Egyszerre magától értetődő és baromi nehéz az örök kedvencekről írni. Ami engem illet, filmeknél viszonylag könnyen venném ezt az akadályt (alig láttam párat), lemezeknél a lehetetlennel lenne határos kiválasztani azt a száztizenegyet, amelyeket egy lakatlan szigetre magammal vinnék. Előzetesen azt gondoltam, a könyvekkel viszonylag fájdalommentesen megbirkózom majd... de már a „szelektálással" is megszenvedtem. Számos megközelítési mód közül én azon logika mentén választottam, hogy az alany lehetőleg ne legyen magától értetődő (hiszen azokról már tényleg mindent leírtak), ugyanakkor ne származzon gyakorlatilag ismeretlen forrásból sem, és főképpen: a megemlékezés, ha lehet, gazdagítsa is új információkkal az érdeklődő olvasókat. Így került a képbe a legfelkavaróbb és leggyönyörűbb horrorsorozat a könyvespolcomról, egy olyan ínyencfalat, amelyet vétek lenne nem megízlelni.
