Immáron tizenkettedik évadához (illetve ezen sorok írásának pillanatában annak első feléhez) érkezett idén az a sorozat, ami karantén-pokolbéli, egyáltalán nem víg napjaimat is fel tudta dobni és emellett azt is ki merem jelenteni, hogy a horror műfaj bizonyos elemeit még forradalmasítani is képes volt. És most már biztosra vehető, hogy – már csak a kötelező szám miatt is – el fog készülni a tizenharmadik is. Antológiasorozat lévén (az egyes évadok teljesen különálló történeteket vonultatnak fel) nemigen volt lehetősége ellaposodnia sem, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy az az egysztoris szériák esetében ez szinte törvényszerű. Sose volt tehát aktuálisabb, hogy kicsit körbejárjuk az AHS univerzumát: tesszük ezt azért is, mert még mindig gyakran tapasztalom, hogy – elég széles és változatos – ismeretségi körömben nem igazán vannak képben vele kapcsolatban a népek.
gyártó:
Brad Falchuk Teley-Vision / Ryan Murphy Television / 20th Television / FX, 2011-
|
American Horror Story
12 évad, 128 rész showrunner: Ryan Murphy, Brad Falchuk operatőr: Christopher Baffa, Michael Goi, Gavin Kelly, Andrew Mitchell vágó: Fabienne Bouville, Ken Ramos, Adam Penn zene: Cesar Davila-Irizarry, Charlie Clouser, Mac Quayle Neked hogy tetszett?
|
Persze ma már teljesen más világot élünk, mint 2011-ben, az AHS indulásakor, akkoriban még „rendes″ tévén ment a sorozat, nálunk a Viasat adta, ami azért generált neki valamennyi ismertséget, de amikor lekerült a műsorról, kissé elkallódott a magyar nézők számára. Persze most ez változhat, hiszen a Disney+ eléggé megtolta a marketingkampányt az új évad miatt és vélhetőleg sokan felfedezik majd maguknak a platformra felpakolt régi részeket is. Úgy legyen, mert ha valaki fogékony a horrorra, azt tényleg simán beszippantja, és valahol azért nem igazság, hogy az – amúgy méltán – hozsannázott netflixes Mike Flanagan-féle „házas" horrorok (Hill House, Bly Manor, Az Usher-ház bukása) mellett pont az ezekre minden bizonnyal igan nagy hatást gyakorló úttörő nem kap elég figyelmet.
Ha már Flanagan is szóba került: a jellegzetes stílusú-világú franchise univerzumokat mindig hajlamosak vagyunk egy ember vagy páros nevéhez kötni. Ettől persze még tudható, hogy nagyon komoly csapatmunkával válik branddé egy-egy produkció, de mindig kell az agytröszt, a vizionárius, aki összefogja az egészet és összeforr-összenő a nevével a dolog. Esetünkben a még mindig csak 59 éves Ryan Murphy a kulcsfigura, ezt korábban már megemlítettük a Viszály kapcsán is. A felvállaltan meleg filmes (ennek is lesz még jelentősége) szenvedélyesen szereti Hollywoodot és a mozgókép világát, de nemcsak a mozi, hanem a hozzátartozó kulturális-művészi elit berkeiben is otthonosan mozog, vérbeli író-producer-rendező, aki bárhol jár, bármit csinál, mindig lehetséges filmötleteken pörög az agya. Mindemellett pedig Amerika a mindene, bármilyen aspektusból nézze is hazájának bármely régióját, mindig igyekszik az új perspektívát keresni és árnyaltan ábrázolni a dolgokat – kivéve, amikor deklaráltan elfogult, de ezt tényleg mindig lehet előre tudni. És néha persze kilóg az elfogultság lólába, de az életmű annyira szerteágazó, hogy minden néző eldöntheti, hogy saját személyes woke-ométere szerint mi fér bele neki.
Nekem például a Hollywood című, utópisztikus alternatív történelmes sorozat volt kissé túlzás, de még ott is érteni véltem, hogy mire gondolt a költő, amikor felskiccelte azt a rettenetesen giccses, sosem létezett, ′40-es évekbe helyezett túltolt PC-meseországot. Másrészt viszont amellett, hogy kiáll-állást foglal a vonatkozó témák mellett és ha valaki, ő biztos betartja az elvárt (?) LMBTQ-kvótát stábjában (úgy a színészek, mint bizonyára az egyéb munkatársak tekintetében), mindig bőven kapunk negatív kisebbségi karaktereket is. És ha már ezeknél tartunk, nem jött be különösebben a Száll a kakukk fészkére antagonistájának lehetséges háttértörténetét bemutató Ratched sem (persze a főnővér eredeti műből is sugárzó férfigyűlölete értelmezhető úgy is, ahogy itt), de végső soron ennél is megetettek a látványvilággal, pár csavarral és kedvenc színésszel. Mert ugye a Murphy-művek elég családias: bárki bármikor bármelyik produkcióban felbukkanhat és rendszeresen fel is bukkan. A műfajskála pedig tényleg nagyon széles, sőt, az American Sports Storyval nemsokára még tovább bővül a paletta és nagy örömömre a Viszály is folytatódik (Truman Capote író és egy gazdag nőegylet konfliktusának feldolgozásával – remek téma!). Arányait tekintve viszont Murphyék igazi terepe a borzong(at)ás.
Murphyék, bizony, hiszen az AHS két ember agyszüleménye: a horroruniverzumot a civilben manapság Gwyneth Paltrow férjeként is ismert Brad Falchukkal együtt álmodták meg és hozták össze, miután több évig sikeresen dolgoztak együtt (nálunk kevésbé vagy egyáltalán nem ismert) sorozatokon. Gyanítom, hogy felismerve az egymás közti alkotói kémiát, valami igazán nagy dobást akartak, népszerűt, hosszan tartót, kultikusat és különlegeset, nagy neveket is felvonultatva. A koncepcióra lehet mondani ma már, hogy pofonegyszerű, de érdekes módon mégse csinálta meg korábban senki (na jó, Stephen King igen, de ő könyves verzióban és amúgy is ő az origó): vedd sorra a legismertebb (amerikai) horrortémákat, legendákat, mítoszokat, a hozzájuk tartozó – jó értelemben vett – kliséket, helyezd őket egy univerzumba, évadonként teljesen különálló és ütős történettel, melyek azonban gond nélkül átjárhatók. Feltétlenül adj hozzá megfelelő mennyiségű fekete humort: vegyük komolyan, amit kell, de azért nem kell túlzásokba esni sem, mégiscsak horrorról van szó, ott pedig időnként muszáj nevetéssel oldani az ijedtséget.
Ami a színészgárdát illeti, az évek során parádésan összecsiszolódott és ami a legjobb: nem feltétlenül az igazi nagy világsztárok, mint Jessica Lange, Kathy Bates, Sarah Paulson vagy Angela Bassett viszik el hátukon a showt vagy játsszák le kevésbé ismert kollégáikat a képernyőről. Itt mindig mindenki fontos, egyenrangú és legtöbbször baromi jó is – ennyi év alatt persze nyilván jut idő arra, hogy bárki brillírozhasson. Persze az is relatív, hogy ki sztár az Államokban és ismeretlen mifelénk (amcsi mércével sokkal több híresség fordul meg a szériában, mint azt mi fel tudnánk innen mérni), illetve ki az, akit az AHS hozott be a köztudatba. De senki ne lepődjön meg, ha azon kapja magát, hogy egy itt megkedvelt színész egyéb munkái után kezd lázasan kutatni vagy kimondottan megörül, ha meglátja egy tök más filmben, mint ahogy manapság én viszonyulok az AHS talán legnagyobb kaméleonjának számító Denis O'Hare-hez, a csodálatos Frances Conroyhoz vagy az egészen tüneményes Lily Rabe-hez. A fiatalok közül Taissa Farmigát korábban is kedveltem már (családnév est omen), de a scream queenként önálló sorozatot is kapott Emma Roberts itteni felfedezés, akárcsak Billie Lourd (Star Wars-fanok figyelmébe – kinek is a lánya ő?) vagy a szintén Murphy-féle Dahmer sorozat miatt – megérdemelten – agyonhype-olt Evan Peters (ő a második legnagyobb kaméleon). Az új Star Trek-filmekben híressé vált Zachary Quinto szemétláda-karizmája is az AHS révén teljesedhetett ki. Tényleg felsorolhatnánk minden fő- és mellékszereplőt, de inkább nézzük meg az egyes évadok tematikáját címszavakban, ahol még említek neveket.
A Gyilkos ház (Murder House) Létezik-e nagyobb klisé a viktoriánus korban épült, szellemjárta házaknál, ahol gyilkosságok történtek és ahova egy szép napon egy gyanútlan giccs-család költözik be? Hát bizony az alkotópáros nem átallott ezzel az elcsépelt felütéssel indítani, és azonnal kultikus hellyé is vált a Los Angeles egy tehetősebb környékén elhelyezkedő, tényleg impozáns épület. A pszichiáter apa (Dylan McDermott baromira jól/szarul, de mindenképp hitelesen hozza a gyarló karaktert) rendelőjét is itt rendezi be és nem spoiler, hogy ennek is sok jelentősége lesz később, meg persze nyilvánvaló, hogy folyamatosan vissza-visszakacsintgatnak ide a későbbi sztorik is. A szellemek bizonyos tulajdonságainak újraértelmezése szintén vissza-visszatér később. Mint ahogy Murphy a házas tematikát is továbbgondolta maga a 2022-es The Watcher (A megfigyelő) című sorozatban is, kicsit más aspektusból, valós történések alapján, egy rendkívül ellenszenves, elővárosba kiköltöző new yorki urbánusértelmiségi család sorsán keresztül bemutatva. Itt ugyan nincsenek szellemek, de a Naomi Watts/Bobby Cannavale alakította házaspárra is rendesen rájár a rúd.
Zártosztály (Asylum) Szintén elcsépelt, de annál hálásabb horror-toposz, maga az évad pedig talán a legjobb, de mindenképpen kedvenc a rajongói toplistákon. Kitermelt egy „slágert" is Jessica Lange előadásában (The Name Game) – és itt említsük meg a sorozat zenei rendezést is, baromi kreatívan tudnak egy-egy adott korszak popkultúrájához nyúlni, hogy az megfelelően illeszkedjen a történetbe (ja, mert hogy ugye ez esetben a ′60-as években vagyunk). A Briarcliff elmegyógyintézet persze ugyanolyan emblematikus helyszínné vált, mint a Gyilkos ház.
Boszorkányok (Coven) Az én személyes kedvencem – New Orleans, boszorkányok által vezetett bentlakásos tanintézet némi X-(Wo)men áthallással, vudu mágia, dzsessz és sok flashback az 1800-as évek legsötétebb rabszolgatartó bugyraiba és más korszakokba. Kell-e ennél többet mondani? Csont nélkül zseniális.
Rémségek cirkusza (Freak Show) Ez ismét egy igen hálás téma, jól ki is használták az ′50-es évek vidéki Amerikájában még bőven virágzó freakshow-turnés cirkuszok világának ábrázolásában rejlő lehetőségeket. Végre van bohócjelmezes sorozatgyilkosunk is, de tulajdonképpen kik is az igazi szörnyszülöttek? És mindezt felesleges, szájbarágós népnevelő moralizálás nélkül, de kellően árnyalt és elgondolkodtató formában sikerült ábrázolni. John Carroll Lynch számára pedig igazi jutalomjáték (későbbi, le nem lövendő visszatérése pedig főleg).
Hotel Talán ettől az évadtól kezdett megosztóbbá válni az AHS, pedig ez is egy erős történet, jó csavarokkal és régi klisék újszerű felhasználásával. Az egykor szebb napokat látott art deco szálloda múltjának és jelenének rejtélyei kimondottan érdekesek, szellemlakó-karakterei változatosak, a vámpíros vonal is ötletes, Lady Gaga pedig első komolyabb színészi feladatát is jól megoldotta, nem véletlenül maradt aztán a következő szezonra is (és folytatta aztán ezt a pályát). És itt először valós történet(ek) is szerepel(nek) az inspirációk között.
Roanoke Ez is nagy kedvencem, mert itt olyan dolgokat kevertek össze, ami korábban nem volt jellemző: színészekkel megszemélyesített valós szereplőkkel megtörtént esetet feldolgozó fél-reality műsornak álcázva indul a történet, majd az évad (nem a fiktív tévéműsor) cselekménye szerint teljesen váratlan, de mégis logikus irányba megy tovább a dolog – és ennél többet spoiler nélkül nem is lehet mondani, maximum annyit, hogy itt is egy rémház az egyik fontos „szereplő", amely Észak-Karolinában épült a telepesek korában és sötét múltja van. Ez egy kimondottan különleges évad, ami jelzi, hogy nemcsak a telepesek rendelkeztek bőven puskaporral, hanem Murphyéknek is maradt.
Szekta (Cult) Nem a legerősebbnek tartott, de rendkívül érdekes történet ez is, mert viszonylag formabontó módon járja körbe a szektásodás, illetve a szektavezetők felemelkedésének folyamatát, egy elsőre erőltetettnek tűnő aktuálpolitikai indítással, ami Donald Trump választási győzelme. Persze ha belegondolunk, a szekértábor-jelenség tökéletes alapanyag ehhez a témához. Mivel magával a választási győzelem kihirdetésével indul az egész, azt a poént lelőhetem, hogy Murphy egyáltalán nem úgy jeleníti ezt meg, ahogy az ember egy hollywoodi meleg filmestől várná, sőt – tessék megnézni és akár meg is lepődni. Evan Peters talán legnagyobb AHS-alakítása az itteni – nem nehéz kitalálni, hogy ki(ke)t formal meg.
Apokalipszis (Apocalypse) Ez is elcsépelt, de érdekes témakör (médianyilvánosság előtt lezaljó világvége, bunkerben összegyűlő, kiválasztott túlélőcsoport), saját rangsorom szerint a legkevésbé erős évad, de persze csak az össz-szinthez képest. Ha az ember idáig már eljutott, szinte már bármivel megetethetik a készítők, de az igazság az, hogy itt is tudtak jó csavart a történetbe vinni, emellett baromi szórakoztatóan játszanak mindenféle idősíkokkal és keverik a fikciót a valóságkonteókkal.
American Horror Stories
Ha mindez nem lenne elég, 2021-ben létrejött a hivatalos AHS-spinoff is, amelyben minden epizód külön történetet mesél el (leszámítva egy kétrészest, ahol visszatérünk a Gyilkos Házba). Itt aztán tényleg van minden, mint a búcsúban, easter eggek, cameók ha nem is tömkelege, de jó néhány; kapcsolódások régi évadokhoz; eredettörténet és időnként még egy kis Black Mirror-bukét is kap némelyik epizód. Ez utóbbival abszolút megvettek kilóra, és ha nem is mind a tizenkilenc epizód hibátlan, a szórakoztatási faktor még a gyengébbeknél is megüti a szintet. Ahogy így végigfuttatom a Disney+-os epizódlistát a kedvcsináló képekkel, el-elmosolyodom a bevillanó emlékeken, hogy melyiket miért bírtam, melyik mivel nevettetet vagy éppen lepett meg, borzasztott el vagy bosszantott fel. De így vagy úgy, mindegyik emlékezetes, és többet bármikor újranéznék – akárcsak a Black Mirrorban.
Ha tippet adhatnék a Murphy-műveknek, mindenképp azt forszíroznám, hogy a sajnálatos módon hamvába holt 50 States Of Fright című sorozat jogait szerezzék meg és azt folytassák valahogy. Az eredetileg mobilos-tabletes felületekre gyártott (kimondottan arra találták ki, hogy utazás közben nézzék az emberek az átlag 8-10 perces epizódokat, de a covid miatt természetesen borult az egész) horrorrövidfilm-sorozat épült egészen hasonló koncepcióra, és Taissa Farmiga révén még kapcsolódási pont is lenne, nem beszélve arról, hogy Christina Ricci is felbukkant benne, akinek előbb-utóbb szintén muszáj bekerülnie a Murphy-panoptikumba.
1984 Itt beköszönt a retro, és mi sem egyértelműbb, hogy a 2019-re már mindent letaroló Stranger Thingsnek köszönthetően. Persze biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb a hawkinsi tinik diadalmenete nélkül is mindenki elkezdett volna a ′80-as évek előtt tisztelgő, akkoriban játszódó filmeket-sorozatokat készíteni, és nem mellékes talán az sem, hogy a felettébb szerethető The Final Girls című, pár évvel korábbi horrorban (nem ecsetelem, hogy miről szól, de szerintem a beszédes cím miatt érdemes guglizni egyet) éppen Taissa Farmiga az egyik főszereplő. Szóval tehát: egy 80s geeknek kell-e annál több, hogy aerobikedző baráti kör vállal be gyerekfelügyeletet egy hatalmas tóval is rendelkező erdei táborban, ahol mintha történt volna valami évtizedekkel korábban?
Double Feature – Red Tide/Death Valley A 10. évadot sok kritika érte, de szerintem tök jó ötlet volt – talán Tarantino Halálbiztos-Grindhouse kombójának hatására – két teljesen különálló és eltérő stílusú történetre bontani. Ekkoriban már persze nagyon kiélezett volt a verseny, minden bokorban streaming-szolgáltatók lapultak prédára várva, és hiába rétegműfaj, a horror-thriller tartalmak is egyre színvonalasabbakká váltak, ami a mai napig így van. A nézőknek ez persze jó, alkotóként viszont bizonyára nem könnyű egyszerre fanservice-szel szolgálni és meg is újulni. Kipróbálták ezt is, a fogadtatás vegyesnek bizonyult, de alapvetően itt indulhatott el a rövidségre való törekvés tendenciája (lásd a keretes írást). Az alkotói válság remélt ellenszerét megtalálni vágyó, családjával szezonon kívül egy nyáron menő nyaralóhelyre költöző forgatókönyvíró kálváriája természetesen Stephen Kinget idézi (hát még az állandó lakosok némelyike); a másik fél-évad, az 51-es körzettel kapcsolatos konteókra épülő ufós rémtörténet pedig már kikacsintás más műfajokra, ami ugyan nem itt kezdődött, de szándékossága először itt érhető tetten – és ezt méltányolandó.
NYC Ez az évad, amit sokak gyomra bizonyára nem vesz be, pedig fináléját tekintve az egyik legjobb. Leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy ez inkább egy thriller, amely felvállaltan sokat merít az amúgy eléggé elfelejtett, de kiváló William Friedkin/Al Pacino-féle Portyán (Cruising) című filmből. Annyira sokat, hogy az elején még egyfajta remake-nek gondolná az ember – említett alkotásnál ugyebár a ′80-as évek eleji, New York-i meleg közösségben áldozatokat szedő sorozatgyilkos valós története volt az inspiráció. Valóban, egy hasonló nyomozást végigkövethetünk, meg is oldódik a rejtély, de egyáltalán nem ez a lényeg. A korábban hazugságban, hetero házasságban élt, majd identitását felismerve egy aktivista újságíróval bújkáló kapcsolatban élő nyomozó és ismeretségi körük története thrillerszál nélkül is érdekes lenne, és Murphy nem is hagyta ki a ziccert: teljesen más műfajban záródik le a sztori és az is kiderül, hogy a valódi horrorhoz valójában semmilyen klisére nincs szükség, az élet maga is elég hátborzongató tud lenni. Aki pedig látta a Fülledt utcák záró évadát és tetszett neki, akár AHS-től függetlenül is nézheti, nem kevésbé megrázó a vége ennek sem. A másik filmet, ami eszembe jutott, nem említem meg, mert köze nincs a horrorhoz, mégis, már önmagában spoiler lenne.
Delicate Az aktuális szezon, amelynek befejezése áprilisban érkezik nem más, mint a széria első regényadaptációja – ismét egy újdonság. Az eddigiek alapján kicsit hitchcocki irányba próbálták elvinni a dolgokat, de hát mire is asszociálna az ember, ha a főhős egy sztárszínésznő, aki mindenáron teherbe akar esni, majd vetélése után mindenki bolondnak nézi, mert betörőket, zaklatókat lát, valamint nem fogadja el annak tényét. Körülötte pedig mindenki egyre gyanúsabbá válik, a férj, a legjobb barát és az orvos is. Végül aztán mégis megfogan, de milyen áron? Emma Roberts nagy közönségkedvenc a sorozatban, de az ügynökét alakító Kim Kardashian (meglepő-e vagy sem) abszolút ellopja előle a showt – persze „könnyű" dolga van, hiszen nagyvilági gazdag picsát alakít, tehát lényegében önmagát, másrészt neki írták a legjobb dumákat. Ezek tényleg annyira viccesek, hogy még az amúgy korrekt felirat sem tudja visszaadni, szóval amcsi szlengben jártasaknak plusz élmény, eredetinyelv-fetisisztáknak hivatozási alap.
Itt tartunk tehát ezen cikk utolsó sorai írásának pillanatában. Említettük már a zenét, ennek kapcsán fontos beszélni a sorozat vizualitásáról, amiről külön is lehetne írni. A főcímeket egészen fantasztikusan rakták össze, önmagukban ezeket is élmény végignézni akár egyben is. A tényleg kötelező tizenhármas évad tematikájára pedig nyilván világszerte százezrek-milliók tippelgetnek jelenleg is, én nem bocsátkoznék ilyesmibe. Akad még amerikai horrorsztori bőven, bár való igaz, hogy valami kosztümösnek mindenképp örülnék. Vagy épp ellenkezőleg: egy űrtörténet is nagyot üthetne, ez a klisé ugyanis eddig kimaradt – szerintem velem együtt sokan értékelnének egy Murphy-féle Alien- vagy Predator-kikacsintást.
Hozzászólások
Több ilyen cikk is jöhet!