei termését. Idén is nagyon komoly dolgok történtek úgy lemez-, mint koncertfronton: bár a konkrét lemezeladások egyre csak esnek visszafelé mindenütt, a rockzene soha nem tapasztalt és még mindig fokozható népszerűségre tett-tesz szert, és ismét képes hatalmas tömegekhez szólni. Mivel pedig a stílusok közötti „átjárhatóság” is pozitív értelemben változott-változik (ma már ugye nem mennek ölre a glemszterek és a tresserek, sőt, egymás kedvenc bandáinak bulijaira is járnak), megkockáztatom, hogy ezek a tömegek nagyobbak, mint valaha, legyen szó akár a hőskorszaknak nevezett '70-es, akár az aranykornak számító '80-as évekkel való összehasonlításról. Azt sem lehet nem észrevenni, hogy a '90-es évek is rehabilitálódni látszanak. Ami pedig a legnagyszerűbb az egészben, hogy 2010-ben gyakorlatilag nem vagy alig lehetett olyan nagy rock/metal bandát találni, amely ne lett volna valamilyen formában aktív vagy aktiválódó: „everybody wants a piece of the pie” – szól a klasszikus Mötley dal szövege és ez így helyes, pláne, hogy jut is mindenkinek.

Ha a legek legjeit kell megneveznem, a lemezek között az alábbiak jutnak eszembe kapásból (szigorúan összevissza):

Accept: Blood Of The Nations
Black Country Communion: Black Country
Ozzy Osbourne: Scream
The Shadow Theory: Behind The Black Veil
Forbidden: Omega Wave
Ratt: Infestation
Slash: Slash
Crazy Lixx: New Religion
Black Label Society: Order Of The Black
Charred Walls Of The Damned: I.

Továbbra is értelmetlennek, alaposan átgondolva pedig egyenesen igazságtalannak érzem a toplistázást – mégis, mennyire inkorrekt dolog már összemérni egy januárban megjelent lemezt egy novemberivel, amelyet alig tud hallgatni az ember? Meg egyáltalán, amikor egy lemez „leülepedési” ideje akár 5-10 év is lehet, hogyan merészelünk egyáltalán pár hónap ismeretség után rangsorolni? De azért mint látható, idén ki tudtam ragadni tízet a baromi erős mezőnyből. És az is remek, hogy mindegyik teljesen más műfajú alkotás. De a többiekkel se legyünk igazságtalanok: hatalmas a Star One, az Iron Maiden, a Helloween, a Death Angel, a Heathen, a Helstar, az Alter Bridge, a Nelson, a Firewind, Paul Gilbert, az Overkill, a Demonica, a Giant, a Crazy Lixx, az Armored Saint, az Avenged Sevenfold, a Danzig, a Spiritual Beggars, John Norum, a Disturbed, James LaBrie vagy a H.E.A.T. 2010-es anyaga is. Kivétel nélkül mindegyik brutálisan jó lett, és nem egy közülük igen komoly meglepetés is: Glenn Danzigról például már teljesen lemondtam, és azt sem gondoltam volna sose, hogy három tengerentúli, mai mainstream sztárbanda is lesz az éves topkedvencek között (ki lehet őket keresni).

De nem mondhatni, hogy szarral gurigázott volna a Rage, a Fear Factory, a Scorpions, a Y&T (és a franc essen bele, hogy Phil Kennemore basszer már idei halálhíre még elért „lapzárta” előtt...), a Taking Dawn és a Vanden Plas sem. A Dreyelands lemezét a személyes ismeretség miatt nem tartom illendőnek megemlíteni, majd megteszik az őket szintén személyesen ismerő kollégák – de vegyük úgy, hogy itt vannak a felsorolásban ők is, hadd dagadjon a májuk az illusztris társaságban. És hadd védjem meg a sokat szidott Nevermore és a Pain Of Salvation lemezeket is – egyáltalán nem lettek olyan gyengék, mint például Halford bácsi visszatérése, és meg kell mondjam, hogy a Kamelot is csalódást okozott idén – persze ők is, és Lobi is csakis korábbi önmagukhoz képest nem ütötték meg a mércét, globál metal szinten még mindig ott vannak a szeren!

2010 csalódásai, bánatai

Ha már csalódások, negatívumok, essünk túl a nehezén is: Ronnie James Dio halálhíre az év legnehezebb periódusában ért, és még így is meg tudott rázni. Ráadásul másik nagy kedvencemmel, neves színművészünkkel, Végvári Tamással egy napon ment el, akit szerencsére jópárszor elcsíphettem színházban, és ugyanígy Ronnie-t is láthattam ereje teljében vagy ötször – noha teljesen máshogy, de mindkét hang meghatározó volt az érdeklődési körömre, és bizony nélkülük bizonyos dolgok már sose lesznek olyanok, mint voltak. És valahol ez így is van rendjén... A Gotthard-os Steve Lee halála előtt is értetlenül álltam – kevés nála szimpatikusabb frontembert láttam színpadon, pedig voltam már pár koncerten az elmúlt csaknem két évtizedben...

2010 koncertélményei

Hálistennek koncertek tekintetében nem voltak nagyon negatívumok. Mindenki tudja, mennyire durván bekerültünk a nemzetközi koncert-vérkeringésbe az utóbbi években, ami sosem látott mennyiségű bulit pumpál Budapest felé. Nem is teszek kísérletet arra, hogy minden lényeges eseményt felsoroljak – az alábbi lista totálisan szubjektív, de nekem ezek adták a legtöbbet: Suicidal Tendencies, Joe Satriani, Paul Gilbert, Lynch Mob (mondjuk azt nem hallgathatom el, hogy ennek a bulinak a nézőszáma siralmas volt!), Shadow Gallery (Pozsony), P. Box unplugged (Debrecen), Europe (Eperjes és Szeged), Ozzy, Queensryche, Pain Of Salvation, Over The Rainbow (szintén kétszer), Monster Magnet és Fear Factory (egymás után a Szigeten). Nemcsak az év, de életem legjobb bulijai közé sorolható bármelyik, mindegyik másért. Ami pedig kimaradt (nem egy, NAGYON komoly buli), azért kár bánkódni – egyedül Jon Lordot sajnálom igazán, mert arra kizárólag a balfaszkodás miatt nem jutottunk el. Szerencsére az öregúr már hazajár hozzánk, így biztos lesz mód megnézni a jövőben is.

2011-es remények

Balfaszságot emlegettem volna? Akkor hadd tetézzem: a 2011-es év legbrutálisabb hétvégéjének ígérkező március 15-i négy napra botor módon beszerveztem egy le nem mondható kiruccanást, pedig addigra már lehetett tudni a bécsi Power Of Metal turnéállomásról (Symphony X, Nevermore és Psychotic Waltz, ugye....) – ezt követően pedig „természetesen” a Death Angel, az Overkill/Heathen páros és egy immáron pesti POM állomás is bekerült az eseménynaptárba. Darwin-díjat-e érdemlek? Remélem, jövőre sikerül kiköszörülni a csorbát a Bang Your Headdel, ahol szintén lesz Psychotic Waltz, sőt, Crimson Glory is. Hát így. Nem kívánok, fogadok meg, jósolok semmit, csak (ismét a Mötley-vel szólva) „on with the show!” (És ugye emlékszik mindenki a régi viccre: „Ne kívánj nekem semmit, mert a tavalyi évet is te kívántad!”)